Cselekményvezetés avagy az olvasó megvezetése

Kevés olvasóim és még kevesebb kritikusaim egy része gyakran olvassa a fejemre, hogy túl bonyolult a történet, sok szálon fut, esetleg túl váratlan vágásokkal dolgozom - voltam már filmszerű is, amin azért nem sértődöm meg. Nem tagadom, részben igaz, és néha nem árt, ha egy külső hang figyelmeztet: ez vagy az kimaradt, de korán rájöttem, számomra az egyszerű út szinte járhatatlan - és nem is élvezetes.

Félreértések elkerülése végett Chandler Marlowe-regényeit én is faltam, akárcsak Kerr Bernard Günther-sorozatát, és voltak halvány kísérleteim hasonlóra, azonban rá kellett jönnöm, hogy jobban vonz a több kamerás beállítás. Egyébként Chandler az Elkéstél, Terry!-ben - ahol egyik áldozatunk egy romantikus bestsellereket gyártó figura - rejtett önvallomásként állapítja meg, hogy egy író általában jó színész is. Ez kétségtelen, mert egy regény során megannyi szerepet kell magára öltenie. A szeretem szerepekkel nincs baj, könnyen felvállaljuk, a nem szeretem szerepekre pedig mondhatjuk, ez sötét oldalunk vagy azokról mintáztuk őket, akiket kevésbé kedvelünk. Más nézet szerint minden szereplő bennünk él, magunkról mintázzuk. Talán egy kicsit ez is, az is, de némi művészi beleélés sosem árt.

Amikor nekikezdünk, dolgozhatunk tervszerűen, egy racionális minta alapján. Thomas Harris könyveimben például ezt érzem. Minden szakmai rész a helyén, de a karakterek üresek, érzelem nélküliek. Ésszel és nem "szenvedéllyel" írt szöveg, mintha matematikai képletekből lenne összeillesztve. Ha annak idején a Hannibal ébredését nem a film után olvasom, lehet, hogy pár oldal után félreteszem. Kedvenc ellen példám viszont Susan Kay A fantom című regénye, ahol aztán tombolnak a szenvedélyek, sőt, sikeres kísérletet olvashatunk a zene és irodalom egybeolvadására is. Nálam azért készül terv, hogy utána legyen mit áthúzni, és kijavítani. A jó történet egyébként is szinte adja magát, és csak a végén szükséges némi összecsiszolás. A nagyon megtervezett mű, gyakran "izzadságszagú" kínlódás, és ha az olvasó nem is annyira, de a kritikus szem és a szerző pontosan tudja, hová ásták el azt a kutyát.

"A rejtély végére járok..."

 

Olykor nincs kedvem felesleges jelenetekkel telepakolni a cselekményt. Azokra a részekre koncentrálok, amelyek valóban lényegesek, mint a Berliner esetén, amiből simán lehetne egy regényt is rittyenteni, de akkor elvesztené minden báját. A történet magja egy olyan karakterre épült, aki megjárta a II. világháborút, de azóta nem nagyon változott. Nem túl sok lehetőség volt ennek kivitelezésére, végül a vámpírlét biztosított számára kellő alapot az időugráshoz, ami az éjszakai vadászathoz is pontosan passzolt. Ugyanakkor a háttérben egy öngyilkosságnak álcázott gyilkosságra is fény derül, amiből vámpírok nélkül is lehetne valami, de mégis a maga tökéletlenségében tökéletes úgy, ahogy van. Minden mozaikkocka a helyére kerül, kár volna megbontani. Gyakran az egész egy hangulat, mint egy dal, és nem is kell, hogy több legyen.

A kedvencem azonban egy esemény több szemszögből való megjelenítése. Természetesen nem arról van szó, hogy többször Ctrl V Ctrl C segítségével megnövelem az oldalszámot, mert az elég unalmas lenne, hanem minden esetben más-más szemszögből, más részeket kiemelve látjuk ugyanazt. Erre legjobb példa a Jádeasszonyban olvasható temetési jelenet. Az első verzió viszonylag semleges, bár Edward Williams FBI-ügynök szemével látjuk a dolgokat, mintha kicsit a bőrébe bújnánk. Aztán jönnek a variációk egy témára: Kijohira, a fiatal jakuza, ahogy magában józanul összegzi az eseményeket, és azon töpreng, vajon a gaidzsinok értették-e a rejtett mondanivalót. Az öreg Cseng Cse, ahogy a maga kínai módján kissé túlbonyolítja és túlmagyarázza a dolgokat, majd teljesen téves végkövetkeztetéseket von le egy krizantém mintás nyakkendő alapján. Végül Vu Xuan Ben, aki számára a temetés inkább szórakoztató, mint szomorú, de nem kerülte el a figyelmét Williams kése sem. Négy szemszög, négy gondolkodás mód, négy "szerep", vagyis inkább négy lehetőség a játékra.

A kritikák ellenére nem ígérhetem, hogy törekszem az olvasóbarát megközelítésre, csak remélem, hogy lesz olyan, aki felveszi a ritmust.