A film noir listák mindegyike valahol az első tízbe sorolja az 1955-ben készült The Big Combo című filmet, ezért úgy döntöttem, nekem ezt látnom kell.
A leggyakrabban megjelenített kép, ami a történetre kevésbé,
a képi világra viszont annál inkább jellemző
A zene és a képi megoldások - fény-árnyék kontraszt, kamera beállítások, fényeffektek - jellemző módon erősítik a film drámaiságát. A műfajhoz persze nem csak az alkotás módja, de a történet és a karakterek is tökéletesen igazodnak. A The Big Combo egy klasszikus és valóban első osztályú film noir apró szépségfolttal az arcán. A film hangulata persze azonnal magával ragadja a nézőt, és visszarepíti az aranykorba, amikor a színészi játék még többet nyomot a latba a speciálsi effektusoknál.
A film talán egyetlen hibája a passzív szőke attitűd, amin nem sikerült túl lépnie - ellentétben például olyan filmekkel, mint a Dark Passage, melyben a hősnő szerencsére igen aktív szerepet játszik. Természetesen e szőke karakter egyszerre lobbantja lángra a pozitív és negatív főhős szívét, bár az első inkább csak vágyódik utána, míg a második határozottan birtokolja. Ez a vágyódás okoz is némi lelkiismeret-furdalást a pozitív hősnek, akinek mellesleg már van "valakije", egy tüzes barna, nem túl szoros, de annál kézzelfoghatóbb kapcsolat. Most már érthető az is, mi ihlette David Lynch szőke-barna ellentétpárját, ami az Elefántember kivételével szinten minden filmjében jelen van, legmarkánsabban talán a Radírfejben, a Kék bársonyban és Twin Peaksben - a Mulholland Drive-ban ez a rendszer kezd felborulni. Igaz, én már a Twin Peaksben sem értettem, hogy Cooper ügynök, miért a gebe, szpottlámpa szemű, szuicid hajlamú, szőke Annie-t választja az érzéki és izgalmas Audrey helyett.
A fogoly: avagy egy passzív női karakter vergődései
- baloldalt Lee Van Cleef
A The Big Combo azonban pár meglepetéssel is szolgál a XXI-i nézők számára. A szereposztásban ugyanis, a verőlegények között ott találjuk Lee Van Cleefet - aki nem tudná ki az, sürgősen pótolja A jó, a rossz és a csúfból. Van Cleef a kevés szereplős cselekmény egyik meghatározó figurája. A későbbiekben oly sokszor és nagy sikerrel alkalmazott szúrós tekintet már itt is jelen van és úgy képes elszívni egyetlen szál cigarettát, hogy abban minden fel nem tett kérdésre ott a válasz. A másik nagy meglepetés a Mr. Brown (gengszterfőnök) szerepét játszó Richard Conte. Hé, ezt a pofát én már láttam valahol! - ugrik be egy jelenet közepén, aztán némi nyomozás után kiderül, nem más, mint Barzini A keresztapából. Conte itt is azt a hátborzongató és gátlástalan gengsztertípust hozzam és igen jól áll neki. Melletük viszont más esélye sem volt a gyötrődő, hűséges kutya szemű, jóképűnek mondott, egyébként magyar származású Cornel Wide-nak.
Külön dícséret a forgatókönyvírónak a hazugságvizsgáló-jelenetért, ami szerencsére kerülni a közhelyeket, és ostoba kérdések helyett asszociációs tesztnek veti alá a főgonoszt. Egyszerű, de hatásos poén a nőhöz válaszként a drága jelzőt párosítani (woman - expensive).
A The Big Combo sok szempontból érdekes filmtörténeti ritkaság, film noir- és gengszter-film-rajongónak mindenképpen ajánlott, de azoknak is, akik már unják a jelenlegi trendet.
A Kerge város egyik jelenetében Micheal J. Fox azzal próbálja meg oldani a feszültséget, hogy New Yorkot a nagy banánnak nevezi, de sajnos ezzel a poénnal nem arat osztatlan sikert - legalábbis a szereplők között. A nagy alma, vagyis New York kevésbé fényes, kukacok járta, már-már rothadó részéről szól a 2001-es Big Apple című sorozat. A sorozat nálunk is futott New York sűrűjében címmel - az IMB hivatalos adatai szerint 2005-ben -, de a műsorszervezők eleve nem adtak neki nagy esélyt, mert a késői műsorsávba sorolták, néhány rész után még onnan is áthelyezték. Teljesen véletlenül bukkantam rá, és Ed O'Neill (A rém rendes család Ed Bundy-ja - anti-családsorozat, többek között a Családi kötelékek abszurd paródiája -, és feltűnik többek között Kutyám Jerry Lee első részében is) miatt rögtön ott is maradtam a képernyő előtt, de pár részt követően annyira eldugták, hogy képtelenség lett volna ráakadni.
A kissé sötét, kesernyés, de stílusosan noir sorozatban Ed O'Neill mellett Michael Madsen a másik húzóágazat. A cselekményben a bűnvadászat és a magánéleti problémák megfelelő arányban, egymást kiegészítve jelennek meg. A tervezett 13 epizód helyett viszont csak 8 készült el, annak ellenére, hogy
nagy népszerűségnek örvendett és a New York-i lapokban több pozitív
kritikát kapott. Besorolásként a drámai sorozat kategóriába került, és bár hasonszőrű társai, mint a Vészhelyzet vagy a Harmadik műszak hihetetlen népszerűségre tettek szert, A Big Apple-nek mégsem sikerült meghódítani az amerikai közönséget - talán éppen a noiros beütés miatt; mivel a hivatalos indoklással kapcsolatban információt nem találtam, kénytelen vagyok ezt a feltételezést elfogadni.
Így múlik el a világ dicsősége és enyésznek el nagyszabású terveink...
A kung-fu filmek rajongói - máshogy nem nagyon nevezhető egykor népes ma inkább rétegnek számító társaság - pontosan emlékeznek arra a kettős tragédiára, ami sajnos igen meghatározó volt a műfaj történetében. Bruce Lee, aki nem csak saját harcművészetet (jeet kune do) és iskolát alapított, de kiváló színész is volt, épp olyan váratlanul és tisztázatlan körülmények között halt meg, mint később fia, Brandon. A holló (The Crow 1994) című film forgatásán történt az állítólagos baleset, ahol egy lövöldözési jelenetben néhány vaktöltény rejtélyes módon élesre váltott. Brandon Lee halála mélyen megdöbbentette a rajongókat, de a film készítői gyorsan magukhoz tértek, kissé átszerkesztették az eredeti forgatókönyvet, szerződtettek egy duplőrt és a film kasszasiker lett - ugyanez történt Bruce Lee utolsó filmjével is A halálos játszmával, amibe eléggé groteszk módon még a Bruce Lee temetésén készült eredeti filmfelvételeket is belevágták az "alkotók"; ez az a film, amiben azt a bizonyos citromsárga öltözéket viseli.
Brandon Lee mint Eric Draven
A holló erősen dark gothic változatában
Az első mozi cselekménye így eltért az eredeti képregénytől, de mivel egy különben igen hatásos és jól megrendezett munkáról van szó, ezt senki sem rótta fel. Az első filmet további három próbálkozás követte: The Crow: City of Angels (1996), The Crow: Salvation (2000) és végül a The Crow: Wicked Prayer (2005). A változó színvonalú folytatások közül a '96-os igen nagy lendülettel indult, igyekeztek az első rész oldalvizét kihasználni, és olyan neveket szerzőztettek, mint Vincent Perez vagy Iggy Pop, a hatalmas ováció mégis elmaradt, és a 2000-s filmre más csak Kirsten Dunstra futotta (Interjú a vámpírral) meg néhány B-kategóriás színészre. Az eddigi utolsó, jelenleg negyedik rész azonban meglepően friss színezetet hozott, talán mert a készítőit már nem nyomasztották annyira az elvárások. A történetet visszavitték oda, ahonnan a holló legendája származik, Mexikóba, így távol a nagyvárostól új karaktertípusok szerepelhettek. A stáblista is izgalmasra sikeredett: a pozitív főhős Edward Furlong (American History X), míg a gonoszt olyan színészek képviselik, mint Dennis Hopper (eddig egyetlen filmet láttam, amiben nem a rosszfiúk táborát erősítette) és David Boreanaz (az Angelben már kimutatta a foga fehérjét, de igazán nagyot a Véres Valentinban (Valentine 2001) alakított, és kevesen tudják, hogy korai munkái közé tartozik egy epizódszerep A rém rendes családban (Love and Marriage), jelenleg pedig a Dr Csontban (Bones) látható). A film érdekessége, hogy Danny Trejo, a "rosszarcú" mexikói színész (Desperado, Once Upon a Mexico, Con Air, El Machete) itt kevés pozitív szerepeinek egyikében domborít.
A képregény első kiadásának borítója
A képregény első része 1989-ben jelent meg, vagyis viszonylag új karakterről van szó, ha például az 1940-es születésű Batmanhez viszonyítjuk. Az alaptörténet - ami egyébként a többi filmben is azonos - az erőszakos gyilkosság áldozatául esett ártatlan vagy félig-meddig ártatlan lélek visszatér és bosszút áll. Az eredeti történetben Eric Draven, a fényes karrier előtt álló rockzenész és kedvese, Shelly lesz a helyi, enyhe sátánista beütéssel munkálkodó főgonosz martaléka Halloween éjszakáján, amikor éppen az esküvőjükre készülnek. Eric egy évvel később túlvilági kísérője, a holló segítségével visszatér, és kiegyengeti az igazságon esett csorbát, minden gonosz a saját fegyvere által hal meg némi morbid humorizáció kíséretében. A főgonosz persze nem annyira könnyű préda, mint az alantasai, őt végül az általa okozott fájdalom és szenvedés segítségével győzi le, egyszerűen úgy, hogy koncentráltan részesíti ezekben a kínokban.
Érdekes szójáték a főszereplő neve (D)raven, ami szintén hollót jelent, bár egyes angol szótár készítők folyamatosan keverik a hollót a varjúval - talán mert mindkettő fekete tollú.
Marc Dacascos, az új Eric Draven
1998-ban született meg a sorozat első és egyben utolsó, 22 epizódból álló szezonja kanadai égisz alatt The Crow: Stairway to Heaven címmel. A történet igyekezett hűen követni a képregényt, és számos olyan karakterrel ismerkedhetünk meg, akik a mozifilmekből kimaradtak. A sorozat továbbvitte az alaptörténet misztikus vonulatát is, így került képbe a feltámasztott Lázár története Lazarus-projektként, illetve Raszputyin szelleme - az egyik legjobb rész. De más hollók és egyéb misztikus lények is megjelennek, míg Eric Draven mellett a hagyományos szereplőgárda található:Daryl Albrecht rendőrtiszt, Shelly Webster, Sarah és Darla Mohr.
A képregényhez képest az első mozi nagy újítása a Brandon Lee-re alapozott harcművészeti beütés lett volna, amit a sorozat továbbvitt, így esett a választás Marc Dacascosra (Könnyezű harcos - szintén képregény adaptáció, Farkasok szövetsége, Kickboxer 5, Amerikai szamuráj). A mellékszerepekben kevésbé ismert kanadai színészeket találunk, de ez mit sem von le a sorozat értékéből. A képi világ, az olykor misztikus máskor szelíd rock hangzású zenei anyag, a vágások és speciális effektusok tökéletes összhangban vannak, egységes világképet és hangulatot hoztak létre. Nincsenek ugyan hatalmas robbanások és kilőtt töltényhüvelyben mérhető lövöldözések, van viszont drámai színjátszás, és gyakran a cselekmény a lélekben vagy éppen az emberi agyban játszódik - igen frappánsan kivitelezve. Az utolsó rész végének lezárása pedig igen hatásosra sikerült, és nem szép dolog a készítőitől, hogy a nézőket teljes bizonytalanságban hagyta - mint mostanra kiderült örökre.
Hogy nálunk vetítették-e, bevallom, nem tudom, én annak idején az RTLII német csatornán láttam, ahol 22:15-ös kezdéssel az akkor éppen felfutóban levő Big Brother után tűzték műsorra, de az is előfordult, hogy elmaradt a hosszabbítás miatt. A sorozat méltó utódja az első mozifilmnek, és igazán kár, hogy a Holló- és Dacascos-rajongók és az érintett indián populáció érdeklődése összességében kevésnek bizonyult a folytatáshoz. De semmi vész, mert a fanok számtalan variációt dolgoztak ki azóta!
A magándetektív prototípusa Philip Marlowe, aki a filmvásznon
szinte egybe forrt Humphrey Bogart nevével, és talán éppen ezért később nem túl sok említésre méltó próbálkozás született – pedig furcsamód csak egyszer
öltötte magára ezt a figurát.
Hosszú álom 1946-ban
Bogart Marlowe karakterén kívül egy másik neves magándetektív, Sam
Spade (Dashiell Hammett: A máltai sólyom)
alakját is kisajátította magának, bár gyakran bújt bűnözők bőrébe. Karrierjét a The
Petrified Forest (1936) című filmben rosszfiúként kezdte Leslie Howard és
Bette Davis oldalán, a The Brother
Orchidban (1940) viszont már a klasszikus gengsztert alakítja – külön filmtörténeti
csemege a The Return of Doctor X (1939), ahol
egy félvámpír-félzombi tudóst személyesít meg. Humphrey Bogart nevét mégis a
film noir tette igazán naggyá, olyan címekkel, mint: The
Maltese Falcon (1941), The Big Sleep
(1946), Dark Passage (1947), Dead Rocking (1947), In a Lonely Place (1950). És nem utolsó
sorban a Casablanca (1942), ami egy kicsit
az, de még sem, hiszen ha leszámítjuk a Viktor László képviselte propagandát,
Richard Blaine nem sokban különbözik egy átlagos film noir-hőstől.
Marloweként Bogart egy olyan figurát hozott létre, ami azóta is gyakran
felbukkan remake-ekben, paródiákban és a Warner Bros. rajzfilmsorozataiban
egyaránt. Rezzenéstelen, hosszúkás arca, jellegzetes beszédmódja szintén a
karakter része, akárcsak az öltözék.
Ez a film az azonos című Hosszú
álom (The Big Sleep) Chandler regényből (1939) készült, és a forgatókönyv meglehetős pontossággal követi az
eredeti mű szerkezetét. A szöveg egyébként William Faulkner nevéhez kötődik (magyarul is megjelent regénye A hang és téboly- The Sound and the Fury 1929 egészen más műfaji és technikai megoldásokat követel). A filmben néhány jól ismert mellékszereplő mellett a
Lauren Bacall által megszemélyesített női főszereplő vonja magára a figyelmét,
aki természetesen ezúttal is dalra fakadt mély, rekedtes hangján, hogy levegye
a jelenlevő férfiakat mindkét lábukról. A Bogart-Bagall páros egyébként számos
remekműben bizonyított, és még az olyan kevésbé élvezhető filmekben is
megnézzük őket, mint a Hemingway-regényből készült To Have or To Have Not (1939).
A film hangulata, zenéje, képi megoldásai - például a fekete-fehér filmekre jellemző fény-árnyék hatás mesteri alkalmazása -, a műfaj minden kellékét felsorakoztatja, és így egy izgalmas, lendületes, kissé fanyar remekmű született, amit azóta sem sikerült felülmúlni.
Marlowe, a felejthető
1969-ben készült el a Marlowe című film James Garner főszereplésével. A film A kicsi nővér (The Little Sister 1949) alaposan átgondolt, modernizált változata, ezzel ugyan elvesztette eredeti hangulatát, és ez a Marlowe csak egy a több tucat amerikai magánkopó közül, se nem jobb, se nem érdekesebb. Felejthetőségén túl azonban egyetlen szempontból érdemes megemlíteni, bérgyilkosként felbukkan benne Bruce Lee, aki pár percre élvezhetővé teszi az amúgy érdektelen alkotást.
Hosszú álom harminc évvel később
1978-ban egy bohókás ötlettől vezérelve elkészítették a Hosszú álom újabb változatát. A készítők
mindent elkövettek, hogy újra álmodják ezt az álmot, és a legkevésbé
hasonlítson az első változatra – ez sikerült is. A történetet áthelyezték a ’70-es
évek Londonjában – ezzel gallyra vágva -, és bár ügyeltek arra, hogy
utalásokat tegyen arra, hogy Marlowe amerikai karaktere mit is keres itt, arról
már megfeledkeztek, hogy az úri környezhet a „kuss legyen, baby” stílus nem
annyira passzol. A filmnek nincs igazán hangulata – amit egy jó zenei anyaggal
meg lehetett volna alapozni -, de ez semmiség ahhoz képest, hogy a szereplők
minden egyéniségüket elvesztették és a női karakterekben annyi csáberő sincs, akár egy
döglött halban – ezen az sem segít, ha levetkőznek vagy lenge öltözékben flangálnak -, ennyit a femme fatale-ról.
A rendezés elég úrias, és ez igaz a cselekmény tempójára is. Pedig a szereposztás
igazán sokat ígérő: Robert Mitchum, James Stewart, Oliver Reed, Edward
Fox, Joan Collins, bár a Marlowe-t játszó Mitchum kivételével mind rövid
mellékszerepekben látható, ráadásul a főhősnőnk sem egy Lauren Bacall.
Egyébként Robert Mitchumnak is van némi film noiros múltja, melynek kiemelkedő darabja
az Out of the Pass (1947) – abban sokkal
több lehetősége volt kibontakozni – és nevéhez kötődik a Jakuza (1974) című film főszerepe is. Sőt, 1975-ben egyszer már magára öltötte Marlowe alakját a Farewell My Lovely Chandler regény akkori adaptációjában (magyarul Kedvesem, isten veled! címen jelent meg).
Mitchum a rezzenéstelen arcú Bogart-fazont hozza angol
változatban, bár nála úgy érzem a sakktábla valóban csak kellék, de valószínű,
hogy ez nem az ő hibája. Mindezen túl, a rendezőnek sikerül teljes döbbenetet
okozni, néhány eléggé félresikerült ötlettel. Amikor Marlowe nyugodtan
üldögélve a konyhában szendvicset készít, és közben telefonál – megjegyzem ez a
konyha nagyjából akkora, mint Bogart-Marlowe lakása és irodája együtt – épp annyira
hiteles, mint amikor az egyik Star Wars-regényváltozatban Luke Skywalker az ágy alatt
kereste a papucsát.
Összességében megállapítható, hogy a '60-as és '70-es évek Marlowe-elképzelései csöppet sincsenek összhangban az eredeti koncepcióval, és - bár ez eléggé szubjektív kijelentést -, de tőlem is eléggé távol állnak, így nem kísérletezem velük tovább.
Gyermekkoromban volt egy fiktív karakterem, amolyan Philip Marlowe-s magándetektívféle, arra viszont már nem emlékszem, mi is ihlette, sőt, az igazat megvallva mára csak a neve maradt meg (Joncy Jones - tudom, nem túl eredeti) meg annyi, hogy volt egy titkárnője.
Humphrey Bogart, egy klasszikus magándetektív
Ahhoz a szerencsés nemzedékhez tartozom azonban, akik még a Jeremy Brett-Holmeson és Columbon nőttek fel, ahol javarészt agymunkával és nem speciális felszereléssel oldották meg a bűntényeket - és kissé félénken vallom be, a Derricket is kedveltem -, talán ezért is volt rám ilyen nagy hatással az a szó: magándetektív. Akkoriban viszont eszembe se jutott volna, hogy ilyesféle pályára lépjek, addig jutottam mindössze, hogy Sherlock Holmes hatására lelkes kémiafaktos lettem és a leselejtezett szertári állományból saját laboratóriumot is létrehoztam, melynek legértékesebb darabjai a kémcsőállvány és a benne levő kémcsövek voltak. Később elméleti síkon felötlött benne, és jobban utána jártam, így kellett szembesülnöm a kiábrándító valósággal: még Piszkos Harrynek se sok esélye lenne egy ilyen munkára, és nem is biztos, hogy elvállalná. A talányos gyilkosságok és furmányos rablások helyett ugyanis válóperes ügyek, eltűnt személyek, megfigyelések, lehallgatások és javarészt biztonság technikai munkák - értékes banki vagy ékszerszállítmányok kísérése, személy- és vagyonvédelem beleértve az ingatlanokat is - tartoznak egy XXI. századi magánnyomozó repertoárjába - nem is szólva a rengeteg papírmunkáról, mivel mindent dokumentálni kell a maga és az ügyfél érdekében, kérvényezni és engedélyeztetni, ami számos jogi procedúrát von maga után (Marlowe-nak mindössze a területi engedélyt kellett megszereznie az erre kijelölt helyi rendőrtiszttől). A '30-as, '40-es évek idealisztikus képe már a múlté, és már arra is nosztalgiával gondolok vissza, amikor A keresztapában magándetektívnek nevezett verőlegények ügyeltek a Corleone család biztonságára. Így inkább megmaradok a képzeletnél és a valóságot meghagyom másnak, de ez nem jelenti azt, hogy nem érdemes utánajárni a magándetektív-szakma történetének.
"Azért megintcsak Philip Marlowe-t okolhatjuk,
ha a szakmánk izgalmasnak vagy jól fizetőnek tűnik."
Mike Courtney, angol magándetektív
Varga Bálint: Magándetektívek
Meglepő és egyszerre szerencsés, hogy ebben a tárgyban magyar nyelvű szakirodalom is akadt, ami ráadásul könnyen beszerezhető. A borítón olvasható méltató sorok valóban nem túloznak, mert minden szempontból összeszedett és igényes munkát tarthat kezében az olvasó. A történeti áttekintést valós esetek teszik érzékletessé, de az irodalom klasszikus alakjai sem maradnak ki a könyvből, és akad benne némi hazai kitekintés is. A tényleges detektívmunka részleteibe pedig éppúgy betekintést nyerhetünk, mint ahogyan a legendás történelmi vagy fiktív személyiségek elemzésre kerülnek Vidocqtól Magnumig. A könyv megírása mögött nem csupán könyvtári kutatás áll, de a szerző úgymond valóban terepre ment, hogy tanulmányozhassa a ma alkalmazott mechanizmust és technikákat.
A Magándetektívek szakmai egyszer s mint irodalomtörténeti munka, mely a laikus érdeklődőnek és a műfaj (detektívregény) rajongóinak egyaránt izgalmas olvasmány. Ezentúl segítségére lehet azoknak a kezdő szerzőknek is, akik kacérkodnak a gondolattal, hogy a nagy elődök nyomdokai haladva, ők is megalkotják a maguk Mr. vagy Mrs. Marlowe-ját. Mivel lényegében az egész könyvet idemásolhatnám, ami se technikailag sem jogilag nem kivitelezhető, inkább azt javaslom: "tolle lege".*
Ha jobban utánajárnék, biztosan jó pár hasonló sorozatra bukkanhatnék, de ezúttal azokra összpontosítok, melyekben mint rétegnéző magam is érintett vagyok. A '90-es években még az volt a trend, hogy a pilote epizód vagy az első szezon nézettsége döntött a folytatásról - gyakran egy-egy szezon teljes leforgatásra került, így a közönség reakcióira csak két szezonnal később tudott reagálni, ez történt Spike-kal* is a Buffy-ban -, mára azonban nem ritka, hogy menet közben törölnek egy sorozatot.
A nézőt vagy az alkotót temetjük?
Az ezeregy indok meséje
Az eltemetett sorozatok sorát mi más nyithatná, mint a legfájóbb és legfrissebb áldozat a Hannibal (2013-2015). A hivatalos verzió szerint - mint korábban is írtam - a nézettség drasztikus visszaesése késztette erre a készítőket. Az interneten közzé tett adatok azt mutatják, hogy a kezdeti számokhoz képest valóban negyedére esett vissza az érdeklődés - de mindannyian tudjuk, hogy a statisztikák mindig azt mutatják, amit szeretnék, illetve úgy olvassuk, ahogy nekünk tetszik. Azonban, ha az NBC veszi a fáradságot, és felkéri z FBI-t, hogy tartsa megfigyelés alatt a letöltéseket, akkor igencsak meglepődött volna. a részek - a reklámoktól gondosan megtisztítva - ugyanis a premier vetítés után alig huszonnégy órán belül már ott keringetek a neten világszerte, és a letöltések száma jócskán meghaladják az első szezon hivatalos nézettségi szintjét. Persze egy vállalati értekezleten ilyen adatokkal nehéz érvelni, de ez a tény is tény.
A második indok, ami sokkal hihetőbb, hogy Thomas Harris nem volt túl boldog hőseinek újszerű értelmezése láttán, talán volt ebben némi szakmai féltékenység, mert az vitathatatlan, hogy a sorozat karakterei jóval életszerűbbek, mint a kissé sablonos eredeti figurák - ne feledkezzünk meg arról egyetlen pillanatra sem, hogy Hannibal sikerét Anthony Hopkinsnak és a nézők túlburjánzó és kissé romantikus fantáziájának köszönheti.
Mi okozhatta vajon a hivatalos nézettségi index ilyen mértékű csökkenését?
Ha leszámítjuk a letöltésből fakadó kényelmi szempontokat, bizonyára létezett egy nézőmennyiség, amely egy idő után feladta. Mivel az NBC az amerikai adatokkal operált, nem alaptalan a feltételezés, hogy főként amerikai nézőket vesztett. Erre viszont már egyszerű választ adni. Ahhoz, hogy értsük és "élvezzük" ezt a sorozatot, nem árt alaposan felkészülni. A vörös sárkány mélyre ható ismerete csak a beugró - annak ellenére, hogy mindössze pár mondat erejéig szerepel benne a Hobbes-ügy, számos párbeszéd szó szerint felhasználásra került, és az sem mindegy ki, mikor és kinek mondja. Nem árt leporolni művészettörténeti és komolyzenei ismereteinket sem, hogy minden a helyére kerüljön, és megértsük az olyan poénokat, mint például miért Mefisztó (az ördög) "Eladó az egész világ" kezdetű dalára pakolja tele Hannibal a frigót. Kedves néző, ha azt hitted, hogy bambán bámulhatod a készüléket, nagyot fogsz csalódni, mert kénytelen leszel használni az agyadat is.
Film noiros kísérlet
Kevésbé drámai, de ugyanúgy veszteség Az igazságosztó (eredeti cím: Vengeance Unlimited - Határtalan bosszú 1998-1999) néven futott sorozat törlése. A film noir modernizált, felfrissített stílusában készült sorozat egyetlen szezont ért meg, és az első pár rész után nálunk is kikerült a főműsoridőből. A főszerepben Micheal Madsent láthattuk, aki már a Kutyaszorítóban-ban (Tarantino) bizonyított, mégis általában a sablonos rosszfiú-szerepet osztják rá. Itt kivételesen pozitív karaktert alakít jutalomjáték gyanánt - na persze őrültség van benne bőven - , és kedvére brillírozhat az abszurdabbnál abszurdabb szituációkban. A mellékszerepekben is számtalan kiváló színésszel találkozhatunk, köztük a méltánytalanul mellőzött és sorozatszereplővé degradált Francesco Quinn vagy Cary Hiroyuki Tagawa, a zenéről pedig olyan előadok gondoskodnak, mint Frank Sinatra, Bobby Darin vagy a Gipsy Kings. Külön érdekesség, hogy a My Way-t két változatban is hallhatjuk, egyszer a latinos Gipsy Kings-variációban, egy másik epizódban pedig a Sex Pistols sajátos előadása tűnik fel.
A titokzatos Mr. Chapel, furcsa mentőangyalként mindig ott terem, ahol ártatlanul vádolnak meg valakit vagy bármiféle igazságtalanság történik, majd a maga módján, sajátos stílusában veszi kézbe a problémát - olykor elég morbid humora van. Mr. Chapelről szinte semmit sem tudunk meg - leszámítva, hogy kedveli a magas kakaó tartalmú csokoládét -, csak sejtjük, hogy egy korábban átélt tragédia, veszteség késztette arra, hogy életét ilyesminek szentelje. Nemigen kedveli a fegyvereket, így akciójelenetekre nem érdemes számítani, de furmányos összeesküvésekre és intrikákra igen. És lehet hogy pont ez okozta a vesztét, pedig nekem éppen ezért tetszett.
Talán némi vigaszt nyújthat a készítők számára, hogy a sorozat epizódjai jelenleg is szabadon letölthető verzióban kóborolnak a neten.
Végjáték a vígjátéknak
De a gazdasági osztály nem csupán a drámai műfaj darabjai felett tör pálcát, megeshet ez vígjátékokkal is. Micheal J. Fox-szal nevezetesen kétszer is előfordult, hogy a sorozatát valamilyen okból törölték. Először az egyébként igen népszerű és nálunk is vetített Kerge város (Spin City 1996-2002) jutott erre a sorsa, karrierjét a szeptember 11-ei terrortámadás törte derékba, ami félig-meddig érthető indoknak is látszott. A sorozat több díjat is nyert, és bátran kijelenthetjük, hogy igen szellemes és az átlag amerikai fajtársaihoz képest igényes munkáról van szó - kár volt érte.
Másodszor az életrajzi ihletésű The Michael J. Fox Show (2013-2014) került a süllyesztőbe - megint az a fránya nézettségi ráta. A történet vezérfonala: egy parkinzon-kórban szenvedő tv-bemondót visszahívnak a munkatársai - akadnak persze bonyodalmak bőven a munkahelyen és a családban is. A nagy riválist Anne Heche alakítja, és egy epizódban Sting is feltűnik, aki nem csak énekel, de bunyózik is. A Kerge várossal ellentétben itt nem röhögi halálra magát az ember, de poénok akadnak jócskán, a hangulat inkább melodramatikus, olykor talán kissé mélyebb, csendesebb és visszafogottabb. Valószínű, hogy a DVD Európában és Ázsiában tarolni fog, és ez talán bizonyítja majd azt is, mennyire nem mérvadó egy sorozat megítélésében az amerikai nézettségi index.
*Spike lelketlen vámpírként kezdte karrierjét a Buffy a vámpírok réme című sorozat második szezonjában, melynek végén kissé viharosan hagyta maga mögött a várost. Már az első epizód után, melyben szerepelt, a nézőkben élénk és heves érdeklődést keltett megjelenése, a tinédzserek igen fogékonynak mutatkoztak az enyhén pszichopata karakterrel kapcsolatban - ennek levélben, e-mailben és telefonon is hangot adtak. A sorozat készítői így kénytelenek voltak beleszőni az éppen készülő harmadik szezonba, igaz, mindössze egyetlen, kevésbé sikerült epizódba tudták belecsempészni. A negyedik szezontól viszont állandó szereplővé vált, bár a negyedik és ötödik évadban alapos agymosásos és háziasításon ment keresztül, és csak a hatodikban sikerült magához térni, hogy a hetedikben a kezdeti formáját hozhassa. A Buffy végeztével, egy frappáns fordulattal átmenekítették az Angel című testvérsorozatba.
Eddig is tudtuk, de reménykedtünk, mára azonban a biztosnál is biztosabb, hogy a Hannibal-sorozat negyedik évadja a sosem készül el kategóriába tartozik. Thomas Harris, aki könnyed feláldozta a A vörös sárkányt, a jelek szerint a nagy bestsellerről, A bárányok hallgatnakról már nem tudott lemondani, vagy nem akart. De bevallom, ezért nem törölgetem könnyeim az arcomról, mert már a harmadik szezont sikerült tönkre vágni ezzel a jogi hercehurcával.
Rossz ízlésű kritikusok
A sorozatban erősen érezhető a Lynch-hatás - aki látta a Twin Peakst, az pontosan érti, mire gondolok - a történet, a karakterek, a hangulat és a képi megoldások tekintetében egyaránt. Egy magyar nyelvű kritikai elemzés például a vágások és speciális kamera beállítások miatt tartja említésre méltónak a Hannibalt. A kritikusok többsége azonban világszerte a nézettségi index alapján ítél, vagy túl elvont ahhoz, hogy meglássa a sorozat értékeit, esetleg akut Hopkins-fan, aki nem hajlandó elhagyni kis csigaházát. Szerénytelenség nélkül írhatom, hogy jelenlegi ismereteim szerint ez az egyetlen fórum magyar nyelven, ahol Hannibal pozitív értékelést kapott - ha tévednék, szívesen veszem a korrekciót.
És ha már a nézettség szóba került, pár mondatot érdemes Dexternek, a megszelídített pszichopatának is szentelnünk, aki immár a nyolcadik évadot gyűri, míg Hannibal a harmadikon elvérzett. Dexter karaktere átlagos, szürke és nem is túl érdekes - semmi stílus, elegancia vagy charme, kifinomult szívatások, művészi érzék meg pláne -, talán éppen ezért fogyasztható a nagyközönség számára. A sorozatban szinte szó szerint visszaköszönnek a szakirodalom tételmondatai és minden pszichopatás fordulat helyet kap - a szerzők nyilván az egyetemi tankönyvből dolgoztak. Dexter azonban már a jól idomított változat, aki elméletben csak bűzözőkre vadászik és már csak egyetlen lépés választja el attól, hogy Disney-musical készüljön belőle. Míg Hannibal "eat the rude" jelszava azokra vonatkozik, akit Hannibal nem kedvel, vagyis a saját törvényei szerint ítélkezik-, addig Dexter önbíráskodása abszolút pozitívumnak hat, hiszen áldozatai javarészt gyilkosok vagy erőszaktevők - csendesen jegyzem meg, hogy a holttestek eltüntetése nem az erőssége, és ezen a téren van még mit tanulnia. A napfényes Miami mindehhez ideális helyszín , és bár olykor akadnak izgalmas fordulatok vagy érdekes karakterek, valahogy mindig csalódottan állunk fel fotelből, mert ennél többet vártunk. Számomra részben rejtély, mitől népszerű, bár a válasz valahol sejthető.
Last dance
Szezonról fazonra
A Hannibal-sorozat első szezonja vitathatatlanul zseniális, a második is hozza a
papírformát, a harmadikon viszont érezhető, hogy össze lett csapva - még a fele sem készült el, amikor a következő évadot törölték, ennek fényében érthető, hogy mindent bele akartak még passzírozni a végébe, amit csak lehetett. Nem
csupán hangulatában, de szerkezetében is eltér a korábbiaktól, ami nem
igazán vált hasznára. Az első kettővel ellentétben nem szerves egész, hanem két lényegi részre bontható, az első hét epizódra
és a maradékra, ami a A vörös sárkány remake-je - eredetileg ez már a
negyedik szezon témája lett volna. Az első hét rész egyben tekintve úgy
jó ahogy van, a hetedik például annyira pörgős, hogy egymás után
háromszor néztem meg és a mai napig nem tudok betelni vele. A sárkány variáció sem rossz, de a korábbiak
szellemében valahogy jobban szeretjük Hannibal Lectert az utcákon
szabadon kószálva, mint intézetbe zárva. Ha csak a szépre emlékezem,
lényegében ennél a résznél (S03E07) le is zárnám a történetet, a fennmaradó
részekből pedig összevágnék egy nyolcadik kiegészítő epizódot. A kissé túl drámai végkifejlet a Reichenbach vízesést jutattja eszünkbe (Sherlock Homes contra Moriarty professzor), bár pszichológus legyen a talpán, aki a bonyolult utalás- és szimbólumrendszerekből képes kihámozni ki kicsoda.
A koncepció, miszerint minden epizód címe egy étel neve - az első szezonban francia, a másodikban japán, a harmadikban olasz - elsőre frappáns gondolat, de valójában kissé erőltetett és szükségtelen - és még csak nem is a tálalás sorrendjében haladunk -, gyakran nem is igen találni összefüggést a rész és a cím között, de legalább valami eredetivel próbálkoztak, ami mindenképpen értékelendő. Az viszont tény, hogy mind a három szezon más-más hangulatot kelt - az utolsó egyszerre többet is. Az elsőt röviden úgy foglalhatnánk össze: a Hobbes-ügy avagy találkozás Hannibal Lecterrel. A második: hogyan fogjuk el Hannibal Lectert. A harmadik pedig. Hannibal Lecter kalandozásai Európában majd a baltimori pszichiátrián.
Az első szezonra jellemző továbbá, hogy egy-egy epizód egyetlen központi motívum köré szövődik. Ilyen például a S01E04, amelyben a család fogalma a meghatározó úgy a cselekmény magját képező gyilkosságokban mint a háttértörténetben (Abigail Hobbes). Legmarkánsabban azonban az S01E08-as epizódban érhető tetten, melyben a barátság kerül terítékre - teljességében a 07-es epizóddal együtt élvezhető, mert bizonyos karakterek ott bukkanak fel először. Míg Mr. Franklin és Tobias Hannibal Lecter figyelmét igyekszik magára vonni, maga Hannibal Will Graham barátságáért "küzd" meg, melynek eredménye négy holttest. Van a résznek némi operaház fantomja beütése is a zene és a bélhúrok tekintetében, a megértés és megnemértettség vonatkozásában, de aki nem ura igazán hangszerének, az sem számíthat túl sok jóra. És hogy miért szeretjük Hannibal Lectert? Többek között az olyan apró "figyelmességekért", mint például virginiai borral kínálni az afro-amerikai vendéget.
