Mécs Alajos: Az ismeretlen Japán

 "Eddig a japánok tanultak tőlünk.

És azt hiszem, itt az ideje, hogy mi is széttekintsünk egy kissé az ő portájukon.

Ha semmi egyebet, de azt megmutatták, hogyan lehet egy halálra ítélt nemzetet, hatvan év alatt hódító nagyhatalommá fejleszteni."

A teaszertartás nyugati ember számára misztikus,

holott leginkább egy lelki gyakorlathoz hasonlít.

Mécs Alajos író, újságíró (1893-1978) könyve Az ismeretlen Japán mondhatni kötelező olvasmány azok számára, akik szeretnék megismerni ezt a távoli kultúrát. Habár az olvasó e könyvből a két háború közti viszonyokba rejthet bepillantást, sok megállapítása, észrevétele a mai napig érvényes.

Nem csupán egyéni, humoros stílusa miatt érdemes kézbe venni ezt a könyvet, de a szerző szemüvegén át a hétköznapi apróságon keresztül a nemzeti lelkület vonásait is sikerül talán megértenünk. A személyes hangvétel és a saját tapasztalatok olyan érzést keltenek bennünk, mintha mi magunk is ott lennénk a szerző mellett például Tokió utcáit járva.

A könyv szerkezet logikus és könnyen áttekinthető, az adott témakörökre vonatkozóan pedig igyekszik kerülni, sőt, eloszlatni a legalapvetőbb félreértéseket. Erre legkiválóbb példa a gésákat tárgyaló fejezet, ahol kategorikusan különválasztja a gésákat az "ál-gésáktól", akik lényegében prostituáltak.

Számos történet teszi érdekessé a leírásokat, és megtudhatjuk, miért érdemes hazafelé megszabadulni a nem kívánatos gyufáktól, de azt is, hogyan illik viselkedni egy teaszertartáson. Az étkezéstől a gyereknevelésig szinte mindenről képet alkothatunk, és képzeletbeli utazást tehetünk a már akkor is rendkívüli japán gyorsvonaton.

Bevallom, a gazdasági fejlődést taglaló fejezet kevésbé volt számomra érdekfeszítő, ám a miliciáról szóló résznél szinte faltam a sorokat. Sokat gondolkoztam, hogy kedvcsináló gyanánt melyik mit is válasszam; egyáltalán nem egyszerű feladat, mert akár az egész könyvet mellékelhetném, amit persze még sem tettem meg. Így egy falat a tábori konyháról:

"Sajnos az embernek ennie is kell. A háborúban még azok is, akik különben étvágytalanságuk miatt állandóan orvosokhoz szaladgálnak, rájöttek arra, hogy a követ is meg tudnák enni, ha győznék foggal.

Az európai ember gyomorbeli igényeit mozgó hadseregnél nagyon nehéz kielégíteni. Mindennel lehet vádolni a hadsereget, csak azzal nem, hogy a világháborúban gurmandériához szoktatta a hadfiakat. Bizony elég primitív, ízetlen, sokszor ijesztő színű konyharemekekkel traktáltak bennünket. S ha így húsz év távlatából visszagondolok az akkori nehézségekre, még mindig csodálkozom, miként tudtak annyi embert úgy ellátni, ahogy elláttak bennünket. Ez a negatív elismerés azonban mitsem változtat azon a tényen, hogy a harctéri élelmezés a megszokott polgári étkezésünkhöz viszonyítva, sírnivalóan más volt.

Én megszoktam a japán ételeket.

Mandzsúriában pedig volt alkalmam harcban álló katonák kosztján élni. Ez a konyha (ha annak nevezhetem) ízletes és kielégítő. Ha a japán katona élelmet kap a harcban, ezt a nívót mindig megkapja. Apró fadobozokban kapják a főtt rizst, halat és zöldséget. (Salátaféléket). Vagy van fadoboz s annak tartalma nem hogy ehető, hanem japán embernek (nekem is) élvezetes, vagy nincs.

Az európai hadseregnél a 'konyha' megérkezése még távolról sem jelentette, hogy most már jóllakunk."

Képek és szöveg: Mécs Alajos: Az ismeretlen Japán, II. kiadás a Stádium Sajtóvállalat Részvénytársaság kiadása 1942.