Eltemetett sorozatok 04 - CHAOS avagy Party in the CIA

A CBS 2011-es próbálkozása hazai témában nemzetközi vizeken ezúttal nem az FBI, hanem a CIA berkeiből a CHAOS című, hivatalos megjelölése szerint vígjáték-dráma - ha van ilyen kategória. A sorozatra erősen rányomja bélyegét Tom Spezialy specális stílusa, aki a Született feleségekben itt-ott már megvillantotta tehetségét.

Különleges osztag, különleges bevetés,

különleges eszközökkel... már ha összejön

A pilot ezúttal is klasszikus módon indul: a CIA "elit" csapatába egy új fiú kerül, Ricky Martinez (Freddy Rodrigez), aki már az első beléptetésnél magára vonja a nézők és a biztonságiak figyelmét. A csapat tagjai: Eric Close (Dark Skies, Gyilkos elmék, Nashville), Tim Blake Nelson (Donnie Brasco) színész-rendező és James Murray (Marple - A Sittaford-rejtély), aki az angol vonulatot erősíti. Ez a négy eltérő karakter egy cél érdekében egyesíti erejét, bár ez a cél nem mindig tisztázott. A mellékszerepekben néhány ismerős színész látható: Christina Cole (Marple - Gyilkosság a paplakban, Poirot - Randevú a halállal), Mole Hagan (Columbo - Gyilkosság, füst és árnyék, Pillangó a kézben, Star Trek, Gyilkos sorok, Monk, Gyilkos számok) és Kurtwood Smith (X-akták, Star Trek, Men In Black, 24, Agent Carter).

Csapatunk a-tól z-ig

A műfaji megjelölés drámát és humor ígér, és a forgatókönyv igyekszik ehhez igazodni. Főkaraktereink már az első részben bizonyítják, hogy van humorérzékük, bár ez olykor egymás szívatásában teljesedik ki. A magánélet teljes mértékű semmivételétől a kémszakmában mindennapos csábításig minden szituáció alkalmas arra, hogy valami abszurditás kerekedjen belőle, és a drámát sem kell annyira komolyan venni. A sorozat félig-meddig a CIA-mítosz görbetükre némi öniróniával és hatalmi harccal fűszerezve, és mivel semmit sem kell komolyan venni - legalábbis ezt sugallja a főcímben az animáció, ahogyan a CIA-ból végül kikerekedik a CHAOS szó. Így a kilóban mérhető töltényhüvelyek helyett némi logika és kombináció lép. Helyszíneink: Észak-Korea, a Közel-Kelet, Kína, Oroszország és Kelet-Európa - hol máshol akciózhatna manapság egy CIA-ügynök -, főellenségeink pedig továbbra is diktátorok, arab terroristák és orosz maffiózók.

Ha ellenséges országban vakációzol,

legalább arra ügyelj, hogy jó legyen a társaság

A történetek kellemes vasárnapi tempóban folynak, de mindenképpen kiemelkednek a manapság gyártott gyors tüzelésű tömegáruk sorából. Olykor emberi értékek és némi humanizmus is kibontakozik, de papír zsebkendőre nem lesz szükség. Az alkotók meglepő módon viszonyulnak az idegen kultúrákhoz, és szerencsére már túlléptek a "jé, ezek is emberek" szinten. Azért a végén mindig a hazaiknál a pont...

"Egyetlen évad, 13 epizód és adios!"

Félig meddig érthető, miért is került le a listáról: akciónak nem elég vérdús, kémtörténetnek nem elég erotikus, amerikainak túl szellemes - erősen érződik némi brit behatás. Még is akadt egy csekély, de stabil rajongó tábor, akik igyekeznek világgá kürtölni, hogy volt egy ilyen is.

Egy kis ízelítő

Fanvideo a javából

Végül az alaphangulathoz

A Sittaford-rejtély

Bevallom, nem túl sok Agatha Christie-regényt olvastam. De miután átrágtam magam a Granada teljes Poirot-sorozatán (1989-2013), és a Marple java részén (2004-2013), gondoltam teszek egy kísérletet, és ha már lúd, legyen kövér elv alapján, A Sittaford-rejtélyt vettem célba. Korábban volt egy próbálkozásom A kristálytükör meghasadt-tal, de ez motiváció hiányában korai véget ért.

Geraldine McEwan, Miss Marple ravasz, olykor sajátos humorú énje

Míg a Poirot több évtizeden és alkotói elképzelésen is átvonult - lásd bővebben David Suchet Poirot és én című könyvében - a Marple-nak ezt jóval drasztikusabban és jóval rövidebb idő alatt "sikerült" elérnie. A sorozat a harmadik szezon után ugyanis rejtélyes oknál fogva főhősnőt cserélt, és búcsút vett az addig kiváló teljesítményt nyújtó Geraldine McEwantől. Hogy milyen megfontolás késztette a művésznőt vagy a producereket a váltásra, nem tudni, de az kétségtelen, hogy ezzel a sorozat visszazuhant a korábbi Marple-ök kevésbé kiemelkedő sorába, elvesztette lényegét és sajátos hangulatát. A McEwan által megformált izgága, ravasz Marple például gyakran engedett meg magának kétértelmű kiszólásokat, amit vagy megértett a nagyérdemű, vagy nem, és pont a gyilkos "orra előtt" - csak hogy még izgalmasabb legyen a játék. McEwan nem csupán egy kiváló detektívet keltett életre, de a sorozatban fel-felbukkanó drámaiság megformálását is tökélyre vitte. Ez az új széria ugyanis érdekes magánéleti adalékokkal szolgált Miss Marple jellemével kapcsolatban. Három szezon, illetve 12 epizód készült McEwan főszereplésével, és mind valódi műremek, muszáj többször látni őket.

Geraldeni McEwan után Julia McKenzie felbukkanása valóságos sokk volt, de mintha a forgatókönyvírók is elvesztették volna a fonalat, a sorozat visszasüllyedt a BBC által készített sorozat  (Joan Hickson főszereplésével 1984-1992) alá, sőt, gyakran olyan érzése támad a nézőnek, mintha fogalmazásgátlót szedtek volna. A McKenzie által megformált Miss Marple-ból ugyanis hiányzik az az élénkség, humor és élet, ami elődjét jellemezte. A történetek kevés kivétellel (A kristálytükör meghasadt)  a szódával elmegy kategóriába sorolhatók, és ha kiemelkednek, az inkább az olyan mellékszereplők érdeme, mint Brian Cox (I. Hannibal Lecter) vagy Edward Fox, bár sok arc feltűnik a Poirot-stábból.

"Még egy kis meleg vizet?"

E kis kitérő után lássuk A Sittaford-rejtély névre hallgató Christie-regényt (1931).

A Sittaford-rejtély (2006) ezért is érdekes darabja a sorozatnak, mert eredetileg nem Miss Marple-történet. Ha valaki a regény ismeretében kezdett neki a filmnek olyan érzése támadhatott, mintha egy furcsa örvénybe került volna: minden részlet megvan, de még sincs a helyén. Számomra ez pont fordítva történt, mert először ismerkedtem meg az adaptációval, csak utána olvastam az eredeti művet, mintha a regényt a végéről kezdenénk. Az alkotók ugyanis elemeire szedték Sittafordot és egy egészen új történetet hoztak ki belőle. Ez csak hasznára vált, mert az alaposan átszerkesztett forgatókönyv jóval több fordulatot tartogat, kiváló dramaturgiával dolgozik, drámaiság jeles, és a Christie-fanoknak számos apró morzsát szór szét, hogy kibogozhassák a rejtélyt - a jóval ésszerűbb végkifejletről már nem is szólva. A közönséges földi halandók is elcsíphetnek olykor egy-egy rejtett célzást, ha résen vannak. Bár A Sittaford-rejtély nem a legismertebb Christie-regény, de izgalmas, pofás kis epizód kerekedett belőle.

Geraldine McEwan mellett Timothy Dalton a húzóágazat, bár sok szerepe nem igazán akad, és a cselekmény lényegi részét sem ő viszi. A stáblistában felbukkan még Mel Smith, szintén vén róka, annak idején együtt kezdett komikusi karrierjét Rowan Atkinsonnal a Not the Nine O'Clock News című show-ban, Michael brandon a Dempsey és Makepeace-ből (1985) - ha valaki még emlékszik erre a sorozatra - és Patricia Hodge, akit annak idején A másik folt című Holmes-epizódban (1986) egy igen visszafogott dámának ismerhettünk meg, itt viszont annál harsányabb valójában van jelen. Az ifjú titánok közül pedig A halál a Níluson Poirot-epizódból (2004) már ismert Zoe Telfordot és James Murray-t érdemes kiemelni.

Cselekményünk idősíkjában is lényeges változás történt, az eredetileg a két világháború között játszódó események átkerültek a '60-as évekbe, bár erre vonatkozóan Winston Churchill személye ad egyedül támpontot. Furcsa azonban, hogy a politikai karrierről ábrándozó kiváló hazafi, Trevelyan mindössze kapitányi (századosi) rangig jutott a Nagy háborúban és egyetlen szó sem esik a II. világháborúban nyújtott teljesítményéről - leszámítva kétes ügyleteit a hadianyag gyártásban. Trevelyan személye mellesleg nem egyértelműen pozitív vagyis egyértelműen nem az, hiszen a nézővel kötött rövid ismeretsége alatt egy gyilkosság, sírfosztás és csalás vádja is beárnyékolja hírnevét.

"Apácák neveltek fel. 

Ők tanították meg, hogyan szálljak szembe a gonosszal. 

Pokol volt az életük."

Charles Burnaby alias Charles Enderby alias James Murray

A könyvváltozatban Charles Enderby egy talpraesett, minden hájjal megkent, ravasz, de kissé hiú újságíró, aki a véletlennek köszönhetően csöppent a gyilkosság sűrűjébe, majd engedve a sztori és a főhősnő csábításának vesz részt a nyomozásban. A történet végén esik némi csorba ugyan azon a bizonyos hiúságon, de Enderby ízig-vérig újságíró, és láthatóan hamar túlteszi magát a dolgon. 

A filmváltozatban Charles Burnaby azonban a pszichopata gyilkos jóképű és igen udvarias mintapéldája, akit lehet gyűlölni vagy szeretni, de azt el kell ismerni, igazán jól sikerült. Kezdetben úgy tűnik, mintha csupán véletlenül keveredett volna a történetbe, persze a végén kénytelenek vagyunk szembesülni azzal, hogy az események javarészt az ő mesterkedésének köszönhetően történtek. Részemről ez utóbbi személyiség-verzió sokkal vonzóbb, és igazán kár, hogy olyan gyorsan véget ér.

Ártatlannak tűnő játék

Összegzés

Kezdet és a vég...

Olyan szépen nem tudtam túl bonyolítani a különböző részek számozását, mint Lucas mester, de azért igyekeztem szerény képességeimhez képes némi kavarodást létre hozni. Szóval a Made In Japan - korai korszakában Bonszai a balkonon - az alábbi sorrendben jelent meg és kapható jelenleg vagy éppen nem:
1. Bonszai a balkonon (Családi ereklye, Japán juhar, A gésa mosolya) - nyomtatott  - STB Könyvkiadó 2011, antikvár oldalakon még kapható és olykor a Vaterán is felbulkkan;
https://bookline.hu/search/search.action?inner=true&searchfield=bonszai+a+balkonon&tab=bookline.hu%2Fbook
                                       nyomtatott - Publio Kiadó 2014, már nem kapható;
                                       e-book - Publio Kiadó 2014, kapható;
https://publioboox.com/hu_HU/bonszai-a-balkonon
2. A mangaka - Publio Kiadó 2013 - jelenleg nem kapható, második kiadás tervben;
3. Jádeasszony - nyomtatott - Publio Kiadó 2014, nem kapható;
                           e-book, kapható;
https://publioboox.com/hu_HU/jadeasszony
4. Otokojaku - nyomtatott - Underground Kiadó 2015, kapható;
http://undergroundbolt.hu/otokojaku
5. Tangó az ördöggel - nyomtatott - Underground Kiadó 2015, kapható;
http://undergroundbolt.hu/tango-az-ordoggel
6. Lezárt ügyek - nyomtatott - Shirokuma Kft 2016 - kapható;
http://shop.shirokuma.hu/rebecca-blackhorse-lez%C3%A1rt-%C3%BCgyek


És folytatása következik...

Gondolatok a könyvtárból a magánkönyvkiadásról

"Aki rühes vakarozzék, akinek nem inge, ne vegye magára" 

Hamlet

Az elmúlt hat év során volt "szerencsém" vagy inkább alkalmam több szerző(baj)társammal együtt belülről is megtapasztalni a magánkönyvkiadás rejtelmeit.

Az elején minden szépen indult, mert részesei lehettünk "a saját könyvem itt a polcon" érzésnek. Bár olyan volt, mint a magyar narancs, kicsit savanyú - a megvásárolt szolgáltatás nem mindig olyan produktumot szült, mint amire vártunk -, de a "miénk"! Abban az illúzióban ringathattuk magunkat, hogy lesz tán egy idegen, aki elolvassa, még tetszik is neki, és meg sem állunk az eladási lista csúcsáig. Aztán bilibe ért a kezünk, mert egyszer csak rá kellett döbbennünk: rajtunk kívül még több ezer szerző gondolja ugyanezt, és olyan mennyiségben ömlenek a hagyományos kiadók és magánkönyvkiadású könyvek az olvasók fejére, hogy legény legyen a talpán, aki követni tudja.

Ó! De hiszen ez magánkönyvkiadás! Itt bizony a szerző dolga a márketing! Hoppá! Vagyis nem elég, ha tető alá hozzuk művünk kinyomtatását, talpalni, kilincselni is kell, de főleg perkálni - megjegyzem ennél a szakasznál már minden szerző több tucat elutasításon és megaláztatáson esett át, igazi erőpróba. Vagyis ez az egész lassan egy költséges kis hobbihoz kezd hasonlítani, csak itt valahogy sosem látszik a végeredmény, mert folyton egy lyukas köpenyt foltozgatunk. Két dolgot tehetünk, vagy belemegyünk a játékba, és úgy teszünk, mintha iszonyatosan élveznék, vagy a "én művész vagyok, nem marketinges" jelmondattal és felhúzott orral fordítjuk el a fejünket. Bevallom én ez utóbbi táborba tartozom, és hiszek az olyan klisékben, mint "a mennyiség, a minőség rovására mehet", "az ember azt csinálja jól, amihez ért, ne kontárkodjon bele mások dolgába" etc. Ezzel a konzervatív és divatja múlt hozzáállással nyilván nem is lehetek piacképes - és már rég a nagyérdeműről, művészi értékekről, stílusról beszélünk, csupán gazdasági megközelítésről -, ezt jobb, ha belátjuk. Mellesleg idővel ismerszik meg az ember, így a magánkönyvkiadásra szakosodott brigádok is, melyek egyre erőlteljesebben a "szerző fizess" elvet vallják magukénak. Kicsit olyan, mintha egy éhezőnek megmutatnák, hogyan néz ki a sült csirke, de enni már nem adnak belőle, csak ha tejelsz, és akkor se túl sokat. Így jutottunk el Maecenas nemes elgondolásától az opportunizmusig.

Persze mindannyian megértjük, hogy ezek nem jótékonysági intézmények, vannak költségek - olykor igen faramuci néven és indoklással -, még is furcsa, hogy a könyvkiadást, ami a legtöbb esetben művészeti alkotást jelent, úgy kezelik, mintha zöldség lenne a nagybanin. Valószínű bennem van a hiba, hogy ezzel a szemlélettel nem tudok azonosulni, és nem maradt más vigasz, minthogy elképzelem, mi történne, ha valaki, történetesen Hannibal Lecter, komolyan venné az olyan szlogeneket, mint "szívünket a szerzőnkért".

Sovány ebéd, de víg lakoma

Utóirat: ha valaki azt hinné, hogy a magánkönyvkiadás financiálisan megterhelő, annak javaslom kipróbálásra a szellemi tulajdon visszaszerzése alias szerződés felbontása című játékot, amit nyugodtan nevezhetünk tartásdíjnak, és amiben sokkal többet veszíthetünk a pénztárcánk tartalmánál - az önbecsülésünket például, mert garantáltan mindent elkövetnek majd, hogy komplett hülyének érezzük magunkat.

Magyar hidászok a fronton 1915

1915 Brückenschlag, hídépítés

- a Szerbia elleni hadjárat idejéből

Lezárt ügyek - megjelenés

Itt a vég! Eljött az idő, hogy búcsút vegyünk Seattle-től, az FBI prominens vagy kevésbé prominens képviselőjétől és a Tagava családtól. Persze százas papír zsebkendőre nem lesz szükség, a finálé kissé keserédes ugyan, de azért elég pörgős.

Doktor Tagava Simo a visszapillantó tükörre nézett, és elégedetten nyugtázta, hogy az őt követő fekete Toyota jól tartja a tempót.

„Érdekes este volt” – futott át az agyán, és még mindig a Williams körüli cécón töprengett, majd egy kanyarral később le is zárta magában a kérdést. Mivel Sam bátyó nem túlzottan válogat az eszközökben, így Tagava Simónak sem kell kesztyűs kézzel bánnia azokkal, akik sértik az érdekeit. És, ugye, ott van még a seattle-i halgazdaság…

A Made in Japan sorozat kötetei:
Bonszai a balkonon: Családi ereklye, Japán juhar, A gésa mosolya
A mangaka
Jádeasszony
Otokojaku
Tangó az ördöggel
Lezárt ügyek

Kapható:

http://shop.maido.hu/rebecca-blackhorse-lez%C3%A1rt-%C3%BCgyek?filter_name=lez%C3%A1rt

Benyovszky Móric nyomában - megjelenés

Magyar volt-e Benyovszky Móric?  Felfedező vagy számító kalandor? Vajon miért elsősorban a madagaszkári expedíció révén ismert, miért nem a reformkort megelőző gazdasági újításairól? Miért maradt hosszú ideig rejtve Benjamin Franklinhez fűződő barátsága? És ki volt valójában az a titokzatos Afanázia, aki kedvelt hősnője a Benyovszkyról szóló irodalmi és zenei műveknek?

Benyovszky Móric gróf életével kapcsolatban számos legenda és tévhit kering. Ez a könyv ha mindre nem is,  néhány kérdésre még is megkísérel választ adni.

Benyovszky Móric címere

Nem csupán olyan vitatott pontok kerülnek terítékre, mint a fent említett nemzetisége, de bemutatást nyernek azok a személyek, intézmények, társaság, akik tevékenyen részt vesznek a Benyovszky-hagyaték kutatásában. A könyv ezeken túl összegzést nyújt a Benyovszky Móric személyisége által ihletett zenei alkotásokról is.

Kapható:

http://shop.maido.hu/sz%C3%A1sz-ter%C3%A9zia-benyovszky-m%C3%B3ric-nyom%C3%A1ban?filter_name=benyovsz

Ajánlott link:
http://kataliszt.blogspot.hu/2016/11/az-igazi-benyovszky.html

Az operaház fantomja - olasz designe

Ha azt hisszük, nem lehet újat mutatni ebben a témában, az 1998-ban készült olasz változat igencsak rácáfol erre. Az olasz Fantomra ugyan elég erősen nyomja rá a bélyegét a Webber-musical, az 1990-es minisorozat, de frissítésként érezhetünk némi Interjú a vámpírral utóhatást - bár azt is mondhatnánk, hogy a szereplők egy japán manga oldalairól léptek ki.

Szenvedély és zene, akár egy Puccini-operában

A kezdet kissé olyan, mint Tim Burton Batman visszatérje, de a folytatás valami egészen más. Esetünkben a Fantom nem csupán kiváló zenész, de "szép", jó kötésű és egzotikus - a hosszú, szőke hajzat mindenképpen ennek a szimbóluma -, nem is visel álarcot cserébe viszont folyton patkányokat ölelget - azért pókok és denevérek is tarkítják a stáblistát. A vörös szemű patkánykirályról pedig óhatatlanul egy másik klasszikus mű, Csajkovszkij Diótörője jut az eszünk, és ebből már sejthetnénk, hogy nem lesz jó vége a dolognak. Vagyis ez az egyetlen eddig készült olyan változat, ahol fizikai valója miatt nem kellene undorodnunk a Fantomtól, de valahol a fejében még sincs minden rendben. 

Christine-ünk is ezúttal inkább alul-öltözöttségével és fedetlen kebleivel arat osztatlan sikert, és karaktere oly összetett, hogy sem Raoul, sem a nézők nem értik - nekem úgy tűnt, nem akar patkánykirályné lenni, a végén mégis szívszaggatóan üvölt a lelki fájdalomtól. Raoul pedig a szokottnál is "nyálasabb" és üresebb karakter. Az erős Webber-hatás a cselekményen kívül Carlotta karakterén is élvezhető, aki csodás módon megússza a körülötte zajló mészárlást.

Annak ellenére, hogy Fantomunk valóban önvédelemből, illetve Christine védelmében öl, és ezen kívül csak gonoszokat tesz el láb alól - mint a bonbont osztogató pedofil mecénás -, a társadalom és a cselekmény többi szereplője nem mutatkozik túl hálásnak, és a szokásos módon, halállal jutalmazzák.

Szereplőink mellesleg ezúttal nem a Faust, hanem a Rómeó és Júlia előadására készülnek - olasz környezetben ez kézenfekvő választás -, és így még nevetségesebbé válik Carlotta karaktere, akit semmilyen szempontból sem lehet belepréselni ebbe a zenei szerepbe.

Raoul de Chagny egyetlen akció dús jelenete

A jobb sorsra érdemes Fantomként Julian Sands látható, aki nem csupán színészi játékával, de izmos felsőtestével is domborít - hogy a női nézőknek is legyen oka megnézni a filmet. Sands hosszú biográfiájában olyan címek sorakoznak, mint a Gótika avagy a szellem éjszakája, Dobozba zárt szerelem, illetve egy Miss Marple-epizód (megint). A mellékszereplők között magyar nevek is felbukkannak, mint a kevésbé hálás szerepnek számító patkányfogó mestert alakító Bubik István, vagy a kapzsi színházi munkás kedvesét megformáló Kéry Kitti.

Erotikus túlfűtöttség már az első pillanattól

A film ízig-vérig olasz ízlés szerint készült, érzelmileg túlfűtött és az angolos változatokhoz képest indokolatlanul is erotikus. Groteszk humor és világkép jellemzi, melyben szépen megfér egymás mellett a patkányokat csonkító figura, a dús keblű, bár inkább bábfigurára hasonlító Carlotta és az adoniszi külsejű Fantom, akit delejes öröm tölt el, ha kedvenc patkányai szimatolgatják a szőrtelenített mellkasát. Ide sorolnám, mert máshová nemigen lehet, Christine döglött galambbal díszített kalapját, bár értem a tervező fehér gerlice egyenlő ártatlanság metaforáját, de az a kalap a többi jelmezhez képest olyan volt, akár egy orrba vágás - pedig mi munka lehetett elkészíteni. A film zenéjére szintén az érzelmi telítettség és dagályosság a jellemző, egyetlen markáns motívum sem található benne.

A japán VHS-borító

Az operaház fantomja a budapesti operában

A Fantom-mozik java része valamilyen módon kötődik hazánkhoz, de egyik sem olyan szorosan, mint az 1983-ban készült angol-magyar mozifilm, amit Budapesten is forgattak, sőt, még a történetet is az aktuális helyszínhez igazították. Ez a film három évvel a Webber-musical előtt született, számos motívumot elődeitől kölcsönzött, azonban akadt benne néhány új megközelítési módszer is.

Ez még maszk vagy maga az arc a maszk mögött?

A történet sokban hasonlít az 1943-as elődjére, csak itt egy zaklatott lelkű karmester , Korvin Sándor viszontagságainak lehetünk szemtanúi, akinek operaénekes felesége, Elena - aki, ha ideges, mindig hamisan énekel, és sajnos elég gyakran ideges -  a gonosz operaigazgató (Hunyadi báró) intrikái következtében öngyilkos lesz - szerény jegyzem meg, ehhez képest az igazgató halála elég snassz. A film inkább a horror mint a romantika felé húz, bár a készítők nem igazán tudták eldönteni, hol is állnak. Hőseink azonban messze nem annyira romantikusak és ártatlanok, mint a korábbi változatokban. Főhősnőnkben például jelen van némi egészséges életösztön, legalábbis a szereposztó díványok tekintetében, igaz rátermettsége megtörik a Fantom, jelen esetben mitológiai példával érve Orpheusz, pszichológiai kínzásai alatt és kicsit sokat sikoltozik. Hősünk sem minden gáncs nélkül való, kezdetben az életét menti, majd végül megjön az esze, és győz benne a szerelem. A cselekményben számos klasszikus fantom-effekt felbukkan, csak mind kicsit másként: tükör-jelent, közös koncert a lagúnában, csillárlánc-fűrészelés.

Az éj zenéje helyett egy elhagyatott budai villa várja a hősnőt

A szereposztás valóban pazar: a kétszer is felbukkanó naiva (Korvin Elena, később Maria Gianelli) szerepében Jane Seymour, akit nálunk inkább a Vörös Pimpernelből ismerhet a közönség, de nemrégiben egy Miss Marple-epizódban is láthattuk - külön köszönet, hogy hibátlanul mondta ki a Budapest szót. Az általa megformált karakter nem annyira gyámoltalan, inkább erős olasz temperamentum jellemzi. A szerelmes hőst (Michael Hartnell) Michael York alakítja, aki a Nagy Alfrédban megszemélyesített vérgőzős viking vezéreként már bizonyította színészi képességeit, mégis előszeretettel adták rá ezeket a szépfiús karaktereket. Itt egy kissé idegérzékeny angol rendezőt alakít, aki megpróbál a színház és a szerelem között lavírozni - persze rögtön elbűvöli a fiatal olasz énekesnő (őt is) -, először rosszul dönt, de gyorsan korrigálja tévedését. Fantomként Maximilian Schell bukkan fel időről időre, hol őrült karmesternek, hol őrült gyilkosnak álcázva magát. Schellt először a Vaskeresztben láttam, ahol mesterien alakította az utálni való német tisztet, aki a katonái holttestén átgázolva igyekszik megszerezni az áhított vaskeresztet. Az operaház fantomjában ennyire sajnos nem remekelt, bár Orfeuszként kezdtem határozottan megkedvelni. A stáblistából kiemelném még a Fantom famulusát megszemélyesítő Raksányi Gellértet, akinek túl sok szöveg nem jutott, de jelenléte és kisbaltája annál hangsúlyosabb.

Kimaradt ugyan a poe-s Vörös halál álarca,

van helyette viszont egy hollónk meg egy tarka macska

A történet, mint említettem Budapesten játszódik a századforduló környékén. Helyszínünk a Magyar Királyi Operaház, melynek valamivel szerényebb az alagsora, mint a párizsi Opera Garnier-nak. A főcímben viszont rögtön viszontláthatjuk a Lánchíd oroszlánjait, és a szemfüles néző más helyszíneket is felismerhet, például a kecskeméti operaházat. Van természetesen egy békebeli cigányzenekar, hiányolom viszont a csárdást, ami helyett csak egy vérszegény keringőféleségre futotta, és a magyar konyha sem kerül igazán terítékre. Vigaszdíjként a takarítónők ékes angolságában pár magyar szó is vegyül. A filmkészítői kínosan ügyeltek a korhűségre, így jó pár megvesztegetésre szánt korona bankjegy cserél gazdát, egyedül főhősnőnk oldalt gombolósan cseles szoknyája képez némi kivételt, ami a főhős szempontjából igen praktikus, de kissé talán túlzás.

Amíg a főhős egy drámai jelenet és élénk vita keretében 

igyekszik meggyőzni igazáról a kissé lassú felfogású rendőrfőnököt,

ez a rafinált kiskölyök bevágja az egész tál somlóit

A film zenei anyag Gounod Faustjából táplálkozok, és ezúttal sajnos nem találkozhatunk olyan jellegzetes és markáns dallamokkal, mint az Englund-változatban. Fantomunk olyan őrült és valóban gonosz, hogy kevés szimpátiát érzünk iránta - fél fokkal szeretni valóbb némafilmes elődjénél és sehol sincs az Englund által megformált karaktertől. Furcsa érzés, de talán ez az egyetlen olyan változat, ami inkább a két pozitív hős és bizonyára a magyaros háttér miatt érdekes. A filmet ugyanakkor jellemzi némi önirónia, ami nem csupán a somlóit elfogyasztó János(ka) kiváló példa, a csillárfűrészelés sajátos kivitelezése is.

Öveket becsatolni, a csillár indul!

Ajánlott link:
https://papageno.hu/featured/2018/12/feltarulnak-kecskemet-ekszerdoboz-szinhazanak-titkai/?fbclid=IwAR0tL8H7FZuuJroSfW02_FZ4w6SAhXyNTPPk2mKpbRPF4Mcjyk5lmnwfPuY

Mr. Holmes - bár tudnám feledni

Újabb visszavágása a Granada sorozata miatt, avagy egy háborgó lélek újabb bolyongásai. Talán így összegezhetném, ha megtalálnám végre a megfelelő szavakat erre az újabb Holmes-történetre, amelyet 2015-ben követett a BBC.

Egy DVD-borító, ami egészen mást sugall 

A Ian McKellen főszereplésével készült film ezúttal Sherlock Holmes időkorába kalauzol minket. A pörgősnek éppen nem nevezhető cselekmény ettől függetlenül érdekes vágási és dramaturgiai elemekből épül fel, amit biztosan jobban értékelnénk, ha nem kötődne Holmes személyéhez, csupán egy öregedő detektív végnapjaihoz. Az emberi drámák ködében egy öreg úr és kis kölyök barátsága bontakozik ki, amit  kissé nehezít, hogy meg kell szelídíteni, a magányos, és kissé mogorva mamát is. A háttérben pedig egy félreértelmezett bűntény bontakozik ki, és marad egy némileg elvarratlan szálunk is, a japán vonal. Mellesleg különös, hogy Holmes japán vendéglátója, a titokzatos Mr. Muraszaki Hirosimából - ó! mintha Muraszaki lett volna Hannibal Lecter nagynénje, aki végül visszatér Hirosimába, vajon csupán véletlen. A japán vonal vitathatatlanul színt vitt Holmes és a nézők életébe, de elég kidolgozatlannak érzem, vagy csak túl elfogult vagyok. A történet mélységi filozofikus mondanivalója az elfogadás, ugyanakkor akad benne némi bonyolult szimbolika a méhekről és darazsakról.

Kirándulás a tengerpartra:

érdekes kirándulás a detektív-történetek eddig ismeretlen dimenzióiba

Ian McKellen kétségtelenül kiváló színész, ezt már a Vörös Pimpernelben is bizonyította Chevlain polgártársként, illetve a III. Richard sajátos adaptációjában, jelenléte még is kevés ahhoz, hogy ez az alkotás előkelő helyezést érjen el a Holmes-fantáziák színes világában. A mellékszerepekben a Poirot- és Miss Marple-sorozatok ismert arcai bukkannak fel és Laura Linney, akit ritkán látni ilyen lepukkant szerepben.

Egy újabb öregember-film McKellen repertoárjában

A Mr. Holmes egyestét és szinte mondhatni egyszer nézhető mozi, de Holmes-rajongóknak kötelezően ajánlott.

Benyovszky Móric nyomában

Benyovszky Móric gróf a korszak kiváló sakkjátékosa, kortársait megelőzve olyan vidékekről készített feljegyzéseket, melyek addig ismeretlenek voltak az európaiak számára, gazdasági fejlesztései tekintetében – selyemhernyó-tenyésztés, a Duna és Tisza szabályozása - a reformkor előfutárának számított, az utókor még is mint gátlástalan kalandort tartja számon. Ez a könyv kísérletet tesz arra, hogy a hagyományőrző társaságok, intézmények munkájának bemutatása révén, valamint a Jókai-fordítás és más források, a korszak jeles történelmi vagy tudományos személyiségeinek tükrében Benyovszky Móric karakterét és tetteinek értékét méltóképpen ítélhesse meg az utókor.

 Hamarosan kapható!

 

Lezárt ügyek

Nagy dobás lett volna bevinni Tecuba emberét, aki a rendőrség berkeiben a szakszerűen eltávolított vékonybél-enteriőrökkel aratott kevésbé osztatlan sikert. Nagy dobás lett volna, de balul sült el. A hivatalos jelentés szerint jogos önvédelem, vagy talán szimpla gyilkosság? A tettest viszont előléptették, az áldozatot elhamvasztották, ügy lezárva. Az áldozat, aki már életében sem volt holmi szende kis virágszál, évekkel később mégis megtalálja a módját, hogy felhívja magára a figyelmet. Erre természetesen a legmegfelelőbb időpontot választja, amikor a tettestárs Seattle-ben igazgatóhelyettesi posztot kap, Edward Williams pedig átminősítésének köszönhetően búcsút vesz az FBI-tól. És ezzel kezdetét veszi a káosz...

Hamarosan kapható! 

Жажда 1959 - Szomjúság

Vjacseszlav Tyihonov (Max Otto von Stirlitz) korai munkái után kutatva akadtam a szovjet filmipar eme műremekére, ami mellesleg még ma is határozottan fogyasztható azok számára, akik nem ragaszkodnak az amerikai típusú action movie által felállított keretekhez. A Жажда vagyis Szomjúság című háborús film - ami több feldolgozást is megért azóta - ugyanis inkább hasonlít a '30-as években forgatott magyar filmekhez, mint napjaink siker mozijaihoz.

Ha egy amerikai háborús filmben valaki zongorázik, általában kell lennie a közelben legalább egy német tisztnek, ha csak nem a német tiszt az, aki zongorázik. Ezzel szemben a Szomjúságban a szovjet tisztek is tudnak zongorázni, és beszélnek németül, sőt, orvul beépülnek az ellenség soraiba, no nem túl hosszú időre.

Főhősünk ezúttal Oleg alias Wolfgang Rink hadnagy (Tyihonov), a szovjet felderítő, korábban matróz. Van a történetben egy szép arcú Mása, természetesen Oleg kedvese, aki miatt a főhős majdnem le is bukik. A cselekmény Odessza városának hősies vízhez juttatásáról szól, szomjazó, ám vidáman csúzlizó gyerekekkel, mindenre elszánt matrózokkal és partizánokkal. Találkozhatunk zsíros nyakú, háborút nem nagyon járt német ezredessel és egy mongol matrózzal, aki civilben késdobáló - a későbbi kung-fu mozik nélkülözhetetlen kelléke. Tyihonov, azon túl, hogy már akkor is jól állt rajta a német egyenruha, itt is kiváló színészi teljesítményt nyújt és határozott fellépése ezúttal kihúzza a bajból - ráadásul akcentus nélkül beszél németül. A filmben néhány harci jelent is található, ezek életszerűsége jóval felül múlja A halál 50 órájának jeleneteit, annak ellenére, hogy sokkal szerényebb költségvetéssel készült.

E korai Stirlitznek is nevezhető alkotást több okból is érdemes megnézni. Összehasonlítva az Egy gép nem tér vissza című Jávor-film hangulatával, rá kell ugyanis döbbenünk, hogy a nagy orosz néplélek nem is áll olyan távol a miénktől. Zenei anyaga nem túl bonyolult: Chopin, oroszos népdal hangulat, némi háborús gitár és gramofonzene, de ez éppen elég ahhoz, hogy magával ragadjon - és teljesen otthon érezzük magunkat.

Az odesszai múzeumban található ez a fotó az alábbi felirattal:

"Vjacseszlav Tyihonov. Még nem Stirlitz, de már

- kém az ellenség táborában. 'Szomjúság' című film 1959."

A kép forrása:

http://odessa-life.od.ua/news/25390-55-let-nazad-shtirlic-byl-v-odesse-foto

Sven Hassel

Míg a szövetségesek irodalmi táborát megannyi nagyágyú és több tucat gyalog erősíti, addig a tengelyhatalmi oldalon elég csekély létszámú szerző tartja a frontot. Az arcvonalban Erich Maria Remarque várakozik harcra készen, aki A nyugaton a helyzet változatlannal új műfajt teremtett. Hogy viszonylagos elismertségre tehetett szert, nagyban annak is köszönhető, hogy indexre került a  Harmadik Birodalomban. A bal szárnyon pedig egy II. világháborús veterán, a dán származású Sven Hassel alias Borge Willy Redsteb Pedersen található, aki nem csupán azt bizonyította be regényeivel, hogy a német - jelen esetben értendő ez minden a szövetségesekkel szemben harcoló nációra a kollektív bűnösség a szövetségesek által igen tágan értelmezett fogalmának fényében - katona is ember, hanem azt is, hogy kiváló stílusban tud írni.

 A "nemlétező" Sven Hassel katonafotói

Sven Hassel katonai karrierje - a Hassel anyja leánykori neve, a dán, norvég és izlandi kiadásokban Hazel - 14 éves korában kezdődött, amikor pusztán a megélhetés miatt egy kereskedelmi hadihajón vállalt szolgálatot. A Dániában egyre növekvő munkanélküliség elől "menekült" Németországba, ahol végül önkéntesként belépett a Wehrmacht kötelékébe. A 2. páncélos ezred, majd a 6. páncélos hadosztályba tartozó 11. és 27. páncélos ezredbe osztották be. A 27. páncélos ezredben töltött időszak ihlette regényeit. Nyolc alkalommal sebesült meg, hadnagyi rangig jutott, és megkapta a II, és az I. osztályú Vaskeresztet is. 1944 decembere és 1945 januárja között az Abwehr parancsnoksága alatt felderítőként visszatért Dániába. A Wehrmacht kötelékében részt vett a lengyelországi harcokban és hosszabb időt töltött az orosz fronton. A háború után, mint "német önkéntes", megjárta az orosz, az amerikai és a francia hadifogolytáborokat, majd hazatérve Dániába, árulásért 10 év börtönre ítélték, de 1949-be amnesztiát kapott. Később belépett a Francia Idegenlégióba, mint megannyi volt bajtársa, majd civilként a Mercedes Benz koppenhágai telepén kapott munkát - Joachim Peiper akkoriban a stuttgarti Porsche üzembe volt autómosó.

Sven Hassel civilben, mint író

Sven Hassel (1917-2012) bár az olvasóközönség köreiben osztatlan sikernek örvend, mégis sikerült kivívnia a kollégák és kritikus, sőt még honfitársai ellenszenvét is. Titokzatos - vagy nem is annyira titokzatos - személyisége számos vita tárgya, mint az vesztes oldalon harcoló "náci" esetében az várható. A legvadabb ezek közül talán az az elképzelés, hogy Hassel egy fiktív személy, de hogy kinek állna érdekében megalkotni, az rejtély. Akik nem a puszta létezését tagadják, beérik annyival, hogy háborús érdemeit, illetve tapasztalatait igyekeznek sárba tiporni, azt állítva, hogy a regényekben ábrázolt figurákat és történéseket a hadifogság során mazsolázta össze cellatársai beszámolóiból. Szerény véleményem szerint szekunder forrásból nem futotta volna 14 remekbe szabott könyvre, és aki olvasott már német katonák tollából visszaemlékezéseket, igencsak hasonló tényekkel és eszmékkel találkozhatott. Sven Hassel csataleírásai még ha kissé túlzóak is - amit irodalmi eszközként nem róhatunk fel neki - részleteiben megegyeznek a más forrásból származó írásokkal, ami annak bizonyítéka, hogy a szerző valóban átélt hasonló helyzeteket - párhuzamként Alistair Maclean írásaiba is érezhető, hogy a tengerészeti vonatkozású írások sokkal realisztikusabbak életszerűbbek, hiszen azokat megélte, mint a más tárgyú írásai. Ha azonban tévednék - mert az is megeshet -, annál nagyobb tisztelet a szerzőnek, hogy ennyire képes volt beleélni magát a "szerepbe", és ilyen élethűen ábrázolta a háború forgatagát.

"-Nem hallotta? Letartóztatni ezt az embert!

A Légiós fáradt mozdulattal összecsattantotta a bokáit.

- Je n'ai pas compris, mon commandant!

Az ezredes vörös és brutális képén a legteljesebb döbbenet tükröződött.

- Mi az ördög folyik itt? - Felém fordult. - Tartóztassa le ezt a tisztet! - Döbbenete csak fokozódott, amikor dánul válaszoltam neki, és értetlenkedő arckifejezéssel bámult rám."*

Sven Hassel karakterei: a nemzetszocialistától a hullarablóig

Kép forrása: www.svenhassel.net

Sven Hassel első regényét a hadifogolytáborban kezdte írni, amely végül 1953-ban jelent meg, - 1985-ben az utolsó -, de azóta szerte a világon 25 nyelven 50 országban számos kiadást megért. Hassel-regények keletkezési sorrendben: Kárhozottak légiója 1953, Lánctalpak 1958, Bajtársak 1960, Gyalogoshadosztály 1962, Gestapo 1963, Monte Cassino 1963, Eltörölni Párizst! 1967, SS-tábornok 1969, Pokoljárás 1971, Fagyhalál 1976, Menetjegy a pokolba 1977, Kivégzőosztag 1979, OGPU börtön 1981, A komisszár 1985.

  Az első rész dán borítója:

tökéletesen tükrözi a helyzet és a kor abszurditását

Egy német változat

- kicsit A halál 50 órájának nyitány-feelingjével

Tipikusan amerikai borító,

mintha az IPM könyvtárából húzták  volna elő

Portugál borító, de germán összhatás

Olasz elegancia a háborús témához

Hogy miért szeretjük Sven Hasselt? Talán azért, mert hősein keresztül - akiktől az ókori görög hősi eszmény igencsak távol áll - a háború azon oldalát ismerhetjük meg, amit a szövetségesek igyekeznek felejteni - vagy akár még tagadni is? Talán azért, mert ironikus stílusa egyenes út a magyar olvasók szívéhez, mert rögtön Rejtő légiós regényeit juttatja eszünkbe - ezt csak erősíti a Légiós? Talán azért, mert úgy ábrázolja a II. világháborút, ahogyan korábban senki sem merte? Vagy valami egészen más oka van? Ki tudja? Lehet, hogy a válasz egészen egyszerű: élvezet olvasni!

"Két óránkba telt, mire kikapartuk a velőt két döglött ökör csontjaiból. Friss petrezselymet is találtunk. Gregor értett a paradicsomszósz készítéséhez: kikeveréséhez amerikai acélsisakot vett igénybe. Az acélsisak roppant hasznos jószág, rengeteg célra föl lehet használni, csak egyre nem: arra, amire kitalálták."*

Az első magyar Sven Hassel-széria az Aquila Könyvkiadó jóvoltából,

igényes kemény fedeles kiadás - korábban is megjelentek részek

 változó színvonalú kivitelben és borítóval -

Puha fedeles, vegyes stílusú változat

Az új változat kicsit amerikai hatással a Partvonal gondozásában

*Sven Hassel: Monte Cassino, ford.: Veres Dávis, Háttér Kiadó, Bp., 1993, 22., 5.

Ajánlott link:

http://www.svenhassel.net/index.html
http://monty.blog.hu/2014/05/19/konyv_sven_hassel_haborus_regenyei