A tizedes meg a többiek: film és könny vagyis könyv

Annak ellenére, hogy 70 éve befejeződött, a II. világháborúról a mai napig képtelenség elfogultság, valamiféle állásfoglalás nélkül nyilatkozni. Ez tökéletesen tükröződik A tizedes meg a többiek című filmklasszikuson is, de szerencsére igen visszafogottan. Mégis a filmről csak szuperlativuszokban lehet beszélni, amit előttem sokan már megtettek, így inkább a regényváltozat boncolgatásába vágnék bele, de szike helyett inkább csak billentyűzettel.

A borító a filmet idézi, a lényegét ugyan nem sikerült megragadni.

Egyedül a Major Tamás által megszemélyesített Albertre ismerünk rá azonnal.
Würtz Ádám vonalvezetése számomra túl ideges, kusza.

Nincs ok a pánikra, nem mindenre kiterjedő elemzés kezdődik, mert akkor hová lenne a felfedezés öröme!

Kezdjük talán a dramaturgiával, amely a filmben szépen következetesen halad végig a maga kis allűrjeivel és rejtett vagy kevésbé rejtett poénjaival. Ezt sajnos a regényben nem lesz alkalmunk megtapasztalni, és ritka példáját láthatjuk annak, hogy a film jobb, mint a könyv - ez nem egyedi jelenség, mert Thomas Harris is hasonló hibákat követett el a Hannibál ébredése során.

A nyitány ígéretesen indul, megismerjük cselekményünk hátterét, és ha talán ez a kifejtés vezette volna tovább a szerzőt, egy kevésbé ideologizáló, de részletgazdag képet kaphattunk volna a háborúról. A cselekmény azonban nagyjából a terjedelem felénél örült tempóra vált, hogy behozza a filmet, és száguldás közben gyakran ide-odacikázik, aztán egy éles kanyarral átvág az erdei úton, hogy egészen más tisztásra érkezzen, mint celluloidból készült versenytársa. Valahogy az az érzése támad az olvasónak, hogy előre megszabott terjedelemmel van dolgunk, vagy a végét erős kényszer hatására hozta össze a szerző - például revolvert szegeztek a fejéhez -, de ez utóbbi talán túlzás. Hogy mi lehet az oka ennek a tempó váltásnak, már sosem derül ki. Lehet, hogy a szerző szándékosan élt ezzel az eszközzel, először aprólékosan megfestette a hátteret, aztán gyorsan rámeszelte a szereplőket. Persze az is lehet, hogy, hogy elfáradt a kifejtésben, és jobban esett a párbeszédekre koncentrálni, hiszen abban lehet igazán kiteljesedni, már mint eszmeiség tekintetében.

Az első szakaszban kissé olyan érzésem volt, mint Bernard Cornwell valamelyik Sharpe-regényét olvasnám, legalábbis a kivitelezés tekintetében, hiszen Cornwell jóval később kezdte a szárnyait bontogatni, és Sharpe sem a II. világháborúban, hanem a napóleoni háború idején járta göröngyös útját. De ez az érzés gyorsan tovaszállt. A mű második felé számos betűszaporító klisé került, feltehetően azzal a szándékkal, hogy életszerűbbé tegye, azonban éppen az ellenkező hatást váltotta ki. A párbeszédeket döcögőssé tette, néhol túl színpadiassá, mintha egy rosszul megírt melodrámát látnánk.

Ezt a saját cselekményvezetést érthető módon karaktereink is alaposan megsínylették. Valójában nem is tudom megmondani, hogy valóban karakterek-e, vagy csak a film hatására képzelem őket annak. Jellemrajzuk jóval sematikusabb, hiányzik belőle az élet, de ott van helyette a propaganda. Ennek prominens példája Szijártó, a "kommunista", akit a filmben többször is jóízűen kinevettünk, de a könyvben komoly személyiséggé válik, hiszen ő a fennálló rend szócsöve, aki felvilágosít minket az igazságról. A Gálfy Eduárddal lezajló párbeszéde is azt sugallja - pontosabban ordítja -, hogy más meggyőződésnek itt helye nincs, a múlt életképtelen, új világban új világnézet kell, ez az üdvösség útja. Zárójelben jegyzem meg, hogy a Marx-Engels-Lenin triót Sztálinnal megtoldani nem volt túl szerencsés, és ez utóbbi inkább bizalmatlanságot, mint bizalmat keltett volna egy orosz katonában.

De némi pozitívummal is szolgálhatok, bár ez nem kifejezetten a regény érdeme. Dobozy Imre maga is harcolt a háborúban, amit több művében is megörökített. Ilyen például a Kedd, szerda, csütörtök*, amit a fenti kiadásban A tizedeshez csaptak, mint tömegnövelőt. illetve A fegyverek beszéltek** - a címről talán nem véletlenül A búcsú a fegyverektől juthat eszünkbe. Ha lefejtjük az ideológiai mázat, alatta a valóság egy apró - nagyon-nagyon apró - darabkáját találhatjuk, ami talán segítségünkre lehet abban, hogy jobban megismerjük ezt az időszakot.

Meglepő vagy sem,

léteznek magyar háborús regények: hol jobbra, hol balra tartanak.

Személyes sérelmeim közé tartozik a könyvvel kapcsolatban, hogy Márkus László és Horváth Tivadar karaktere teljesen eltűnik, és helyettük egy semmitmondó SS-főhadnagy bukkan fel. Kedvenc jelentem, amikor Gálfy Eduárd eljátssza a  kastélyban maradt hős hazafit, pedig már terítékre sem kerül. Éppen ezért is kötelességemnek érzem, hogy teljes terjedelmében bemutassam az ott felcsendülő dalt, ami néhány másodpercre még az SS Oberstrumführer arcára is kedélyes mosolyt csal.

Egy kellemes este két front között:

szól a gramofon, a kandallóban ég a tűz, és jöhet a kávé - meg az átvonuló hadtestek!

Ráday László: Ne sírj utánam kedvesem című dala, a kor nagy slágere.

A tizedes meg a többieket a kiváló rendezés és a szereposztás, színészóriásaink - és néhány törpe - keltették igazán életre. Bár a könyv messze nem olyan élvezetes olvasmány, mint az elvárható lenne, a film rajongóinak mondhatni kötelező - legalábbis melegen ajánlott -, ha másért nem, azért, hogy utána büszkén rávághassuk: én olvastam!

*Kedd, szerda, csütörtök: Csak röviden.Kezdetben úgy tűnt, lesz cselekmény, de aztán ideologizáló vitává alakult az egész. Szereplőink az értelmiségi - jelen esetben valóban tanárféle -, az oroszbarát meg a túlélni akaró vulgus. A disputa végkövetkeztetése halomra kell lőni a németeket és beállni az oroszok mellé. Kétséges, hogy ez olyan jó döntés, főként az, hogy kivitelezhető lett volna, elég, ha a hadifogolyként elhurcolt katonákra gondolunk, akik szibériai körutazást nyerhettek. A nyitó kép itt is életszerű, aztán meghal az egész, a propaganda gyilkolja le szereplőinket egytől egyig.
**A fegyverek beszélnek: és bár ne tették volna - teszi hozzá a meggyötört olvasó. Életképek a háborúból, bár sajátosan szűrő szemüvegen keresztül. Mindez a Szikra Kiadó jóvoltálból 1955-ben. A sorozat címe: Érdekes könyvek, kissé félrevezető. Amit igazán érdekesnek találtam viszont, hogy olyan adatok is szerepelnek a könyvkiadással kapcsolatban, amelyeket ritkán látni. "A könyv szedését 1955 II. 24-én kezdték meg Megjelent III. 25-én" Gyorsak voltak a fiúk a nyomdában.

Molnár tizedesről kicsit másként:
http://gervaiandras.hu/koenyvekm/sinkovits/5-egy-pesti-svejk.html