Nem éppen könnyed esti olvasmány Ibusze Maszudzsi (1898-1993) A fekete eső című, a hirosimai atomtámadásról és utóhatásairól szóló regénye. Bevallom, én is hónapokig szemeztem vele a polcon, mire elszántam magam. Csak felületes ismereteim voltak a könyvről, de azt pontosan tudtam, hogy lélekpróbáló utazásra indulok, amint nekikezdek.
Mivel már számos műelemzés készült A fekete esőről, nem bonyolódnék bele sem a cselekmény , sem pedig az egyébként technikailag igen izgalmas szerkezetet ismertetésébe. Inkább azt emelném ki, amit sajátos szemszögemből érdekesnek tartok - bár kissé furcsán hat az érdekes szó figyelembe véve a regényben lezajló drámát.
A precizitás, az a naturalisztikus ábrázolás mód, ahogyan Ibusze Maszudzsi a lerombolt várost, a halott vagy még haldokló áldozatokat, a túlélőket, akik egyébként magukon hordozzák a halál bélyegét, elénk festi, meglepő módon segített abban, hogy ne váljak részévé az eseményeknek, hanem kívülről tudjam szemlélni, így egészen más perspektívából láthattam mindent.
Először az olvasót teljesen magával ragadja az a döbbenet, amelyet a túlélők, bármely tragédia túlélője érezhet. A tehetetlenség, a félelem, amelyet a körülötte egyetlen pillanat alatt lezajló változás okoz. Aztán lassan magához tér a szemlélő, és kezd tisztulni a kép, kezdenek kirajzolódni a részletek. A drámán túl a hétköznapok, a háború hétköznapjai. Apróságok, mégis lényeges elemek, amelyekből sokkal több mindent megtudhatunk, mintsem gondolnánk. Különös, hogy mennyire hasonló módon élték meg, élték túl a háborút az emberek a világ különböző részein.
Amikor azokat a részeket olvastam, amelyek a háború mindennapjairól szóltak, meglepődve tapasztaltam, hogy ugyanazok a momentumok bukkannak fel benne, mint más, például német területről származó visszaemlékezésekben, sőt, mintha a saját nagymamámat hallottam volna, aki a háború éveiről mesélt. Persze felénk nem rizst és kimonót, inkább krumplit meg katonacsizmát cseréltek egymás közt, és a fontosabb holmikat nem a közeli tóba süllyesztették, hanem elásták a padlódeszka alá vagy a kertbe, de a lényegi hasonlóságot az alábbi részlet is alátámasztja:
"Ami a szaké-t illeti, a mi szomszédsági társulásunkban is az történt, mint bárhol másutt - amióta jegyre adják, olyan emberek, akik a háború előtt rá se néztek, inni kezdtek. Furcsa dolog ez. A cigarettaadagon kívül kaptunk valakitől az üzemben leveles dohányt - a feketepiacon jutott hozzá. Egy időre felakasztottuk a padlódeszka alá, hogy megereszkedjék, majd ruhaollóval felvágtuk, és egy angol szótár finom papírjába göngyöltük, azt mondták, bibliapapírnak hívják. A háború alatt és közvetlen utána csak a mi családunk elszívott egy egész zsebszótárt."*
Tacumi Josihiro története merőben más, helyszíne viszont azonos.
Az atomtámadás sújtotta Hirosimát könyörtelen egyszerűséggel
mégis megrázóan ábrázolja.
Az elemzők általában Jaszuko alakját - a sugárbetegségben szenvedő lány, akit megbélyegzett a fekete eső - vagy a pontytenyésztés kérdéskörét - a voltaire-i műveljük kertjeinket modern változata, a túlélés és élni akarás szimbóluma - helyezik a középpontban, szerintem azonban helyesebb úgy tekintenünk a regényre, mint egy életkép-sorozatra, amelyben három ember sorsán keresztül lehetünk tanúi a II. világháború talán egyik legdrámaibb eseményének.
Hogy mi maga a fekete eső? Egy átok vagy halál szimbóluma? Egy kémiai képlet vagy puszta utóhatás? Ki mondhatná meg pontosan? Annyi bizonyos, hogy semmi jót sem jelent. Talán ezért is választotta Ridley Scott azonos című filmjéhez (Black Rain, 1989).
*Ibusze Maszudzsi: A fekete eső, fordította: Dávid Gábor, Európa Könyvkiadó, 1978, 72. old.
Képek forrása:
Tacumi Josihiro: Inferno in: Papírmozi 3, Korcsmáros Kft 2007 63., 64. old
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése