Molnár Ferenc neve számomra véglegesen összeforrott a Játéka kastélyban című színdarabbal, pedig jól tudom, hogy van még számos egyéb műve is. Valamiért azonban nem kapott túl nagy publicitást az I. világháború alatt írt hadi tudósításainak gyűjteménye, mely később (1916, 1928) Egy haditudósító emlékei címmel jelent meg két kötetben. Kevés ehhez fogható dokumentum áll rendelkezésünkre a háború első éveiből, éppen ezért furcsa, hogy jóformán rejtve maradt a nagy közönség előtt. Ezúttal egy rövid részt szeretnék idézi, melyben Mednyánszky Lászlóval történt találkozást örökítette meg.
"Macsva
Szerb-Mitrovica, november
Első lépés az ellenségtől elhódított földön: a ponton-hídon átmentünk Szerb-Mitrovicára, ahol magas póznán piros-fehér-kék horvát zászlót mos az eső tarkára. Az első ember, akit ebben a halotti faluban látok, báró Mednyánszky László, a magyar festő. A szitáló esőben egy kopasz fához támaszkodva áll és rajzol a könyvébe. A karján a haditudósítók fekete-sárga szalagja, a fején katonasapka. Fáradhatatlanul és átszellemülten járja a frontot, valami földöntúli látvány ez a lángeszű öreg ember, aki hatvannál több esztendejével minden fáradalomban és nyomorúságban résztvesz, a nap minden órájában rajzol - rajzol az ütegek mellett ülve, miközben az ütegek lőnek, rajzol a dombokon, ahol a lába előtt lecsapódó orosz puskagolyók zörgetik a száraz füvet, a halálveszedelemnek valami olyan szuverén megvetésével dolgozik, hogy az több és más, mint bátorság. - Balogh Rudolfot egyszer elvitte magával egészen előre a tűzvonalba és azt magyarázta neki, hogy nagyszerű dolog lehet így meghalni, ment a fehérszakállú öreg ember a fiatallal egyik rajvonalból a másikba, sokáig azt hittük róla, keresi a halált. Néhány kérdésemre halk hangon felel, ő a legudvariasabb magyar ember, akivel valaha találkoztam, de nála ne tanuljanak szerénységet a fiatal művészek, mert az ő szerénységével csak az ő szerzetesi életét lehet élni. Azt mondja: annyi új témát ad a festőnek ez az új-fajta háború, hogy ki se lehet meríteni. Itt van a trén, a táborozás, ez a halálos hetivásár... Aztán a felpakolt katona egészen új sziluettje... hol van az a kinyalt régi uniformis-katona soroktól, a szakállas teherhordóknak ez a népvándorlása... A fáradalmakat, azt mondja, azért bírja, mert minden igazi tájképfestő megszokta a vándorlást... Szép új kifejezést mond a tűzérekről, azt mondja: 'lerajzoltam az ágyút a tűzérek csoportjával, az olyan, mintha az ágyú családja volna...' Most nem jön velünk, az összelőtt faluban a ködös, esős levegőben titokzatosan ágaskodó kopasz fák tetszenek neki, ezt a szomorú, szép képet rajzolja egy fához dőlve, a gumikabátján kopognak az esőcsöppek."
Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei I. kötet, Franklin-Társulat, Budapest, 1928, 27-28 p.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése