A múmiagyűjtő

- ez a kis csekélység annak idején egy igen szerény díjat nyert, de most a Múmiavilág című kiállítás kapcsán újra kinyitottam a vitrint, hogy levegőzzön -

 A kép forrása: http://legendavadasz.blog.hu/2013/11/19/a_szkarabeusz_nyomaban

„Joseph Stevenson múmiái – Joseph Stevenson apjától örökölte vagyonát, ami számos sikeres beruházás után milliárdos nagyságrendű lett. A világ egyik leggazdagabb emberének számít, mégsem drága autókat vagy műkincseket gyűjt, hanem múmiákat. Gyűjteményét azonban eddig kevesen csodálhatták meg, csak barátai vagy azok, akiket erre méltónak tartott. Állítólag a majdnem ezer darabos gyűjtemény olyan ritkaságokat is tartalmaz, amelyet akár a Louvre, a British Museum vagy a New-York-i Metropolitan is szívesen megvásárolna…”

Amint végigolvasta a cikket, megjelent előtte II. Ramszesz jól ismert alakja, ahogyan lassan kiszáll szarkofágjából, és felemeli megsárgult gyolcscsíkokba csavart kezét, hogy lesújtson.

„A gyűjtő, akit saját életre kelt múmiái ölnek meg, hogy bosszút álljanak gőgjén. Érdekes gondolat” – morfondírozott magában.

Egész nap ez járt a fejében. Estére már össze is állt benne a szöveg, csak le kellett ülnie a gép elé és beírnia. Némi csiszolás után pedig elégedetten hátra dőlve bámulta a monitort, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elküldte egy ismerősének, aki a helyi lapnál dolgozott. Pár perc múlva már megérkezett a válasz: „Öregem, ez fantasztikus! A következő számban benne lesz!”

Tudta, hogy a lelkesedés nem „halhatatlan” sorainak, hanem az időzítésnek szól. Valaki megint elfelejtette időben leadni a cikkét, mint múltkor az a pszichológus, ilyenkor jól jön egy pont akkora hosszúságú novella, amit beilleszthet a helyére. Elmosolyodott. Udvariasan megköszönte a gyors választ, és kikapcsolta a gépet.

Néhány nappal később már a postaládájában volt az újság. Talált ugyan benne néhány nyomtatási hibát, de ezeket leszámítva elégedett volt… egészen addig, amíg meg nem csörrent a mobiltelefonja. Egy ismeretlen számról hívták.

– Halló, Alan Lafayette! – mutatkozott be gépiesen.

– Jó napot! Mr. Stevenson ügyvédje vagyok. Ügyfelem úgy véli, hogy a múmiagyűjtő alakját róla mintázta, jogi eljárást kezdeményez ön ellen hitelrontásért és rágalmazásért. – mondta egy unott hang.

– Tessék? – nem volt benne biztos, hogy valóban jól értette-e, amit a másik mondott.

– Mr. Stevenson szeretné, ha ma este felkeresné, a pontos címet átküldöm e-mailben – folytatta, majd egyszerűen letette.

Alan kissé furcsállotta ezt a meghívást. Még az is megfordult a fejében, túl élénk fantáziájának köszönhetően, hogy Stevenson az ő frissnek mondható tetemével kívánja bővíteni gyűjteményét, de inkább igyekezett elhessegetni magától ezt a gondolatot.

Amikor belépett a hatalmas előcsarnokban már ott várta a képes magazinok címlapjáról elkerülhetetlenül felismerhető, vigyorgó arc, vagyis Joseph Stevenson.

– Csalódott vagyok. A barátnőjét nem hozta el? – kérdezte Stevenson különös hangsúllyal.

– Nem akartam, hogy beperelje súlyos testi sértésért? – vágta rá Alan, és köszönés helyett csak biccentett.

– Máris féltékeny?

– Félre értett. Őt, nem engem – magyarázta.

Stevenson rejtélyesen elmosolyodott.

– Mindegy – legyintett végül. – Maga írt rólam, igaz? Maga mert rólam írni? – Alan felé lépett.

– Igen. – vetette oda Alan; igyekezett magabiztosnak tűnni.

– Maga merészelt írni a gyűjteményemről? A gyűjteményemről, amit még nem is látott? – Stevenson árnyéka fenyegetően tornyosult Alan fölé.

– Igen – mondta határozottan a vendég, és kihúzta magát felkészülve a legrosszabbra.

– Nos, megengedem, hogy megnézze – intett unottan, mint egy rádzsa, aki megkegyelmez a halálra ítéltnek, csak mert éppen valamiért jókedve támadt.

Stevenson bevezette a vendéget egy hatalmas terembe, ahol több sorban egymás mellett ember nagyságú vitrinek sorakoztak, bennük a világ minden tájáról származó múmiák. Ez a gyűjtemény felülmúlta még Alan képzeletét is. Egyiptomból származó testek dinasztiánként sorban egymás után, inkák, aztékok, csincsorrók, a Kanári-szigetekről, a Góbi-sivatagból származó múmiák, lápi múmiák, eszkimók és jó néhány ismeretlen helyről származó lelet. A távolban mintha néhány zsugorított koponya is feltűnt volna.

– Félelmetes – mondta halkan, miközben lassú léptekkel sétált a vitrinek között.

– A megvilágítás miatt. Ha a megfelelő szögből éri őket ez a sápadt fény, igazán megdöbbentő látványt nyújtanak. Nézze meg például azt! – mutatott az egyikre.

Alan óvatosan közelebb lépett a vitrinhez.

Stevenson megnyomott egy gombot és a vitrin üvege szétnyílt.

– Lépjen bátran közelebb, nézze csak meg!

– Ez pont úgy fest, mint II. Ramszesz múmiája – állapította meg Alan csodálkozva.

– Nem csak úgy fest, az is. Hajoljon csak közelebb!

Alan gyanakodva mérte végig Stevensont, de végül felülkerekedett benne a kíváncsiság, és még közelebb lépett a testhez.

II. Ramszesz ekkor kinyitotta a szemét és megragadta Alan jobb karját, aki ijedtében felordított. Alan megpróbálta magát kitépni a múmia szorításából, de elvesztette az egyensúlyát és a fenékre huppant. Ennek ellenére II. Ramszesz leszakadt bal karja görcsösen szorította jobb csukóját. Alan meredten bámult előre.

Stevenson felnevetett.

Alan zavartan nézett rá, majd II. Ramszeszre, aki már lehunyta a szemét.

– Ez az egyik kedvencem. Egy hollywoodi maszkmester készítette. A bal karja külön mechanikával működik.

Alan elvörösödött. A szíve úgy zakatolt, hogy azt hitte, kiugrik a helyéből. Óvatosan megfogta II. Ramszesz balját és lefejtette a csuklójáról a gumi ujjakat. Feltápászkodott. A kezet átnyújtotta Stevensonnak.

– Igazán jól szórakoztam, de most már mennem kell – mondta kissé zavartan.

– Örülök, hogy eljött – válaszolta kedélyesen Stevenson, és megveregette Alan vállát. – A per miatt nem aggódjon. Úgy gondolom, visszavonom a feljelentést. Talán még a következő könyvét is támogatni fogom.

Alan nem válaszolt semmit, most egyetlen egy frappáns válasz sem jutott eszébe. Csak szeretett volna minél hamarabb eltűnni innen.

A lift fel-aláfutkosott, de mintha csak szándékosan keresztezni akarná a terveit, véletlenül sem vette célba a földszintet. Mikor már majdnem feladta, végül mégis csak megkönyörült rajta, kárpótlásul viszont meg sem állt a hőn óhajtott emeletig.

Végre a folyósón volt. Megállt az ajtó előtt. Becsöngetett. Neki támaszkodott az ajtófélfának, próbált nagyon elegáns és elbűvölő lenni. Kinyílt az ajtó. Egy rövid, barna hajú, fiatal nő állt előtte.

– Nefertitihez volna szerencsém? – kérdezte Alan búgó hangon.

– Az attól függ, hogy az úr múmiagyűjtő, avagy sem – válaszolta a fiatal nő.

– Ezen még elgondolkodom – mondta Alan miközben végigmérte a fiatal nőt, vagyis Nadját. Másra azonban már nem volt ideje, mert Nadja megragadta a nyakkendőjét és magához húzta.

– Nem ez a jó válasz, uram – súgta.

– Hanem? – hajolt egészen közel Nadja arcához.

Mielőtt azonban összeért volna a szájuk, a nő felkiáltott.

– Ez mi? – kérdezte a küszöb felé mutatva.

Alan megfordult.

– Nem tudom – vonta meg a vállát és felvette a földön fekvő tárgyat.

Egy sötét barna, tenyérnyi nagyságú szkarabeusz figura volt. Megforgatta a kezében.

– Gondolod, hogy eredeti? – nézett rá.

– Igen, eredeti – bólintott Nadja. – XX. század vége vagy a XXI. század eleje, őrölt halcsont műgyantával keverve – kezdte komoly hangon, de mosolyogva. – A városban több helyen is kapható. A szöveg viszont, amit a talpába karcoltak egyedinek tűnik. Nézd csak, jól látható, hogy a karcolás friss, nem régen vésték bele ezt a szöveget.

– Le tudod fordítani?

– Megpróbálom. De hadd írjam le. Várj! – Nadja kivette a szkarabeuszt Alan kezéből, és már keresete a papírt és a ceruzát. – Eléggé elnagyoltak ezek a jelek – mondta, miközben másolta a szöveget.

Alan becsukta az ajtót, majd kényelmesen elhelyezkedett az egyik fotelben. Onnan figyelte a nőt.

– Ré és Anubisz – kezdte Nadja felolvasni, amit leírt –, élő az élőkhöz, halott a holtakhoz…el k’sas ulukar… ennek így nincs értelme – rázta meg a fejét.

– Lehet, hogy csak egy tréfa – jegyezte meg Alan.

– Itt a végén áll egy determinativusz, de nem értem… el k’sas ulu kar..., talán arabul van…

– Hagyd! Biztosan nincs semmi értelme. Halandzsa az egész.

Nadja a fotelhez lépett és leült a karfára. A papíron levő írást bogarászta, majd átnyújtotta Alannek.

– Furcsa. Ha az eleje értelmes, a végének is annak kell lennie. Mégiscsak arabul van, azt hiszem – elindult a polc felé, hogy levegyen egy szótárt.

Alan szeme végigfutott a papírra másolt sorokon.

– Ré és Anubisz, élő az élőkhöz, halott a holtakhoz, el k’sas ulu kar… – olvasta – Mi lehet ez?

– Olvasd fel még egyszer! – fordult meg hirtelen Nadja.

– Ré és Anubisz, élő az élőkhöz, halott a holtakhoz, el k’sas ulu kar.

– Milyen ostoba vagyok! Ez spanyol! A la cosa su lugar! A dolgot a helyére!

– Mit?

– Igen! Már értem! – kiáltott fel a nő. – Ré és Anubisz, élő az élőkhöz, halott a holtakhoz, a dolgot a helyére. Vagyis tégy mindent a helyére! Ez az!

– Ré és Anubisz, élő az élőkhöz, halott a holtakhoz, mindent a helyére. Vajon mit jelenthet? – tűnődött Alan.

– Olyan, mint egy ima vagy könyörgés. Nem tudom – válaszolta Nadja, majd megvonta a vállát.

Azt sem tudta senki, azon az estén hová tűnt Joseph Stevenson. Senki sem látta többé.

Az inas másnap reggel csak egy kupac port talált a szőnyegen, amit alig lehetett felszedni a porszívóval.