Cselekményvezetés avagy az olvasó megvezetése

Kevés olvasóim és még kevesebb kritikusaim egy része gyakran olvassa a fejemre, hogy túl bonyolult a történet, sok szálon fut, esetleg túl váratlan vágásokkal dolgozom - voltam már filmszerű is, amin azért nem sértődöm meg. Nem tagadom, részben igaz, és néha nem árt, ha egy külső hang figyelmeztet: ez vagy az kimaradt, de korán rájöttem, számomra az egyszerű út szinte járhatatlan - és nem is élvezetes.

Félreértések elkerülése végett Chandler Marlowe-regényeit én is faltam, akárcsak Kerr Bernard Günther-sorozatát, és voltak halvány kísérleteim hasonlóra, azonban rá kellett jönnöm, hogy jobban vonz a több kamerás beállítás. Egyébként Chandler az Elkéstél, Terry!-ben - ahol egyik áldozatunk egy romantikus bestsellereket gyártó figura - rejtett önvallomásként állapítja meg, hogy egy író általában jó színész is. Ez kétségtelen, mert egy regény során megannyi szerepet kell magára öltenie. A szeretem szerepekkel nincs baj, könnyen felvállaljuk, a nem szeretem szerepekre pedig mondhatjuk, ez sötét oldalunk vagy azokról mintáztuk őket, akiket kevésbé kedvelünk. Más nézet szerint minden szereplő bennünk él, magunkról mintázzuk. Talán egy kicsit ez is, az is, de némi művészi beleélés sosem árt.

Amikor nekikezdünk, dolgozhatunk tervszerűen, egy racionális minta alapján. Thomas Harris könyveimben például ezt érzem. Minden szakmai rész a helyén, de a karakterek üresek, érzelem nélküliek. Ésszel és nem "szenvedéllyel" írt szöveg, mintha matematikai képletekből lenne összeillesztve. Ha annak idején a Hannibal ébredését nem a film után olvasom, lehet, hogy pár oldal után félreteszem. Kedvenc ellen példám viszont Susan Kay A fantom című regénye, ahol aztán tombolnak a szenvedélyek, sőt, sikeres kísérletet olvashatunk a zene és irodalom egybeolvadására is. Nálam azért készül terv, hogy utána legyen mit áthúzni, és kijavítani. A jó történet egyébként is szinte adja magát, és csak a végén szükséges némi összecsiszolás. A nagyon megtervezett mű, gyakran "izzadságszagú" kínlódás, és ha az olvasó nem is annyira, de a kritikus szem és a szerző pontosan tudja, hová ásták el azt a kutyát.

"A rejtély végére járok..."

 

Olykor nincs kedvem felesleges jelenetekkel telepakolni a cselekményt. Azokra a részekre koncentrálok, amelyek valóban lényegesek, mint a Berliner esetén, amiből simán lehetne egy regényt is rittyenteni, de akkor elvesztené minden báját. A történet magja egy olyan karakterre épült, aki megjárta a II. világháborút, de azóta nem nagyon változott. Nem túl sok lehetőség volt ennek kivitelezésére, végül a vámpírlét biztosított számára kellő alapot az időugráshoz, ami az éjszakai vadászathoz is pontosan passzolt. Ugyanakkor a háttérben egy öngyilkosságnak álcázott gyilkosságra is fény derül, amiből vámpírok nélkül is lehetne valami, de mégis a maga tökéletlenségében tökéletes úgy, ahogy van. Minden mozaikkocka a helyére kerül, kár volna megbontani. Gyakran az egész egy hangulat, mint egy dal, és nem is kell, hogy több legyen.

A kedvencem azonban egy esemény több szemszögből való megjelenítése. Természetesen nem arról van szó, hogy többször Ctrl V Ctrl C segítségével megnövelem az oldalszámot, mert az elég unalmas lenne, hanem minden esetben más-más szemszögből, más részeket kiemelve látjuk ugyanazt. Erre legjobb példa a Jádeasszonyban olvasható temetési jelenet. Az első verzió viszonylag semleges, bár Edward Williams FBI-ügynök szemével látjuk a dolgokat, mintha kicsit a bőrébe bújnánk. Aztán jönnek a variációk egy témára: Kijohira, a fiatal jakuza, ahogy magában józanul összegzi az eseményeket, és azon töpreng, vajon a gaidzsinok értették-e a rejtett mondanivalót. Az öreg Cseng Cse, ahogy a maga kínai módján kissé túlbonyolítja és túlmagyarázza a dolgokat, majd teljesen téves végkövetkeztetéseket von le egy krizantém mintás nyakkendő alapján. Végül Vu Xuan Ben, aki számára a temetés inkább szórakoztató, mint szomorú, de nem kerülte el a figyelmét Williams kése sem. Négy szemszög, négy gondolkodás mód, négy "szerep", vagyis inkább négy lehetőség a játékra.

A kritikák ellenére nem ígérhetem, hogy törekszem az olvasóbarát megközelítésre, csak remélem, hogy lesz olyan, aki felveszi a ritmust.

Robert D. Hare: Kímélet nélkül

Robert D. Hare kanadai származású kriminál pszichológus még Hannibal Lecter színre lépése előtt dolgozta ki saját szűrőrendszerét, amit azóta csak PCL-szűrőként (psychopathy checklist - revised) emleget a szakirodalom. E húsz pontból álló (nem 120!) rendszer alapján a külső megfigyelő magas biztonsági rátával képes képet alkotni a vizsgálat tárgyáról, behatárolni, hogy az illető pszichopata vagy sem. Hare egyáltalán nem meglepő módon az FBI számára is végzett elemzéseket, ugyanakkor magára vállalta azt a kevésbé hálás feladatot, hogy az egyszerű amerikai állampolgárok számára betekintést nyújtson a pszichopátia összetett világába. Munkáit több mint 16 nyelvre fordították le, így németül, spanyolul, törökül, japánul és szerencsére magyarul is olvasható.

Robert D. Hare kíméletlen a vizsgálat tárgyával,

de székhez szögezi az olvasót is

2004-ben a Háttér Kiadó LÉLEK kontroll-sorozatában jelent meg Kímélet nélkül - A köztünk élő pszichopaták sokkoló világa (Without Conscience 1993) című könyve. Szerkezetileg jól összeszedett, lényegre törő, világos és érthető, bár a témáját tekintve nem túl könnyű olvasmány. Ha valaki veszi a bátorságot, hogy belekezdjen, nyugalmat vagy boldogságot nem ígérhetünk, de némi bölcsességet igen. A Kímélet nélkül egy általános betekintést nyújt, amolyan ízelítő, étvágygerjesztő, amely  igyekszik számos tévképzetet tisztázni, például az általunk immár olyan jól "ismert" Hannibal Lecterrel kapcsolatban is.

Személytapasztalatok - Hare bevallja olvasóinak, hogy egyszer még őt is rászedték -, esettanulmányok, hírhedt bűnügyek és filmélmények egyaránt helyet kapnak a példatárban, amely segítségével még érzékletesebbé teszi számunkra ezt a különös utazást mások koponyája körül. Hare könyvében nem csak a híres sorozatgyilkosok személyisége kerül boncasztalra, mint Ted Bundy - akiről A rém rendes család Ed Bundyja kapta a nevét - vagy Charles Manson - akinek családnevét Marilyn Manson viseli -, de azok a pszichopaták is, akik kevesebb halottat, de nagyobb anyagi kárt hagynak maguk mögött.

Hétköznapi pszichopaták,

több pszichológia még több példa

Hare, már asszisztensével, Paul Babiakkal együtt készítette a Kígyók öltönyben - Amikor a pszichopaták dolgoznak (Snakes in Suits - When Psychopats Go to Work 2006) című könyvét, ami nálunk némi csúszással, csak 2013-ban jelent meg - pont a Hannibal-sorozat kezdete. A Kígyók öltönyben már elsősorban a "hétköznapi" pszichopatákra koncentrál, akik adott esetben a munkahelyünkön keserítik meg életünket. Aki viszont azt gondolná, hogy ez kevésbé izgalmas olvasmány, az nagyot téved. A mindennapokból vett példák sokkal életszerűbbé teszik a könyvet, és sajátos szerkezetet egy pillanatra sem hagyja pihenni az olvasót. A talán nehezen emészthető szakmai részeket példák és azok elemzései, valamint egyéb csemegék teszik változatossá, míg a háttérben egy megdöbbentő történet részletei rajzolódnak ki előttünk. Vagyis, aki a lineális cselekményekhez szokott, az kösse fel jól a pszicho-alsóneműjét, mert nem lesz egyszerű követni ezt a sokfelé csapongó, mégis egy irányba haladó gondolatmenetet.

Ha átrágtunk magunkat e két könyvön, egészen másként fogunk tekinteni a körülöttünk levő világra, saját magunkra - nem feltétlen azért, mert ettől fogva magunkat is a pszichopaták közé soroljuk, de talán tudatosabban "éljük meg" interperszonális kapcsolatainkat -, ugyanakkor jókat mosolygunk majd azokon a bárgyú mozikon, amelyek hemzsegnek a félreértelmezésektől és rossz pszichológiai diagnózisoktól. Levezetésként pedig ajánlanám Az álomcsapat (Dream Team 1989) című Michael Keaton-filmet, amelyben pszichopatákkal ugyan nem, de más érdekes személyiségekkel bőven találkozhatunk.

Ajánlott link: http://www.hare.org/
http://www.hare.org/

Hannibal-sorozat: Hannibal Lecter avagy egy személyiség profilból

"A pszichopatát nem akarom megérteni, csak túlélni." - Joe Navarro

"A birkát nem akarom megérteni, csak meg megenni." - Hannibal Lecter

Lássuk csak, mi "sül" ki ebből!

Ahhoz viszont, hogy egyáltalán nekikezdjünk szerénytelen elemzésünknek, két alapvető fogalmat tisztáznunk kell, amelyek gyakran keverednek a filmvásznon, de olykor a szakirodalomban is.

Mi hát a különbség a pszichopata és a szociopata között?

A pszichopata*

A pszichopátia olyan személyiségzavar, amelyet speciális személyiségjegyek és magatartásformák jellemeznek, mint: impulzitás, felelőtlenség, felszínesség, nagyzolás, a bűntudat, az empátia, a felelősségérzet teljes hiánya, magatartáskontroll zavar, antiszociális viselkedés. A pszichopata másokat csupán eszköznek tartja saját szükségleteire kielégítésére, céljaira elérésére, ezért képtelen tartós és mély interperszonális kapcsolatok kialakítására. Kevés százalékuk a sajtóból vagy filmekből ismert sorozatgyilkos, legtöbbjük, csaló, szélhámos, fehérgalléros vagy többszörösen visszaeső bűnöző. A legtöbb szakirodalom ragadozó vagy parazitaként jellemzi. Kiváló pszichológiai érzékkel rendelkeznek - hogy ez mennyire tudatos vagy ösztönös az még nem tisztázott.

A szociopata*

A szociopátia nem hivatalos pszichiátriai állapot, amelyet a társadalom általában antiszociálisnak, ám abban a szubkultúrában, amelyben felnőtt mindez normális vagy nélkülözhetetlen. Fejlett lelkiismeretük van, empatikusak, hűségesek és bűntudattal is rendelkeznek. A jó és rossz fogalma azonban saját szubkultúrájuk vagy társaság értékrendjén alapul (egy cseppnyi behaviorizmus). A társadalom egészét képtelen elfogadni, de képes kötődni egyes személyekhez. Sok bűnelkövetőt lehet szociopataként jellemezni, például a szervezett bűnözés, a bandák esetén. A szociopatához hasonló, de vele nem azonos fogalom az antiszociális viselkedészavar, ami lehet akár egy adott pszichopatára jellemző tulajdonság is.

"A pszichopaták nem őrültek, tisztában vannak tetteik következményeivel"

Hannibal Lecter

Thomas Harris szemszögéből

Hannibal megteremtője, Thomas Harris maga sem tudta, milyen "lavinát" indít el, amikor létrehozta ezt a figurát, sőt, pontos diagnózissal sem szolgált kedvenc doktorunkról. Hol szociopatának, hol a tökéletes - később intelligens - pszichopatának ábrázolja, és Hannibal sajátos érzelmi kötődései Will Grahamhez vagy Clarice Starlinghoz még jobban összezavarnak minket olvasó-nézőket.

Harris a karakter a mexikói Alfredo Ballí Treviñoról mintázta - más néven dr. Salazar -, akit mindössze egyetlen ember meggyilkolásáért tartóztattak. Harris 1960-ban egy másik bűneset kapcsán ismerkedett meg Ballí Treviñoval, mégis olyan hatással volt rá, hogy személyiségének bizonyos elemeit - mint például a rabruhán keresztül is sugárzó eleganciát és stílust - jó húsz évvel később felhasználta. Erről a találkozásról az interneten több angol és spanyol nyelvű cikk is kering. Az egyébként homoszexuális Ballí Treviñóról lemásolt karakter - alacsony termet, sötét haj - tökéletesen illett Brian Cox vagy Anthony Hopkins figurájához. Mads Mikkelsen skandinávtípusú Hannibalja azonban merőben más színezetet adott a dolognak - erről már korábban esztétikai szempontból esett szó. Alfredo Ballí Treviño későbbi, a sajtó által ráragasztott gúnynevei egyébként másformában, de a Hannibal-történetben is visszaköszönnek: "a talleresi szörnyeteg", "Ballí, a vámpír", "médico asesino" - ez utóbbi ritmusosságát csak igen sután lehetne magyarul visszaadni - úgy mint: "a chesapeake-i hasfelmetsző", "Hannibal, a kannibál".

Érdekesség, hogy Hannibal Lecter mégis  litván származású - mint azt A Hannibal ébredéséből megtudhatjuk -, vagyis fehér és nem latin, de európai - köszönjük, Amerika! A sorozatban Hannibal nemzetiségére nem történik utalás, csak Franciaországhoz, a japán kultúrához és Firenzéhez való kötődésére, de Miriam Lass elég bizarr módon már kezdetben úgy titulálja, mint "egzotikus" személyiséget, ami nem csupán a férfi egyéniségére vonatkozik.

Dr. Hare személyiségprofilja

Nem csupán Joe Navarro (a Veszélyes személyiségek szerzője - lásd korábbi bejegyzés) vetemedett arra, hogy az amerikai olvasókat filmélményeiken keresztül próbálja meg felvilágosítani, de más, szakavatottabb szakemberek is. Robert D. Hare könyvei megérdemelnek egy külön gondolatsort, de a Hannibal karakterét érintő részt érdemes előre venni.

"Lecter alakjában nyilvánvalóan számos, a pszichopatákra jellemző tulajdonság megtalálható. Én-centrikus, nagyzoló, könyörtelen, manipulatív és nincs benne megbánás... A Lectert fogva tartó elmegyógyintézet igazgatója (dr. Chilton - szerző) szerint 'ő egy szörnyeteg. Hamisítatlan pszichopata. Ritkán fognak el ilyet élve.'

Ez természetesen rendkívül pontatlan megállapítás, olyan, amely azt az általános feltételezést tükrözi, miszerint minden pszichopata rémséges sorozatgyilkos, aki megkínozza és megcsonkítja az áldozatait. Ha Lecter valóban pszichopata, távolról sem tipikus. Ha létezne a valóságban - végül is kitalált személyről van szó -, egy nagyon exkluzív klubhoz tartozna."**

Dr. Hare megállapításai javarészt találóak, pontatlanságai csupán abból eredhetnek, hogy nem volt elég ideje "elmélyülni" a témában - ezt megbocsátjuk neki. Hannibal személyiségén keresztül jól ábrázolja a pszichopatákra jellemző manipulatív képességet - ezt Graham és Starling esetében is figyelemmel kísérhetjük -, ugyanakkor kissé felületesen "nagyzolónak", "kérkedőnek" nevezi. Mindkét jelző általános a pszichopatákkal kapcsolatban, de Hannibal karaktere esetén mégsem releváns, hiszen éppen az a finom elegancia tesz azzá, ami. Bár Hannibal is szeret "jól" élni, mégsem nevezhető kérkedőnek, sőt, határozottan idegesítik a narcisztikus személyiségek, mint azt dr. Soliarti esetében is láthatjuk - még egy ok, amiért könnyű megkedvelni. Tudása a saját szakterületén - mint pszichiáter -, kifinomult - olykor talán kissé abszurd - művészi érzéke és tehetsége vitathatatlan - elég ha rajzkészségére vagy a komolyzene iránti fogékonyságára gondolunk.
A pszichopaták általában negyvenes éveikre lenyugszanak, Hannibal Lecter azonban erre a tényre is rácáfol.

"Odi vulgus profanum et arceo"

Horatius

Mit lát egy fannibal?

Először is, mi az a fannibal? Nem túl bonyolult szóösszetétel a fan - rajongó - és Hannibal elemekből, vagyis a Hannibal-rajongó valamivel frappánsabb megfogalmazása. Fannibalok valószínű már A bárányok hallgatnak filmváltozata előtt is léteztek, de a sorozat hatására szaporodtak el igazán. A fannibaloknak is azonban - mint minden más tábornak - két markáns ága létezik: a Hopkins-rajongók és a Mikkelsen-rajongók - nem kell különösebb pszichológiai elemzést végezni ahhoz, hogy rájöjjünk e cikk szerzője hová is tartozik, de térjünk vissza eredeti kérdésünkhöz.

Mit lát egy fannibal Hannibal karakterében?

A rajongás külső peremére merészkedőket taszítja ugyan a kannibalizmus, a horror és a rengeteg vér, de képesek azonosulni az arrogáns, hatalmaskodó gonoszt - bürokratákat, szürke, unalmas, középszerű embereket - megleckéztető Hanniballal, aki ebben az értelmezésben a társadalom által megalázott áldozat védelmezője. Akik valamelyest beljebb hatoltak, egy hihetetlen intelligenciával rendelkező életművészt - és ételművészt - látnak benne, aki megvalósítja mindazt, amiről mások még álmodni sem mernek: tündérmese némi rémálommal vegyítve. Ha még beljebb lépünk, egy sokkal furább társaságot találunk, akik abban reménykednek, hogy - majdnem - olyan intelligensek, mint Hannibal, képesek megérti, a szemével látni a világot, felfogni valamit a nagy ismeretlenből egy kivételes filozófus segítségével. Megint mások úgy tekintenek rá, mint a leleményesség diadalára, az emberre, akit nem lehet legyőzni, aki mindenkinél eszesebb.

Ha már pedig a filozófia szóba került ismét, két vonulatot mindenképpen meg kell említenünk. Hannibal személyiségének megértéséhez, akárcsak Eric Destler esetében, Sören Kierkegaard esztétikai megközelítése nélkülözhetetlen. Igaz, míg Don Juan a hódításaival tarolt, mint esztétikai elvek szerint létező, addig Hannibal számára a hódítás mellékes volt, az útjába tévedőket saját esztétikája szerint használta fel. És akár honnan nézzük, Kierkegaard megközelítése vészesen hasonlít egy másik filozófiai fogalomhoz, amelyet a pszichopaták és narcisztikus személyiségek esetén egyformán előszeretettel hangoztatnak. Nietsche übermensch fogalma - eredeti, nem náci propagandisztikus változatában - szinte szinonimája lehet Hannibal Lecternek. Nem véletlen, hogy du Maurier doktornő egy alkalommal így fogalmaz: "Falakat épített maga köré, és most kíváncsi, ki olyan intelligens, hogy átjusson rajtuk." Az übermensch és untermensch ellentét pár folyamatosan jelen van a történetben, és hogy még pikánsabb legyen, számos übermensch szerepben tetszelgő untermensch kerül végül terítékre vagy tányér közelébe. Ennek fényében mintha csak Hannibal írta volna azt a Horatius-idézetet, hogy "Odi vulgus profanum et arceo" - “Gyűlöllek, távol légy alacsony tömeg” (Babits Mihály fordítása)

Nem véletlen tehát, hogy amatőr és profi művészek fordulnak Hannibal Lecterhez, így az interneten számos általa ihletett festmény és grafika is megtalálható. Sőt, a 3. szezon sokkoló befejezése után több hagyományos képregény- és mangastílusú változat született a folytatásra - vigyázat, erősen felnőtt tartalom!

Hogy Hannibalra pontosan milyen személyiségprofil is illene, nehéz eldönteni, és mivel még a nagymester, Thomas Harris is bizonytalan ez ügyben, bátran kijelenthetjük, hogy némi szociopatikus intelligens, viszont igen szimpatikus pszichopatával van dolgunk. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű, és a fannibalok ezt azonnal cáfolnák is. Hannibal nyilvánvalóan már abban a pillanatban letépte magáról a Thomas Harris által ráfércelt személyiségöltönyt, amikor Anthony Hopkins életre keltette A bárányok hallgatnakban. A Hannibal című könyv és film azonban csak a kezdet volt, A Hannibal ébredése és a Hannibal-sorozat pedig végképp szétzúzta azt a gyatrán felépített személyiségprofilt, amelyet Harris annak idején létrehozott. Ebben pedig éppúgy szerepe volt a Hannibalt megformáló színészeknek, mind a rendezőknek, producereknek, de legfőképpen a nézőknek, köztük pedig elsősorban a fannibaloknak.

* dr. Paul Babiak és dr. Robert D. Hare definíciói alapján
** Robert D. Hare: Kímélet nélkül, Háttér Kiadó 2004.

Mi, pszichopaták

Kissé elegem van a sztereotip gondolkodásból. Az olyan feltételezésekből például, hogy női szerző csak szirupos bugyiregényt írhat, vagy hogy aki olyan sorozatot néz, mint a Hannibal, az maga is pszichopata, de annyi bizonyos, hogy nem normális - a normalitás kérdése meglehet, nem ennyire egyszerű. Az első téveszméről talán máskor, most inkább lássuk az utóbbit.

"Isten hozta a világomban!"

"Mi, pszichopaták segítsük ki egymást" - mondja Freddie Lounds egy sajátos alkudozás során, amelyben a jelenlevők diszkréten pszichopatának titulálják egymást. Hogy a szereplők milyen mértékben azok, annak kiderítéséhez a rendelkezésre álló hely igen kevés, de valójában nem is ez volna a fő kérdés.

Vajon miért vonzódunk filmélményeink és olvasmányaink során annyira a pszichopata személyiségekhez?

A sort nálam az operaház Fantomja kezdte - egy csöppnyi Addams family-s alapozás után - még zsenge gimnáziumi éveimben. Senkit se tévesszen meg az a sok romantikus képzelgés, ami a Fantom alakja köré szövődik, hiszen valójában egy rideg sorozatgyilkossal van dolgunk - ezt leginkább a Robert Englund által megformált karakter személyesíti meg. Számos, a pszichopatákra jellemző tulajdonsággal rendelkezik - ennek legjobb példája, Erik tétel mondata: "Mindenre képes vagyok, ha akarom" -, bár minden változatban más és más "személyiségprofilt" kap a velejéig romlott, önző gonosztól egészen a reménytelen hősszerelmesig -  akkor persze ezt nem így láttam, a meg nem értettség képzete volt ismeretségünk alapjait, és jó pár év eltelt, míg ez a felismerés kikristályosodott bennem.
Aztán ott van Jack Napier (alias Joker), aki viszont a pszichopata tökéletes mintapéldánya: "enyhén" narcisztikus, egocentrikus, impulzív, a bűntudat és önkontroll teljes hiánya, antiszociális magatartás, sekélyes érzelmek és némileg kérkedő: "Jogosan vádolhatnak nagyzolással, saját denevérem van a harangtoronyban". A Batman-történetek újabb adaptációi (kezdve Tim Burtonnel) igen pontos pszichológiai háttérre dolgoznak - nem feltétlenül tudatosan. Minden pszichotikus vonása ellenére azonban kénytelenek vagyunk elismerni, hogy Jack Napier a nagy ellenfél, nem véletlen, hogy gyorsan fel is támasztották a halála utána. Jack Nicholson alakítása oly annyira meggyőző, hogy azt szinte lehetetlen überelni, bár a '92-es rajzfilmsorozat Jokerének azért sikerült valami hasonlót felmutatni a Batman és a Rém álarcában, ahol Mark Hamill (ártatlan tekintetű Luke Skywalkerünk) kölcsönözte hangját ehhez a karakterhez: "Mi cosa nostra es su cosa nostra".
A sorban így érkeztünk el Hannibal Lecterig, akivel szorosabb ismeretséget csak pár éve kötöttem a Hannibal ébredése után - az ő elemzése külön bejegyzést érdemel.

A kérdés azonban továbbra is nyitott: miért?

Robert Markman törvényszéki pszichiáter szerint közönségként (hozzáteszem és alkotóként) könnyű azonosulnunk velük, mert így éljük ki a belső kontroll nélküli életről alkotott fantáziaképeinket. "A bőrünk alatt mind pszichopaták vagyunk."* Még ha rögtön tiltakozni is kezdenénk, ebben a kijelentésben azért van némi igazság, hiszen ezek a "fantáziaképek" segítenek át olykor a nehezebb pillanatokon - nevezhetjük terápiának is. Persze meglehet, hogy egyfajta speciális érzékenység szükséges ahhoz, hogy a minket ért verbális bántalmazást ilyen módon vezessük le, de attól még nem vagyunk ténylegesen pszichopaták. Ugyanakkor ezek a fantáziaképek művészileg inspirálhatnak bennünket - egy újabb produktív terápia. Semmi vész: író és olvasó a végén ugyanabban a kényszerzubbonyban végzik, amelyre az van írva: valóság.

És, hogy végképp összezavarodjon a tudatos énünk, egy magyar népdalt is idéznék:

"Aki dudás akar lenni,

pokolra kell annak menni;

ott kell annak megtanulni,

hogyan kell a dudát fújni."

A pokol esetünkben nem feltétlenül a bűn és bűnhődés vonatkozásában értendő, sokkal inkább szenvedés és fájdalom, a lélek és az elme küzdőtere, ahol a negatív élmények megtapasztalása révén jutunk el bizonyos ismeretekhez vagy állapothoz. Vannak persze, akiket egyéb motiváció vagy az  ihlet más fajtája hajt, ez nem általános, de sokak és általam is átélt jelenség. Vagyis meg kell járnunk a mélységet ahhoz, hogy értékelni vagy értelmezni tudjuk a magasságot is. Szellemileg át kell lépnünk a "normalitás" határait, hogy eljussunk az abszurdig. Kész őrület, nem igaz?

"Ha kinyílik a könyv, belép az ajtón,

onnantól én vagyok a vezető, az olvasó csak vándor..."

Psziché in Japan
Ha mindez kivetítjük a Made in Japan-sorozat szereplőire, megfigyelhetünk néhány érdekességet - mire jó az egész, ha nincs benne némi önelemzés.
A sorozat kezdetén, még a Bonszai a balkonon első részében Tosira Icsiro (korábbi változatban Tosihira Jamamoto) kissé őrült karaktere és Sean O'Brien józansága dominált, a cselekmény előrehaladtával azonban a hangsúly áttevődött két másik szereplőre: Aszuhara Kaiira és Edward Williamsre.
Aszuhara Kaii nem véletlenül az egyik legérzékletesebben leírt figura - ha már "eladják", igyekszik maga választani meg a új gazdáját, és a túlélés egy furcsa módját választja: valójában egy bérgyilkos jakuza. Itt aztán lebukott a szerző pszichéje, mert Tagava (jogtanácsosból ojabunná előlépett másik jakuzánk) mellett még egy negatív karakterünk akadt, aki folyton kicsúszik az igazságszolgáltatás markából - ezzel a hagyományos detektívtörténet illúziója végérvényesen szertefoszlott, mert a "rossz" csak nem képes megbűnhődni.
Edward Williamsről pedig már kezdetben sejteni lehet, hogy nem hétköznapi FBI-ügynök. Seattle-i tartózkodása alatt igyekszik megtalálni a helyes ösvényt a jakuza-törvények és az FBI szabályai között. A sors iróniája azonban, hogy míg az FBI és az úgy nevezett a normális világ törvényei értelmetlenek, igazságtalanok és gyakran kaotikus eredménnyel járnak, a jakuzák világa kíméletlen, de rendezett. Kijohira - egy fiatal jakuza - jegyzi meg Williamsről a Tangó az ördöggel című rész végén, hogy penge élen táncol, de bárhová esnem, abba belehalna; az FBI vagy a jakuza oldalra, az a pusztulását jelentené, mert pont ott van jó helyen, ahol van: a penge élén. A Made in Japan világában tehát a jó és a rossz a törvényes és törvénytelen fogalma alaposan összekuszálódik, amit Williams figurája úgy old fel, hogy a saját szabályai szerint játszik. Hogy mindennek milyen következményei lesznek, a Lezárt ügyekből majd kiderül.

 

"Köszönöm az együttműködést"

Még egy eszmefuttatás a szerzői pszichéről. Megpróbáltam rájönni, vajon milyen szisztéma alapján választja ki a tudatalatti azt, hogy némely szereplőt rögtön a keresztnevén, míg másokat következetesen inkább vezetéknéven szólítok a narráció során. Nyilván Tagava Simo nem az a karakter, akit csak úgy "lesimózna" az ember, viszont Edward Williams esetében ez már furcsa, aki pozitív főhős létére folyamatosan teljes vagy családnév kerül említésre - ellenpélda John Taylor, aki inkább John, sosem Taylor esetleg Richard Burton. Mindhárom szereplő szerzői kedvenc, vagyis nem lenne indokolt a távolság tartás, akkor viszont mi lehet az oka? 

Robert D. Hare: Kímélet nélkül, Háttér Kiadó 2004.