Mi, pszichopaták

Kissé elegem van a sztereotip gondolkodásból. Az olyan feltételezésekből például, hogy női szerző csak szirupos bugyiregényt írhat, vagy hogy aki olyan sorozatot néz, mint a Hannibal, az maga is pszichopata, de annyi bizonyos, hogy nem normális - a normalitás kérdése meglehet, nem ennyire egyszerű. Az első téveszméről talán máskor, most inkább lássuk az utóbbit.

"Isten hozta a világomban!"

"Mi, pszichopaták segítsük ki egymást" - mondja Freddie Lounds egy sajátos alkudozás során, amelyben a jelenlevők diszkréten pszichopatának titulálják egymást. Hogy a szereplők milyen mértékben azok, annak kiderítéséhez a rendelkezésre álló hely igen kevés, de valójában nem is ez volna a fő kérdés.

Vajon miért vonzódunk filmélményeink és olvasmányaink során annyira a pszichopata személyiségekhez?

A sort nálam az operaház Fantomja kezdte - egy csöppnyi Addams family-s alapozás után - még zsenge gimnáziumi éveimben. Senkit se tévesszen meg az a sok romantikus képzelgés, ami a Fantom alakja köré szövődik, hiszen valójában egy rideg sorozatgyilkossal van dolgunk - ezt leginkább a Robert Englund által megformált karakter személyesíti meg. Számos, a pszichopatákra jellemző tulajdonsággal rendelkezik - ennek legjobb példája, Erik tétel mondata: "Mindenre képes vagyok, ha akarom" -, bár minden változatban más és más "személyiségprofilt" kap a velejéig romlott, önző gonosztól egészen a reménytelen hősszerelmesig -  akkor persze ezt nem így láttam, a meg nem értettség képzete volt ismeretségünk alapjait, és jó pár év eltelt, míg ez a felismerés kikristályosodott bennem.
Aztán ott van Jack Napier (alias Joker), aki viszont a pszichopata tökéletes mintapéldánya: "enyhén" narcisztikus, egocentrikus, impulzív, a bűntudat és önkontroll teljes hiánya, antiszociális magatartás, sekélyes érzelmek és némileg kérkedő: "Jogosan vádolhatnak nagyzolással, saját denevérem van a harangtoronyban". A Batman-történetek újabb adaptációi (kezdve Tim Burtonnel) igen pontos pszichológiai háttérre dolgoznak - nem feltétlenül tudatosan. Minden pszichotikus vonása ellenére azonban kénytelenek vagyunk elismerni, hogy Jack Napier a nagy ellenfél, nem véletlen, hogy gyorsan fel is támasztották a halála utána. Jack Nicholson alakítása oly annyira meggyőző, hogy azt szinte lehetetlen überelni, bár a '92-es rajzfilmsorozat Jokerének azért sikerült valami hasonlót felmutatni a Batman és a Rém álarcában, ahol Mark Hamill (ártatlan tekintetű Luke Skywalkerünk) kölcsönözte hangját ehhez a karakterhez: "Mi cosa nostra es su cosa nostra".
A sorban így érkeztünk el Hannibal Lecterig, akivel szorosabb ismeretséget csak pár éve kötöttem a Hannibal ébredése után - az ő elemzése külön bejegyzést érdemel.

A kérdés azonban továbbra is nyitott: miért?

Robert Markman törvényszéki pszichiáter szerint közönségként (hozzáteszem és alkotóként) könnyű azonosulnunk velük, mert így éljük ki a belső kontroll nélküli életről alkotott fantáziaképeinket. "A bőrünk alatt mind pszichopaták vagyunk."* Még ha rögtön tiltakozni is kezdenénk, ebben a kijelentésben azért van némi igazság, hiszen ezek a "fantáziaképek" segítenek át olykor a nehezebb pillanatokon - nevezhetjük terápiának is. Persze meglehet, hogy egyfajta speciális érzékenység szükséges ahhoz, hogy a minket ért verbális bántalmazást ilyen módon vezessük le, de attól még nem vagyunk ténylegesen pszichopaták. Ugyanakkor ezek a fantáziaképek művészileg inspirálhatnak bennünket - egy újabb produktív terápia. Semmi vész: író és olvasó a végén ugyanabban a kényszerzubbonyban végzik, amelyre az van írva: valóság.

És, hogy végképp összezavarodjon a tudatos énünk, egy magyar népdalt is idéznék:

"Aki dudás akar lenni,

pokolra kell annak menni;

ott kell annak megtanulni,

hogyan kell a dudát fújni."

A pokol esetünkben nem feltétlenül a bűn és bűnhődés vonatkozásában értendő, sokkal inkább szenvedés és fájdalom, a lélek és az elme küzdőtere, ahol a negatív élmények megtapasztalása révén jutunk el bizonyos ismeretekhez vagy állapothoz. Vannak persze, akiket egyéb motiváció vagy az  ihlet más fajtája hajt, ez nem általános, de sokak és általam is átélt jelenség. Vagyis meg kell járnunk a mélységet ahhoz, hogy értékelni vagy értelmezni tudjuk a magasságot is. Szellemileg át kell lépnünk a "normalitás" határait, hogy eljussunk az abszurdig. Kész őrület, nem igaz?

"Ha kinyílik a könyv, belép az ajtón,

onnantól én vagyok a vezető, az olvasó csak vándor..."

Psziché in Japan
Ha mindez kivetítjük a Made in Japan-sorozat szereplőire, megfigyelhetünk néhány érdekességet - mire jó az egész, ha nincs benne némi önelemzés.
A sorozat kezdetén, még a Bonszai a balkonon első részében Tosira Icsiro (korábbi változatban Tosihira Jamamoto) kissé őrült karaktere és Sean O'Brien józansága dominált, a cselekmény előrehaladtával azonban a hangsúly áttevődött két másik szereplőre: Aszuhara Kaiira és Edward Williamsre.
Aszuhara Kaii nem véletlenül az egyik legérzékletesebben leírt figura - ha már "eladják", igyekszik maga választani meg a új gazdáját, és a túlélés egy furcsa módját választja: valójában egy bérgyilkos jakuza. Itt aztán lebukott a szerző pszichéje, mert Tagava (jogtanácsosból ojabunná előlépett másik jakuzánk) mellett még egy negatív karakterünk akadt, aki folyton kicsúszik az igazságszolgáltatás markából - ezzel a hagyományos detektívtörténet illúziója végérvényesen szertefoszlott, mert a "rossz" csak nem képes megbűnhődni.
Edward Williamsről pedig már kezdetben sejteni lehet, hogy nem hétköznapi FBI-ügynök. Seattle-i tartózkodása alatt igyekszik megtalálni a helyes ösvényt a jakuza-törvények és az FBI szabályai között. A sors iróniája azonban, hogy míg az FBI és az úgy nevezett a normális világ törvényei értelmetlenek, igazságtalanok és gyakran kaotikus eredménnyel járnak, a jakuzák világa kíméletlen, de rendezett. Kijohira - egy fiatal jakuza - jegyzi meg Williamsről a Tangó az ördöggel című rész végén, hogy penge élen táncol, de bárhová esnem, abba belehalna; az FBI vagy a jakuza oldalra, az a pusztulását jelentené, mert pont ott van jó helyen, ahol van: a penge élén. A Made in Japan világában tehát a jó és a rossz a törvényes és törvénytelen fogalma alaposan összekuszálódik, amit Williams figurája úgy old fel, hogy a saját szabályai szerint játszik. Hogy mindennek milyen következményei lesznek, a Lezárt ügyekből majd kiderül.

 

"Köszönöm az együttműködést"

Még egy eszmefuttatás a szerzői pszichéről. Megpróbáltam rájönni, vajon milyen szisztéma alapján választja ki a tudatalatti azt, hogy némely szereplőt rögtön a keresztnevén, míg másokat következetesen inkább vezetéknéven szólítok a narráció során. Nyilván Tagava Simo nem az a karakter, akit csak úgy "lesimózna" az ember, viszont Edward Williams esetében ez már furcsa, aki pozitív főhős létére folyamatosan teljes vagy családnév kerül említésre - ellenpélda John Taylor, aki inkább John, sosem Taylor esetleg Richard Burton. Mindhárom szereplő szerzői kedvenc, vagyis nem lenne indokolt a távolság tartás, akkor viszont mi lehet az oka? 

Robert D. Hare: Kímélet nélkül, Háttér Kiadó 2004.