Érettségi találkozó

 

Húszéves érettségi találkozó! Nem sok kedvem volt elmenni, de más dolgom nem akadt, így előszedtem a szekrény mélyéről azt a Hugo Boss-öltönyt, amit pár éve vettem, amikor még kissé jobban ment a fordítások miatt. Az ember igyekszik ilyen esetekben a legjobb formáját hozni, én is. Sötét öltönyhöz fehér ing kezdő vizsgázó benyomását keltené, így inkább a bordót választottam egy ’60-as éveket idéző, vékony fekete nyakkendővel. Egy gyors borotválkozás, természetesnek ható, borzos rövid haj és a nélkülözhetetlen keskeny lencsés, vastag keretes szemüveg.

A bulit valami menő étteremben tartották, de tanulva a gimnazista évekből, vettem egy kazal virágot Böbének, az osztály lelkének, a szervezőnek, mellesleg 3. helyezett az Anna-bálon – az is számít, a lányoknál nagyon is.

Egy pimaszul fiatal és csinos hostess várt a bejáratnál, majd felvezetett az emeltre, a különterembe. Amikor beléptem épp egy régi Edda-szám szólt. Mondanom se kell, az osztály jó része eddás volt vagy rocker, de akadt pár Mode-os meg néhány különc. Ezek közé tartoztam én is az Exotickal. Körbenéztem. Bizonyos szempontból semmi sem változott, más szempontból nagyon is. Az elmúlt húsz év mindannyiunkon nyomokat hagyott: felesleges kilók, ráncok, ritkuló hajkoronák, de néhányunknak szorgos munkával és rengeteg pénzzel sikerült ezt ellensúlyozni.

– Áááá! Miki! Te vagy az? El sem hiszem!

Ez a fülsüketítő sipítás csak Böbétől származhatott. Önkéntelenül is zavart mosoly ült az arcomra.

– Helló, Böbe! Jó kis buli! Ezt neked hoztam – nyújtottam felé a csokrot. Idétlen viselkedésemre nem volt mentség, de mindig is ilyen voltam.

– Ez annyira kedves! – kapta ki a kezemből a virágot Böbe, majd arcon csókolt. – Te semmit sem változtál!

Böbe viszont annál inkább. Annak idején egy nádszál karcsú, szőke tünemény volt, manapság kissé terjedelmesebb, de a régi tűz még ott tombolt benne, és azok a kilók, amelyeket mell- és csípőtájékon oszlatott el rajta a Teremtő, asszonyossá tették, mégis vonzóvá.

– Nagyon csinos vagy – folytattam esetlenkedésemet, élőszóban mindig is pocsék voltam.

– Köszi!... Áááá! Jenci! Te vagy az? – kiáltott fel és faképnél hagyott. Ez legalább nem változott. Ahhoz, hogy magadra vond Böbe figyelmét, több kell egy csokor virágnál.

Végigverekedtem magam az üdvözlések és bemutatkozások tömkelegén. Sokan hozták utánfutójukat is, így számtalan, amúgy érdektelen férjjel és feleséggel sikerült megismerkednem. Egyedül jöttem, mert saját utánfutóm pár éve beadta a válókeresetet, aztán feleségül ment a főnököm fiához. Kis magyar abszurd.

A háromtagú amatőrzenekar, akik a ’80-as, ’90-es évek slágereire szakosodtak, stílust váltottak, egy Dolly Roll-számba kezdtek, ezalatt egy szélső asztalhoz menekültem, az akkori lúzerekhez, ahol az okostojás, Ervinke, a köpcös Gabesz és a fogszabályzós Ilcsi ült.

Ervinke – nekem már csak az marad – manapság már egy informatikai cégnél dolgozott, futott a szekér rendesen, de ugyanolyan lehetetlen cuccokban járt, mint a gimiben – ránézésre B-kategóriás csöves. A barátnője fanatikus állatvédő és természetesen vega, ezért össze is veszett a pincérrel. Gabesz sem cáfolta meg önmagát, vállalkozó, rébuszokban beszél, tutira van a cégében valami illegális. Aktuális barátnője és titkárnője is egyben nagyon dekoratív, bár nem túl entellektüel. Igazság szerint nem tudom elképzelni, hogyan is gépel vagy főz kávét az önálló alkotásként is kiállítható műköröm variációival, de szépen feltolta melleit a push-up, ez tény. Ilcsi, aki annak idején kémiából korrepetált és vad feministának számított, divatos üzletasszonnyá szelídült, férje ölebként lihegte körbe, úgy nézett fel rá, akár egy istennőre.

– És veled mi újság? – szegezte nekem a kérdést. – Annak idején író akartál lenni, egyetemre készültél, ha jól emlékszem – tolta kissé lejjebb a szemüvegét, majd alaposan végigmért, mintha sejtette volna, hogy továbbra sem tartozom a menő pasi kategóriába.

– Ez félig meddig be is jött – kezdtem. – Pár évig fordítottam egy kiadónak, van saját blogom, és a könyveim magánkiadásban jelennek meg.

– Hány cím?

– Tizenkettő.

– Abból meg lehet élni? – szürcsölt Gabesz nagyot a sörből.

– Nem igazán, de abbahagyni se – válaszoltam kesernyés mosollyal. Nehéz lenne a helyzetet pár mondatban felvázolni.

– És miből élsz? – nézett rám Gabesz szöszi titkárnője.

– Egy kisebb cégnél vagyok titkár.

A szöszi megvető mosollyal rám pislogott. Ha valaha is felkeltettem az érdeklődést, ezzel a mondattal azonnal kiestem a pikszisből.

– Az két műszak – jegyezte meg Ervinke elgondolkodva. – Egy a meló, egy a hobbi. Kemény lehet. Régen én is csináltam… És miket írsz?

– Krimiket – mondtam jelentőségteljesen, de a várt hatás elmaradt.

– Ja, mindig is szeretted az ilyesmit – vigyorgott Gabesz. – Szex van benne?

– Hellyel-közzel – nyögtem ki, majd gyorsan rendeltem egy gin-tonicot. Igazából egy üveggel kellett volna, és egy kortyra lehajtani, de alig telt el valami az estéből, korainak látszott.

A helyzetet végül a vacsora mentette meg, a téma átterelődött a főzős műsorokra és a valóság show-kra. Évek óta nincs tévém, így csak halvány benyomásaim voltak a témában, hagytam hát, hogy a többiek vigyék a szót, csendesen rágódtam a bécsi szeletemen, ami cipőtalpnak is simán beillett volna.

– Ti voltatok már korábban itt? – vetettem fel a cipőtalp végeztél.

– Nem – rázta meg Gabesz a fejét. A töltött káposzta szaftja lassan csorgott végig az állán.

– Finom a sali – toldotta hozzá a szöszi.

Ervinke nem válaszolt, pedig kétpofára tömte magába a harcsapaprikást túrós csuszával, de a családi béke érdekében szolidaritást kellett mutatnia oldalbordájával. Ilcsi viszont fintorogva turkált a tányérjában.

– Én se, de nem hiszem, hogy törzsvendég leszek. – És ezzel a férj is mélyen egyetértett.

Aztán jött a tánc.

Természetesen Böbe kezdte. A mozgása nem változott, csábos pózok, erotika, csak S helyett XL-es kivitelbe. Férje, aki alpolgármester, nagyon ropta, aztán lassan csatlakoztak hozzá a többiek. Gabesz a kis szöszivel, Ilcsi és imádója, csak Miss Vega nem akart részt venni ebben a dekadens kavalkádban.

A harmadik gin-tonic társaságában én is útra keltem, hogy tiszteletem tegyem más asztaloknál is, ne vádolhassanak azzal, hogy megint ki akarok lógni és lenézem a többieket.

– Miki, gyere, ülj le! – Jenci, aki már a gimiben is az elithez tartozott, napbarnított arccal, lakkozott mosollyal az arcán intett, majd a mellette pillanatnyilag üres székre mutatott. Arany pecsétgyűrű, fogpaszta vigyor. – Mesélj! Mi van veled? Mi Bécsben lakunk, ott van egy kis építési vállalkozásom, az asszonynak meg butikja. Tudod, hogy van az. De Pesten is van egy munkaközvetítő irodám.

– Tényleg? Mostanában gyakran gondolok arra, hogy váltanom kellene… – jegyeztem meg. A gin miatt lehetett, mert józanul biztos nem mertem volna.

– Sajnálom, Miki, de elég rosszul megy a bolt. Sokszor ráfaragtam, érted?

– Értem – bólintottam.

– Bocs, visszajött az asszony és a helyén ülsz.

Gyorsan felálltam, majd továbbkullogtam, így sikerült összekoccanom Ancsival, bár ő volt rosszabb állapotban.

– Miki? – vigyorgott rám részegen. Már annak idején is rendesen döntötte magába a töményet, még a legkeményebbek sem tudták vele tartani a lépést.

– Helló! Mi van veled?

– Mit iszol?

– Gin-tonic.

– Ezt kóstold meg! – öntötte a pohara maradékát az italomba. – Saját főzés! Pszt! Ne mondd senkinek! – majd az alkohol szárnyán tovalibbent.

Belekortyoltam. Nyugodtan nevezhetnénk ezt a koktélt Fejbelövésnek, de nekem épp kapóra jött, viszont ez a löket elég volt ahhoz, hogy kissé szédülni kezdjek, így jobbnak láttam, ha leülök a legközelebbi asztalhoz. Ez hiba volt. Csak pár másodperccel később jöttem rá, hogy kik közé huppant le gyanútlanul. Ott volt Heni – már akkoriban sem tett rám túl markáns benyomást – és Dóri – aki osztályfőnökin valóságos boszorkánypert indított ellenem, mert nem akartam neki segíteni a francia leckéjében. Ez – mondjuk – igaz is volt, de mentségemre legyen mondva, hogy akkor már kilenc másik delikvensen verekedtem át magam, és a saját nevemet sem tudtam. Aztán Alexa, osztályelső, egyszer együtt indultunk egy töri versenyen, és igen, le akartam smásolni, de nem volt kölcsönös az érdeklődés. Mint később megtudtam, személyes sértésnek vette a dolgot.

– Jó estét, hölgyeim! – emeltem fel a poharam.

– Ez részeg – súgta Dóri Heninek, de azért kedvesek voltak és formális társalgást folytattunk a mi van veled tárgykörében.

– És miket írsz? – kérdezte Alexa. Hangjából kiérződött a megvetés. Megtehette, hiszen tanszékvezető helyettes az ELTE-n.

– Krimiket – válaszoltam. Sármos mosolyomban némi spicces árnyalat is vegyült. Aztán nagyot kortyoltam a vizezett gin alapú, házi kerítésszaggatóval vegyített koktélomból.

– Krimiket? Az ponyva, nem? – nézett rám Alexa. – Tavaly két könyvem is megjelent angolul… – Majd sorolni kezdte teljes szakmai önéletrajzát, mintha nem lenne a helyzet már önmagában is elég kínos.

– Én nem mondok neked semmit – jelentette ki Heni, közben szigorúan nézett rám –, mert leírod a könyvedben.

Csak később ugrott be, hogy azt kellett volna válaszolnom: „ahhoz nem vagy elég érdekes”, akkor viszont belém akadt a szó.

– Rendben – nyögtem ki.

Arra már nem emlékszem, hogyan kerültem vissza az asztalomhoz, de az egészen biztos, hogy előtte a WC melletti folyosón Ancsi még egyszer feltöltötte a poharam.

Bátran mondhatom, életem egyik legpocsékabb éjszakája volt. Még sosem éreztem magam ennyire csórónak és magányosnak… vesztesnek. És akkor jött a másnap… fejfájás meg a többi. Nem tudom, Ancsi miből főzi a házit, de mély nyomokat hagyott bennem, főként gyomortájon. Egyszer láttam egy filmet, ami a szesztilalom idején játszódott, ott még a kerékgumit is beletették, annak lehetett hasonló hatása.

Viszont, ahogy a mondás tartja, minden rosszban van valami jó. Aztán beugrott egy ötlet, egyből rá is kattantam. Olyan ez, mint a drog, nem lehet leállni. Írni kezdtem…