A tizedes meg a többiek: film és könny vagyis könyv

Annak ellenére, hogy 70 éve befejeződött, a II. világháborúról a mai napig képtelenség elfogultság, valamiféle állásfoglalás nélkül nyilatkozni. Ez tökéletesen tükröződik A tizedes meg a többiek című filmklasszikuson is, de szerencsére igen visszafogottan. Mégis a filmről csak szuperlativuszokban lehet beszélni, amit előttem sokan már megtettek, így inkább a regényváltozat boncolgatásába vágnék bele, de szike helyett inkább csak billentyűzettel.

A borító a filmet idézi, a lényegét ugyan nem sikerült megragadni.

Egyedül a Major Tamás által megszemélyesített Albertre ismerünk rá azonnal.
Würtz Ádám vonalvezetése számomra túl ideges, kusza.

Nincs ok a pánikra, nem mindenre kiterjedő elemzés kezdődik, mert akkor hová lenne a felfedezés öröme!

Kezdjük talán a dramaturgiával, amely a filmben szépen következetesen halad végig a maga kis allűrjeivel és rejtett vagy kevésbé rejtett poénjaival. Ezt sajnos a regényben nem lesz alkalmunk megtapasztalni, és ritka példáját láthatjuk annak, hogy a film jobb, mint a könyv - ez nem egyedi jelenség, mert Thomas Harris is hasonló hibákat követett el a Hannibál ébredése során.

A nyitány ígéretesen indul, megismerjük cselekményünk hátterét, és ha talán ez a kifejtés vezette volna tovább a szerzőt, egy kevésbé ideologizáló, de részletgazdag képet kaphattunk volna a háborúról. A cselekmény azonban nagyjából a terjedelem felénél örült tempóra vált, hogy behozza a filmet, és száguldás közben gyakran ide-odacikázik, aztán egy éles kanyarral átvág az erdei úton, hogy egészen más tisztásra érkezzen, mint celluloidból készült versenytársa. Valahogy az az érzése támad az olvasónak, hogy előre megszabott terjedelemmel van dolgunk, vagy a végét erős kényszer hatására hozta össze a szerző - például revolvert szegeztek a fejéhez -, de ez utóbbi talán túlzás. Hogy mi lehet az oka ennek a tempó váltásnak, már sosem derül ki. Lehet, hogy a szerző szándékosan élt ezzel az eszközzel, először aprólékosan megfestette a hátteret, aztán gyorsan rámeszelte a szereplőket. Persze az is lehet, hogy, hogy elfáradt a kifejtésben, és jobban esett a párbeszédekre koncentrálni, hiszen abban lehet igazán kiteljesedni, már mint eszmeiség tekintetében.

Az első szakaszban kissé olyan érzésem volt, mint Bernard Cornwell valamelyik Sharpe-regényét olvasnám, legalábbis a kivitelezés tekintetében, hiszen Cornwell jóval később kezdte a szárnyait bontogatni, és Sharpe sem a II. világháborúban, hanem a napóleoni háború idején járta göröngyös útját. De ez az érzés gyorsan tovaszállt. A mű második felé számos betűszaporító klisé került, feltehetően azzal a szándékkal, hogy életszerűbbé tegye, azonban éppen az ellenkező hatást váltotta ki. A párbeszédeket döcögőssé tette, néhol túl színpadiassá, mintha egy rosszul megírt melodrámát látnánk.

Ezt a saját cselekményvezetést érthető módon karaktereink is alaposan megsínylették. Valójában nem is tudom megmondani, hogy valóban karakterek-e, vagy csak a film hatására képzelem őket annak. Jellemrajzuk jóval sematikusabb, hiányzik belőle az élet, de ott van helyette a propaganda. Ennek prominens példája Szijártó, a "kommunista", akit a filmben többször is jóízűen kinevettünk, de a könyvben komoly személyiséggé válik, hiszen ő a fennálló rend szócsöve, aki felvilágosít minket az igazságról. A Gálfy Eduárddal lezajló párbeszéde is azt sugallja - pontosabban ordítja -, hogy más meggyőződésnek itt helye nincs, a múlt életképtelen, új világban új világnézet kell, ez az üdvösség útja. Zárójelben jegyzem meg, hogy a Marx-Engels-Lenin triót Sztálinnal megtoldani nem volt túl szerencsés, és ez utóbbi inkább bizalmatlanságot, mint bizalmat keltett volna egy orosz katonában.

De némi pozitívummal is szolgálhatok, bár ez nem kifejezetten a regény érdeme. Dobozy Imre maga is harcolt a háborúban, amit több művében is megörökített. Ilyen például a Kedd, szerda, csütörtök*, amit a fenti kiadásban A tizedeshez csaptak, mint tömegnövelőt. illetve A fegyverek beszéltek** - a címről talán nem véletlenül A búcsú a fegyverektől juthat eszünkbe. Ha lefejtjük az ideológiai mázat, alatta a valóság egy apró - nagyon-nagyon apró - darabkáját találhatjuk, ami talán segítségünkre lehet abban, hogy jobban megismerjük ezt az időszakot.

Meglepő vagy sem,

léteznek magyar háborús regények: hol jobbra, hol balra tartanak.

Személyes sérelmeim közé tartozik a könyvvel kapcsolatban, hogy Márkus László és Horváth Tivadar karaktere teljesen eltűnik, és helyettük egy semmitmondó SS-főhadnagy bukkan fel. Kedvenc jelentem, amikor Gálfy Eduárd eljátssza a  kastélyban maradt hős hazafit, pedig már terítékre sem kerül. Éppen ezért is kötelességemnek érzem, hogy teljes terjedelmében bemutassam az ott felcsendülő dalt, ami néhány másodpercre még az SS Oberstrumführer arcára is kedélyes mosolyt csal.

Egy kellemes este két front között:

szól a gramofon, a kandallóban ég a tűz, és jöhet a kávé - meg az átvonuló hadtestek!

Ráday László: Ne sírj utánam kedvesem című dala, a kor nagy slágere.

A tizedes meg a többieket a kiváló rendezés és a szereposztás, színészóriásaink - és néhány törpe - keltették igazán életre. Bár a könyv messze nem olyan élvezetes olvasmány, mint az elvárható lenne, a film rajongóinak mondhatni kötelező - legalábbis melegen ajánlott -, ha másért nem, azért, hogy utána büszkén rávághassuk: én olvastam!

*Kedd, szerda, csütörtök: Csak röviden.Kezdetben úgy tűnt, lesz cselekmény, de aztán ideologizáló vitává alakult az egész. Szereplőink az értelmiségi - jelen esetben valóban tanárféle -, az oroszbarát meg a túlélni akaró vulgus. A disputa végkövetkeztetése halomra kell lőni a németeket és beállni az oroszok mellé. Kétséges, hogy ez olyan jó döntés, főként az, hogy kivitelezhető lett volna, elég, ha a hadifogolyként elhurcolt katonákra gondolunk, akik szibériai körutazást nyerhettek. A nyitó kép itt is életszerű, aztán meghal az egész, a propaganda gyilkolja le szereplőinket egytől egyig.
**A fegyverek beszélnek: és bár ne tették volna - teszi hozzá a meggyötört olvasó. Életképek a háborúból, bár sajátosan szűrő szemüvegen keresztül. Mindez a Szikra Kiadó jóvoltálból 1955-ben. A sorozat címe: Érdekes könyvek, kissé félrevezető. Amit igazán érdekesnek találtam viszont, hogy olyan adatok is szerepelnek a könyvkiadással kapcsolatban, amelyeket ritkán látni. "A könyv szedését 1955 II. 24-én kezdték meg Megjelent III. 25-én" Gyorsak voltak a fiúk a nyomdában.

Molnár tizedesről kicsit másként:
http://gervaiandras.hu/koenyvekm/sinkovits/5-egy-pesti-svejk.html

Reichsmark helyett megszállási pénz

A szövetségesek által "felszabadított" területek jó részén a II. világháború folyamán úgy nevezett megszállási pénzek kerültek forgalomba. Hazánkban ezt a Vörös Hadsereg nevében kibocsátott pengő képviselte, míg Németországban a megmaradt a márka Alliierte Militärbehörde (szövetségi katonai terület) kiegészítéssel. Németország helyzete annyiban volt más, hogy területét két irányból is igyekeztek menteni, és jelen esetben az irány nem csak égtájat, de politikai ideológiát is jelölt. A szovjet és amerikai kiadás közötti különbség mindössze egy apró betű: "F", amely a különböző címletekben máshol van elrejtve. Ez a megszállási pénz 1944 és 1948 között volt forgalomban, 1/2, 1, 5, 10, 20, 50, 100 és 1000-es címletekben.

Ez már nem a jó öreg Reichsmark (birodalmi márka).

Hasonló bankjegyeket azonban nem csak az európai fronton, de a csendes-óceáni hasszíntéren is használtak és nem csak a szövetségesek. Íme egy példa a japán megszállás alatt álló területeken használt megszállási pénzre:

 Legyen dollár, rúpia, gulden vagy peso,
a Japán Kormány garantálja!

A Japánban kibocsátott szövetségi megszállási pénzek itt megtekinthetők:

http://www.banknotes.com/jp63.htm

Der Adler - 1944. szeptember 19

Kelet vagy nyugat, ez itt a kérdés.

A Der Adler 1944. szeptember 19-ei száma önmagában tükrözi a Luftwaffe kevésbé dicsőséges helyzetét. Már a címlapon szereplő pilóták is igen nagy gonddal szemlélek a térképet, hát még a vezérkar! Az újság  híven tükrözte a háború viszontagságaitól megtépázott hátország gazdasági állapotát, bár még igyekezett valamelyest javítani a harci morálon. Az oldalszám a kezdeti 36-ról vissza esett a sokkal szerényebb 20-ra - bevallom, először azt hittem, hogy valaki kiszedte a közepét, ezért gyorsan végigellenőriztem az oldalszámot. A papír és a képek minősége is együtt romlott az ellátással, a rovatok száma csökkent, és valahogy  Hermann Göring lelkesítő szavai is elmaradtak.

 A háború néma "áldozatai"

Azért akadnak érdekességek ebben az alaposan megnyirbált magazinban, például néhány pórul járt, de szerencsésen hazai területen landolt gépről. Felül egy alaposan meggyepált Messerschmidt 109-es látható.

A Harmadik Birodalom és a Japán Császárság,

a híd két pillére, egyetlen pillanatra összeért

Természetesen helyet kapnak az újság hasábjain - majd' három oldalon keresztül - szövetségeseink, a japánok, akik a csendes-óceáni hadszíntéren igyekeznek visszaszorítani a jenkiket. A japán és német légierő tisztjei az utolsó felvonás előtt összeállnak még néhány fotó erejéig.

A Luftwaffe bemutatja: Nők a fronton című kisfilmjét

Az otthontól távol szakadt, elcsüggedt férfi számára üdítő gondolat a női munkatársak "jelenléte" - semmi pajzán gondolat, csupán hazafias lelkesedés! Mint a képek is bizonyítják a nők a fronton ugyanúgy helytálltak, mint a tűzhely mellett. Az olvasók persze jobban örültek volna, ha lengén öltözött nagyvilági hölgyek vagy mosolyogva pózoló színésznők képeit szerkesztették volna a két oldalnyi hirdetés halmaz helyére, de háborúban az ember ne válogasson.

Köztisztviselők Szórakoztató Áruértesítője - egy letűnt kor nyomában

Ezt a kiadvány kifejezetten a borító miatt vásároltam meg, és őszintén bevallom, titkon reméltem, hogy egy detektívtörténet, ahogyan azt ez a bizonyos borító nekem sugallta. A történet fordulatokban bővelkedett, a végén lett egy áldozat is, de inkább melodráma, mint krimi, és egyetlen detektív, sőt, még csendőr se nagyon tűnt fel színen. Ennek ellenére nem érzetem csalódottságot, inkább felkeltette a kíváncsiságomat. Miután jobban utána néztem a szerzőnek, persze rájöttem, hogy ez nem véletlen, hiszen az Ahol már egyszer meghaltam egy tipikus Kellér-darab, központi témája a játékszenvedély némi történelmi háttérrel fűszerezve - pontosabban nekünk történelminek tűnik.

Kellér Andor konferanszié, Kellér Dezső bátyja, azon kevesek közé tartozik, akik a háború előtt és után is részt vettek az irodalmi életben, bár volt némi kötelező "mea culpa" és hamuszórás a korábban elkövetett művekért. Ismertebb regényei - a teljesség igénye nélkül  - A rulettkirály, a Bal négyes páholy, a Szakszofon talán ismerősen csengenek. Ajánlom Kellér Andor írásait mindazoknak, akik jobban megszeretnék ismerni a 1930-as évek világát, illetve Budapestjét. Lám, nálunk is folyt a szesz, nem csak New Yorkban, szólt a jazz, nem csak Chicagóban, és pörgött a rulett, nem csak Monte Carlóban! A szórakozás nem egészen felhőtlen, de mindenképpen élvezetes lesz.

A kép forrása:

http://do312.com/events/2014/4/16/jazz-consortium-big-band

A Szakszofon jóval kellemesebb történet, mint az Ahol már egyszer meghaltam. Az alapszituáció itt is hasonló: adott egy játékszenvedéllyel küzdő hős, aki kifogy a zsetonból. Boros Jenő szerencsére azonban életrevalóbb, mint kollégája, bár a hivatali és ügynöki világban nem igen talál magára, de mint szakszofonos, igazán szép kárriert fut be. Hősünk, miután megismeri az aranyifjak életét, akiket az éjszakai életben csak "pali"-nak neveznek, lassan maga is megtanul ezekből a palikból élni. A '20-as évek végén játszódó történet elénk varázsolja élvezetes és még elviselhető mértékben anekdotázva az akkori Budapest rejtett arcát. A történetben szerepet kap a szerelem is, amely számos meglepetést tartogat a gyanútlan főhős no meg az olvasó számára.

A Köztisztviselők Szórakoztató Áruértesítője egyébként más érdekességeket is tartogat számunkra. A Világvárosi Regények Kiadóvállalata által nyomtatott sorozat 1933-ban látott napvilágot, ahogy a reklámban olvashatjuk "Megjelenik minden hétfőn". Ennél több adatot sajnos nem sikerült összegyűjtenem, de annyi bizonyos, hogy a Világvárosi Regények több mint 600 füzetet adott ki. Szerzői közül jó néhány ma már a feledés homályába vész, de Kellér Andor mellett érdemes még megemlíteni Leleszy Bélát, aki első sci-fi íróink egyike (így méltán került be a Galaktika Magazin szerzőinek sorába). Sok műfajt kipróbált, és mint Rejtő Jenő, Leleszy is számos vadnyugati történetet írt a korízlésnek megfelelően, de széles palettáján légiós regény is akad: A fekete veszedelem. A háború után perifériára került, majd lassan eltűnt az irodalom színpadáról, de művei napjainkban is gyakran felbukkannak.

Vagyis meg kell állapítanom, hogy ez a borító igazán jól sikerült, hiszen így 82 év távlatából is felkeltette az olvasó figyelmét. És nem csak azt tudtam meg ebből az áruértesítőből, hogyan vehetek részletre tűzifát, milyen ecettel lesz igazán tartós a savanyúság, de egy olyan kulcsot kaptam, amely segítségével bármikor beléphet a múlt kapuján.

Kellér Andor: Ahol már egyszer meghaltam - Világvárosi regények, 1933.

Kellér Andorról bővebben:
http://magyarnarancs.hu/konyv/elsullyedt_szerzok_iv_kesei_befuto_keller_andor_1903-1963-65981
Leleszy Béláról bővebben:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Leleszy_B%C3%A9la

Otokojaku - könyvjelző

Könyvjelző: egyszerű, de hasznos tárgy, persze nem árt, ha dekoratív is.

Hogy egy közismert személy példájával éljek, Columbo hadnagy két esetben is felhívja figyelmünk a könyvjelző fontosságára. Először a Londonban játszódó részben, amelyben a tettes botor módon egy igen értékes könyvet szétnyitva helyez az asztalra, nem törődve azzal, hogy esetleg így megtörhet a gerince - ez végzetes hiba főként a tettesre nézve. Egy kedves anekdota keretében megtudhatjuk, hogy gyermekkorában a kis Columbónak bizony rácsaptak a kezére, ha így tette le a könyvet. A Gyilkosság: füst és árnyék epizódban pedig felmerül a sarokhajtogatás "sarkalatos" kérdése. A tettesünk ezúttal megrögzött sarokhajtogató, viszont az áldozat könyvjelzőhasználó, bár ezúttal egy bizonyítékként is kiválóan funkcionáló belépőjegyet alkalmaz erre a célra.

Mi hát a tanulság? Ahogy Columbo is megjegyzi: használj könyvjelzőt!

Egy pilóta a II. világháborúról - Sir Laurence Olivier

Sir Laurence Olivier-ről kevesen tudják, hogy a II. világháború alatt pilótaként szolgált a brit Királyi Haditengerészeti Légierőnél. Életrajza azonban sajátos humorral és igen részletes mutatja be ezt a korszakot:

"1940. augusztus 21-én Vivien és én összeházasodtunk...

Hitler titkos fegyvere már kezdett hírnévre szert tenni; így a hajóút már nem volt olyan vidám kaland, mint valamikor. Az Európából Amerika tartó hajók a fenéktől az árbockosárig tömve voltak, de nem úgy az ellenkező irányba. Mindössze huszonhárman utaztunk az amerikai Excambion fedélzetén - a hajó sem volt éppen királynő az óceánjárók között. Életem legkellemetlenebb útja volt. Először is német volt a kapitányunk. Természetesen semmi jogunk nem volt feltételezni, hogy nem lojális amerikai polgártársaihoz, mégsem tudtuk legyőzni magunkban a kényelmetlen érzést.

Félelmünk igazolódni látszott az út folyamán, amelynek végcélja nem Anglia, hanem Lisszabon volt. A szilveszter, amely mindig vidám ünnep a tengeren, ezúttal nyomasztóan hatott. 1940 utolsó estéjén a kapitány mondott lármás köszöntöt; poharát felemelve, büszkén jelentette ki: 'Deautschland über alles', majd miközben ajkunkhoz emeltük a poharat, halk, tiszteletteljes suttogást hallottunk: 'Heil Hittler!' Éreztük, hogy kisebbségben vagyunk, és bizony nem mertünk bátran talpra szökellni azzal, hogy 'Isten óvja a királyt!' Az asztalunknál ült egy amerikai tengerészhadnagy, pilótajelvénnyel a zsebe felett, és én, talán ostoba módon, felé emeltem a poharamat: 'Az amerikai és angol tengeri repülőszolgálatra!' Elszörnyedésemre elhárította a tósztot, és azt felelte: 'Inkább mondjuk úgy, hogy: Minden pilótára, aki szeretne hazajutni!'

Most talán dramatizálásnak tűnik, de akkor nagyon is valóságosnak éreztük ezt az állandó lidércnyomást. Éjjel-nappal attól rettegtünk, hogy egyszer csak valami nekisúrlódik a hajó oldalának, aztán megdöngetik a kabinunk ajtaját, a fedélzetre ráncigálnak, majd lelökdösnek egy kötélhágcsón, és hadifogolyként tűnünk el egy várakozó tengeralattjáró gyomrában. Később kiderült, hogy amitől féltünk, nem is volt annyira képtelenség, sőt, jó néhányszor megtörtént: egy ismerősünk így töltötte az egész háborút német hadifogságban.

Lisszabonban, mint semleges ország fővárosában, annyi kém volt, ahány mag egy gránátalmában. Amúgy egész mulatságos volt. Hüvelykujjak akaszkodtak a hajtóka gomblyukába, titkos jelt adva; minden pálmafa mögött egy Mata Hari bújt meg, és automatikusan megcserélte keresztbe vetett lábát, amikor a 'kapcsolat' látszólag közömbösen, lezserül leült mellé: így mutatta meg a boka belseje fölött a harisnyára stoppolt üzenetet...

Bristolban szálltunk le, természetesen egy légiriadó kellős közepén. A repülőgépből besiettünk a nem nagy védelmet nyújtó váróterembe, a légelhárító ágyúk nem éppen megnyugtató ropogása kíséretében - most is olyan lármát csaptak, mint a zuhanó deszkák, ahogy még az első világháborúból emlékeztem rá...

Összegyűltek a barátok: Liveseyék a szomszédból; Millsék - John Mills a Királyi Műszaki Harcegységnél szolgált -; Bobby Douglas és Ralph R.(*), akik a tengerészethez tartozó légiflottához kerültek, ahová én is jelentkezni akartam; Roger Furse, tengerésznek öltözve; bátyám Dickie, aki szintén a tengerészetnél volt tartalékos tiszt. Jack Hawkins, a Walesi Királyi Lövészek tisztje egyfolytában vigyorgott rám, és azt morogta: 'Milyen ostoba egy alak vagy - nahát!' Hódoltunk a jól ismert gyógymódnak félelem és rögeszmék ellen, vagyis ittunk bőségesen, és boldogabbak voltunk, mint valaha, hogy megint otthon lehetünk.

Ralph utasításai szerint gyorsan begyújtottam a megfelelő kérvényeket az Admiralitás lordjaihoz, és nemsokára be is hívattak a Mallra, megbeszélésre és orvosi vizsgálatra. Miután ezen túlestem, beosztottak repülési vizsgára Lee-on-Solentben. Ralphnál szálltunk meg, aki a közelben állomásozott, és másnap Ralph vitt el vizsgára a Lagondáján. Később a felesége, Mu elmesélte, hogy előző este megjegyezte Ralphnak, milyen ideges vagyok, hogy átmegyek-e a vizsgán vagy sem. Ralph éppen fürdött, és miután egy-két pillanatig elgondolkodva mosta az arcát, kijelentette: - Átmegy. Ralph akkoriban várta a tiszti félcsíkját, és gyanítom, hogy váltott egy-két szót kollégájával, Goodyearrel, ennek a bizonyos kiképző századnak a parancsnokával, aki mindkettőnket oktatott, amikor annak idején repülni tanultunk a hatfieldi London Aeroplane Clubban.

Két-három nappal később az Admiralitás értesített, hogy tiszti rangban jelentkezzem szolgálatra a Királyi Haditengerészeti Légierőnél, a HMS Deadalus-on, Lee-on-Solentben; ott elvégzem az átképző tanfolyamiot harci repülőkre, majd továbbkerülök végső állomáshelyemre. Nagyon féltem attól, hogy Trinidadba helyeznek, ahol kétségbeejtő magány és unalom várt volna, távol természetesen Vivientől is; a félelmet csak súlyosbította, hogy tudtam: minden tengerészeti kinevezés kétéves időtartamra szól...

Hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal vettem tudomásul, hogy a HMS Kestrel-re neveztek ki Worthydownba, négy mérföldre észak Winchestertől. Elég kellemes hely volt, de a repülőteret a légierő már 1921 óta nem használta. Egyetlen nagy dombból állt, amely olyan erősen lejtett, hogy az egyik széléről nem lehetett látni a másikat; csak nagyon ügyes pilóta tudott itt szabályos hárompontleszállást végrehajtani oly módon, hogy az utolsó pillanatban, mielőtt a gép földet ért, dupla sebességcsökkenést hajtott végre. Azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy egész ügyes pilóta vagyok.

A haditengerészet azzal a céllal vette birtokba 1939-ben a repülőteret, hogy géppuskásokat képezzen ki itt. Az itt tevékenykedő pilóták őszintén szólva afféle taxisofőrként dolgoztak: ide-oda repültek a gyakorló lövészekkel, és közben igyekeztek rádiókapcsolatban maradni a bázissal. A pilóta szerepe az volt, hogy megafonján időnként tájékoztassa a gép helyzetéről a géppuskást. Egyetlen dologban kapott szabad kezet: ö választotta meg az útirányt - egy óra oda, egy óra vissza. Gyakorlatilag az ember tehát mindössze négy órát repülhetett naponta, a hosszú, világos nyári napokat kivéve, amikor néha engedélyt adtak a műrepülő gyakorlatokra. Még valamit szabad volt gyakorolnunk: beszállni a legkülönbözőbb típusú, számunkra merőben új repülőgépek pilótafülkéjébe, és gyakorolni a le- és felszállást. Az volt a cél, hogy ha szükséges, bármilyen típusú repülőt el tudjunk vinni más légibázisokra, bárhol az országban. A feladat amellett szórakoztató is volt, legalábbis számomra.

Úgy ismertem Anglia térképét, mint a tenyeremet. Winchesterből egy óra alatt el lehetett repülni kelet felé Canterburybe, nyugat felé Exeterbe és észak felé Coventrybe. Természetesen arra soha nem kaptunk engedélyt, hogy a Csatorna fölé merészkedjünk - gépeink fegyvertelenek voltak, és szegény lövész tehetetlen célpontot szolgáltatott volna.

Egyszer elhatároztam, hogy látogatóba repülök - tilos volt, de elég gyakran megengedtük magunknak. Jeanne de Casalist választottam, aki Folkstone mellett lakott, elég veszedelmes partközelben. Könnyen megtaláltam a házát, és őt magát is megláttam odalent a kertben. Azonnal lebuktam, egyenesen neki a háznak, de persze néhány méterrel a ház felett ismét felemeltem a gépet, gyorsan felkapaszkodtam és megfordultam, hogy a másik irányból megismételjem a manővert. Jeanne furcsán integetett felém, mintha el akarna hessegetni. Amikor elindultam vissza a bázisra, hirtelen mellettem termett egy Spitfire, a pilóta meglengette a szárnyát, én is az enyémet - barátságos üdvözlés, gondoltam; aztán amilyen gyorsan jött, el is tűnt.

Természetesen légiriadó volt Folkestone-ban, és a pilóta figyelmeztetett, hogy menjek a fenébe; nem akarta, hogy kilőjenek egy angol gépet, bármilyen hülye is a pilótája, és persze Jeanne furcsa kézlengése is azt jelentette: 'Menj innen, te szerencsétlen bolond'. Talán eszébe sem jutott, hogy ha engem érdemem szerint lelőnek, könnyelműségemnek az ő szép kis háza is áldozatul esett volna.

Nagy szerencsém volt, mert mindössze két-három mérföldre a repülőtértől sikerült kibérelnem egy kis bungalót. Az egyenruhásoknak kicsit könnyebb volt jegyre benzint szerezni, főleg motorbiciklihez. Nekem egy nagyon szép BMW-m volt. Ralph, a motorbiciklisták királya, persze előkelőbben festett négyhengeres New Imperialján...

Néhány hónap múltán a szolgálat nyilvánvaló biztonsága azt az érzést keltette bennem, hogy megfutamodom a veszély elől. Eleinte mélységesen megvetettem azokat a kollégáimat, akik megmaradtak hivatásuknál; most kezdtem úgy érezni, hogy én aligha vagyok jobb nálunk, sőt lehet, hogy ők döntöttek értelmesebben, mikor megmaradtak annál a munkánál, amelyhez valóban értenek, és nem öltöttek egyenruhát a látszat kedvéért, aminek aztán az lett a következménye, hogy mind a hadsereg, mind a civil közönség lábmutogató revüknek és kifáradt komédiások vicceinek van kiszolgáltatva. A hazafias érzelmektől eltekintve eredetileg önző módon azt is feltételeztem, hogy a teljes környezetváltozás, ha túlélem, művészileg is több hasznomra lesz, mint ha továbbra is azon az úton maradok, melyet lassan húsz éve járok. Úgy látszik, eredeti foglalkozásomat a hadvezetés is megbecsülte, mert minduntalan rendelkezési állományba helyeztek, és propaganda munkára osztottak be: toborzó beszédeket tartottam nőknek, hogy lépjenek be a haditengerészet női részlegébe és íg tovább. Falusi gyűléstermektől az Albert Hallig számtalan helyen kényszerítették rá a hallgatóságra állítólagos ékesszólásomat; beszédeimet kivétel nélkül mindig így fejeztem be: 'A résre még egyszer, barátaim!' (V. Henrik) A taps, amellyel ezt fogadták, mind a közönségben, mind bennem azt az érzést keltette, hogy az egész beszéd sikeres volt. A BBC is gyakran igénybe vette szolgálataimat, ami valamely oknál fogva különösképpen bosszantotta századosomat.

Nem telt el sok idő, és világossá vált, hogy ebből a bizonytalan helyzetből egyetlen, bár komor kiút van: kérelmeztem, hogy helyezzenek át harctéri szolgálatra akármilyen árat is kell fizetnünk érte, nekem és Viviennek. Válaszul közölték velem, hogy mint a hadiflotta pilótája az én koromban (harmincnégy éves voltam) egyetlen harcászati szolgálatot teljesíthetek: repülhetek egy Walrus-on. Ez a furcsa küllemű kétéltű mindig elbűvölt. A propellere hátrafelé nézett, halfarok formájú orra pedig kiállt a vízből, így amikor felszállás előtt vagy leszállás után a víz színén siklott, olyan volt, mintha visszafelé menne. Induláskor felemelték az anyahajó megfelelően kiképzett fedélzetéről, és daruval engedték le a vízre. Az ötlet nagyon tetszett nekem.

De ekkor Jack Beddington behívatott a Tájékoztatásügyi Minisztériumba; ő intézkedett a miniszter helyett minden propagandával kapcsolatos kérdésben. Megkért, hogy vállaljak el két filmet, amelyek a brit ügy népszerűsítését tűzték ki célul. A túlsó part-nek (The Demi-Paradise) az volt a rendeltetése, hogy az angol közvéleményt az oroszok mellé állítsa; ez igazán megoldható volt, hiszen Oroszország akkor már belépett a háborúba, és keményen harcolt a mi oldalunkon. A túlsó part után szerették volna, ha filmre viszem Shakespeare V. Henrink-jét. Azonnal felismertem, hogy az V. Henrik népszerűsége miatt valószínűleg sokkal hatásosabb propagandaanyagnak bizonyulhat, mint A túlsó part, művészi becsvágyam szempontjából pedig egyenesen mámorító volt. Elmondtam Jacknek, hogy épp most jelentkeztem harctéri szolgálatra az Admiralitásnál; azt felelte, arra ráérek később is. A megbízás túlságosan is vonzó volt, nem tudtam ellenállni. Mintha minden problémámra megadta volna a választ."

A háború pilótaszemmel itt véget ér, ezt követően viszont bepillantást nyerhetünk az V. Henrik forgatásának "nehézségeibe" - ami megérne egy külön misét. Olivier stílusa épp olyan kesernyés, mint Robert Capa a Kissé elmosódva oldalain, humor és drámaiság egyaránt jellemzi. Kordokumentum, izgalmas olvasmány vagy hasznos útmutató, döntse el az olvasó maga Laurence Olivier vallomásairól, de az mindenképpen elmondható róla, hogy "rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatja át".

* Ralph Richardson Laurence Olivier jóbarátja, több színdarabban és filmben játszottak együtt.

A szöveg és a 2. kép forrása: Laurence Olivier: Egy színész vallomásai, Európa Könyvkiadó, Budapest 1985, Ford.: Prekop Gabriella.

Ajánlott oldalak:

http://www.oldmagazinearticles.com/lawrence_olivier_during_ww2#.VUR6L_Cdcoz (1. kép.)

http://www.hampshirechronicle.co.uk/search/?search= (3. kép)