Sir Laurence Olivier-ről kevesen tudják, hogy a II. világháború alatt pilótaként szolgált a brit Királyi Haditengerészeti Légierőnél. Életrajza azonban sajátos humorral és igen részletes mutatja be ezt a korszakot:
"1940. augusztus 21-én Vivien és én összeházasodtunk...
Hitler
titkos fegyvere már kezdett hírnévre szert tenni; így a hajóút már nem
volt olyan vidám kaland, mint valamikor. Az Európából Amerika tartó
hajók a fenéktől az árbockosárig tömve voltak, de nem úgy az ellenkező
irányba. Mindössze huszonhárman utaztunk az amerikai Excambion fedélzetén
- a hajó sem volt éppen királynő az óceánjárók között. Életem
legkellemetlenebb útja volt. Először is német volt a kapitányunk.
Természetesen semmi jogunk nem volt feltételezni, hogy nem lojális
amerikai polgártársaihoz, mégsem tudtuk legyőzni magunkban a
kényelmetlen érzést.
Félelmünk
igazolódni látszott az út folyamán, amelynek végcélja nem Anglia, hanem
Lisszabon volt. A szilveszter, amely mindig vidám ünnep a tengeren,
ezúttal nyomasztóan hatott. 1940 utolsó estéjén a kapitány mondott
lármás köszöntöt; poharát felemelve, büszkén jelentette ki:
'Deautschland über alles', majd miközben ajkunkhoz emeltük a poharat,
halk, tiszteletteljes suttogást hallottunk: 'Heil Hittler!' Éreztük,
hogy kisebbségben vagyunk, és bizony nem mertünk bátran talpra szökellni
azzal, hogy 'Isten óvja a királyt!' Az asztalunknál ült egy amerikai
tengerészhadnagy, pilótajelvénnyel a zsebe felett, és én, talán ostoba
módon, felé emeltem a poharamat: 'Az amerikai és angol tengeri
repülőszolgálatra!' Elszörnyedésemre elhárította a tósztot, és azt
felelte: 'Inkább mondjuk úgy, hogy: Minden pilótára, aki szeretne
hazajutni!'
Most talán
dramatizálásnak tűnik, de akkor nagyon is valóságosnak éreztük ezt az
állandó lidércnyomást. Éjjel-nappal attól rettegtünk, hogy egyszer csak
valami nekisúrlódik a hajó oldalának, aztán megdöngetik a kabinunk
ajtaját, a fedélzetre ráncigálnak, majd lelökdösnek egy kötélhágcsón, és
hadifogolyként tűnünk el egy várakozó tengeralattjáró gyomrában. Később
kiderült, hogy amitől féltünk, nem is volt annyira képtelenség, sőt, jó
néhányszor megtörtént: egy ismerősünk így töltötte az egész háborút
német hadifogságban.
Lisszabonban,
mint semleges ország fővárosában, annyi kém volt, ahány mag egy
gránátalmában. Amúgy egész mulatságos volt. Hüvelykujjak akaszkodtak a
hajtóka gomblyukába, titkos jelt adva; minden pálmafa mögött egy Mata
Hari bújt meg, és automatikusan megcserélte keresztbe vetett lábát,
amikor a 'kapcsolat' látszólag közömbösen, lezserül leült mellé: így
mutatta meg a boka belseje fölött a harisnyára stoppolt üzenetet...
Bristolban
szálltunk le, természetesen egy légiriadó kellős közepén. A
repülőgépből besiettünk a nem nagy védelmet nyújtó váróterembe, a
légelhárító ágyúk nem éppen megnyugtató ropogása kíséretében - most is
olyan lármát csaptak, mint a zuhanó deszkák, ahogy még az első
világháborúból emlékeztem rá...
Összegyűltek a barátok: Liveseyék a szomszédból; Millsék - John Mills a Királyi Műszaki Harcegységnél szolgált -; Bobby Douglas és Ralph R.(*), akik a tengerészethez tartozó légiflottához kerültek, ahová én is jelentkezni akartam; Roger Furse, tengerésznek öltözve; bátyám Dickie, aki szintén a tengerészetnél volt tartalékos tiszt. Jack Hawkins, a Walesi Királyi Lövészek tisztje egyfolytában vigyorgott rám, és azt morogta: 'Milyen ostoba egy alak vagy - nahát!' Hódoltunk a jól ismert gyógymódnak félelem és rögeszmék ellen, vagyis ittunk bőségesen, és boldogabbak voltunk, mint valaha, hogy megint otthon lehetünk.
Ralph utasításai szerint gyorsan begyújtottam a megfelelő kérvényeket az Admiralitás lordjaihoz, és nemsokára be is hívattak a Mallra, megbeszélésre és orvosi vizsgálatra. Miután ezen túlestem, beosztottak repülési vizsgára Lee-on-Solentben. Ralphnál szálltunk meg, aki a közelben állomásozott, és másnap Ralph vitt el vizsgára a Lagondáján. Később a felesége, Mu elmesélte, hogy előző este megjegyezte Ralphnak, milyen ideges vagyok, hogy átmegyek-e a vizsgán vagy sem. Ralph éppen fürdött, és miután egy-két pillanatig elgondolkodva mosta az arcát, kijelentette: - Átmegy. Ralph akkoriban várta a tiszti félcsíkját, és gyanítom, hogy váltott egy-két szót kollégájával, Goodyearrel, ennek a bizonyos kiképző századnak a parancsnokával, aki mindkettőnket oktatott, amikor annak idején repülni tanultunk a hatfieldi London Aeroplane Clubban.
Két-három nappal később az Admiralitás értesített, hogy tiszti rangban jelentkezzem szolgálatra a Királyi Haditengerészeti Légierőnél, a HMS Deadalus-on, Lee-on-Solentben; ott elvégzem az átképző tanfolyamiot harci repülőkre, majd továbbkerülök végső állomáshelyemre. Nagyon féltem attól, hogy Trinidadba helyeznek, ahol kétségbeejtő magány és unalom várt volna, távol természetesen Vivientől is; a félelmet csak súlyosbította, hogy tudtam: minden tengerészeti kinevezés kétéves időtartamra szól...
Hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal vettem tudomásul, hogy a HMS Kestrel-re neveztek ki Worthydownba, négy mérföldre észak Winchestertől. Elég kellemes hely volt, de a repülőteret a légierő már 1921 óta nem használta. Egyetlen nagy dombból állt, amely olyan erősen lejtett, hogy az egyik széléről nem lehetett látni a másikat; csak nagyon ügyes pilóta tudott itt szabályos hárompontleszállást végrehajtani oly módon, hogy az utolsó pillanatban, mielőtt a gép földet ért, dupla sebességcsökkenést hajtott végre. Azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy egész ügyes pilóta vagyok.
A haditengerészet azzal a céllal vette birtokba 1939-ben a repülőteret, hogy géppuskásokat képezzen ki itt. Az itt tevékenykedő pilóták őszintén szólva afféle taxisofőrként dolgoztak: ide-oda repültek a gyakorló lövészekkel, és közben igyekeztek rádiókapcsolatban maradni a bázissal. A pilóta szerepe az volt, hogy megafonján időnként tájékoztassa a gép helyzetéről a géppuskást. Egyetlen dologban kapott szabad kezet: ö választotta meg az útirányt - egy óra oda, egy óra vissza. Gyakorlatilag az ember tehát mindössze négy órát repülhetett naponta, a hosszú, világos nyári napokat kivéve, amikor néha engedélyt adtak a műrepülő gyakorlatokra. Még valamit szabad volt gyakorolnunk: beszállni a legkülönbözőbb típusú, számunkra merőben új repülőgépek pilótafülkéjébe, és gyakorolni a le- és felszállást. Az volt a cél, hogy ha szükséges, bármilyen típusú repülőt el tudjunk vinni más légibázisokra, bárhol az országban. A feladat amellett szórakoztató is volt, legalábbis számomra.
Úgy ismertem Anglia térképét, mint a tenyeremet. Winchesterből egy óra alatt el lehetett repülni kelet felé Canterburybe, nyugat felé Exeterbe és észak felé Coventrybe. Természetesen arra soha nem kaptunk engedélyt, hogy a Csatorna fölé merészkedjünk - gépeink fegyvertelenek voltak, és szegény lövész tehetetlen célpontot szolgáltatott volna.
Egyszer elhatároztam, hogy látogatóba repülök - tilos volt, de elég gyakran megengedtük magunknak. Jeanne de Casalist választottam, aki Folkstone mellett lakott, elég veszedelmes partközelben. Könnyen megtaláltam a házát, és őt magát is megláttam odalent a kertben. Azonnal lebuktam, egyenesen neki a háznak, de persze néhány méterrel a ház felett ismét felemeltem a gépet, gyorsan felkapaszkodtam és megfordultam, hogy a másik irányból megismételjem a manővert. Jeanne furcsán integetett felém, mintha el akarna hessegetni. Amikor elindultam vissza a bázisra, hirtelen mellettem termett egy Spitfire, a pilóta meglengette a szárnyát, én is az enyémet - barátságos üdvözlés, gondoltam; aztán amilyen gyorsan jött, el is tűnt.
Természetesen légiriadó volt Folkestone-ban, és a pilóta figyelmeztetett, hogy menjek a fenébe; nem akarta, hogy kilőjenek egy angol gépet, bármilyen hülye is a pilótája, és persze Jeanne furcsa kézlengése is azt jelentette: 'Menj innen, te szerencsétlen bolond'. Talán eszébe sem jutott, hogy ha engem érdemem szerint lelőnek, könnyelműségemnek az ő szép kis háza is áldozatul esett volna.
Nagy szerencsém volt, mert mindössze két-három mérföldre a repülőtértől sikerült kibérelnem egy kis bungalót. Az egyenruhásoknak kicsit könnyebb volt jegyre benzint szerezni, főleg motorbiciklihez. Nekem egy nagyon szép BMW-m volt. Ralph, a motorbiciklisták királya, persze előkelőbben festett négyhengeres New Imperialján...
Néhány hónap múltán a szolgálat nyilvánvaló biztonsága azt az érzést keltette bennem, hogy megfutamodom a veszély elől. Eleinte mélységesen megvetettem azokat a kollégáimat, akik megmaradtak hivatásuknál; most kezdtem úgy érezni, hogy én aligha vagyok jobb nálunk, sőt lehet, hogy ők döntöttek értelmesebben, mikor megmaradtak annál a munkánál, amelyhez valóban értenek, és nem öltöttek egyenruhát a látszat kedvéért, aminek aztán az lett a következménye, hogy mind a hadsereg, mind a civil közönség lábmutogató revüknek és kifáradt komédiások vicceinek van kiszolgáltatva. A hazafias érzelmektől eltekintve eredetileg önző módon azt is feltételeztem, hogy a teljes környezetváltozás, ha túlélem, művészileg is több hasznomra lesz, mint ha továbbra is azon az úton maradok, melyet lassan húsz éve járok. Úgy látszik, eredeti foglalkozásomat a hadvezetés is megbecsülte, mert minduntalan rendelkezési állományba helyeztek, és propaganda munkára osztottak be: toborzó beszédeket tartottam nőknek, hogy lépjenek be a haditengerészet női részlegébe és íg tovább. Falusi gyűléstermektől az Albert Hallig számtalan helyen kényszerítették rá a hallgatóságra állítólagos ékesszólásomat; beszédeimet kivétel nélkül mindig így fejeztem be: 'A résre még egyszer, barátaim!' (V. Henrik) A taps, amellyel ezt fogadták, mind a közönségben, mind bennem azt az érzést keltette, hogy az egész beszéd sikeres volt. A BBC is gyakran igénybe vette szolgálataimat, ami valamely oknál fogva különösképpen bosszantotta századosomat.
Nem telt el sok idő, és világossá vált, hogy ebből a bizonytalan helyzetből egyetlen, bár komor kiút van: kérelmeztem, hogy helyezzenek át harctéri szolgálatra akármilyen árat is kell fizetnünk érte, nekem és Viviennek. Válaszul közölték velem, hogy mint a hadiflotta pilótája az én koromban (harmincnégy éves voltam) egyetlen harcászati szolgálatot teljesíthetek: repülhetek egy Walrus-on. Ez a furcsa küllemű kétéltű mindig elbűvölt. A propellere hátrafelé nézett, halfarok formájú orra pedig kiállt a vízből, így amikor felszállás előtt vagy leszállás után a víz színén siklott, olyan volt, mintha visszafelé menne. Induláskor felemelték az anyahajó megfelelően kiképzett fedélzetéről, és daruval engedték le a vízre. Az ötlet nagyon tetszett nekem.
De ekkor Jack Beddington behívatott a Tájékoztatásügyi Minisztériumba; ő intézkedett a miniszter helyett minden propagandával kapcsolatos kérdésben. Megkért, hogy vállaljak el két filmet, amelyek a brit ügy népszerűsítését tűzték ki célul. A túlsó part-nek (The Demi-Paradise) az volt a rendeltetése, hogy az angol közvéleményt az oroszok mellé állítsa; ez igazán megoldható volt, hiszen Oroszország akkor már belépett a háborúba, és keményen harcolt a mi oldalunkon. A túlsó part után szerették volna, ha filmre viszem Shakespeare V. Henrink-jét. Azonnal felismertem, hogy az V. Henrik népszerűsége miatt valószínűleg sokkal hatásosabb propagandaanyagnak bizonyulhat, mint A túlsó part, művészi becsvágyam szempontjából pedig egyenesen mámorító volt. Elmondtam Jacknek, hogy épp most jelentkeztem harctéri szolgálatra az Admiralitásnál; azt felelte, arra ráérek később is. A megbízás túlságosan is vonzó volt, nem tudtam ellenállni. Mintha minden problémámra megadta volna a választ."
A háború pilótaszemmel itt véget ér, ezt követően viszont bepillantást nyerhetünk az V. Henrik forgatásának "nehézségeibe" - ami megérne egy külön misét. Olivier stílusa épp olyan kesernyés, mint Robert Capa a Kissé elmosódva oldalain, humor és drámaiság egyaránt jellemzi. Kordokumentum, izgalmas olvasmány vagy hasznos útmutató, döntse el az olvasó maga Laurence Olivier vallomásairól, de az mindenképpen elmondható róla, hogy "rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatja át".
* Ralph Richardson Laurence Olivier jóbarátja, több színdarabban és filmben játszottak együtt.
A szöveg és a 2. kép forrása: Laurence Olivier: Egy színész vallomásai, Európa Könyvkiadó, Budapest 1985, Ford.: Prekop Gabriella.
Ajánlott oldalak:
http://www.oldmagazinearticles.com/lawrence_olivier_during_ww2#.VUR6L_Cdcoz (1. kép.)
http://www.hampshirechronicle.co.uk/search/?search= (3. kép)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése