Sunset Boulevard 1950 - film és musical

Klasszikus film noir mégsem tört világhírnévre, pedig már az 1950-es változat számtalan olyan momentumot tartalmaz, amiért kiérdemelte volna. A Sunset Boulevard - nálunk Alkony sugárút néven futott - mai szemmel nem nevezhető pörgősnek, mégis megvan az a melankóliával teli, abszurd bája, amivel a nézőt a fotelhez tudja szegezni.

Korabeli színes plakátok egy ízig-vérig film noirhoz

Történet a múlt utáni vágyakozásról, pénzről, sikerről, szerelemről, szenvedélyről. Így elsőre nem különbözik a többi hasonlótól - tizenkettő egy tucat. 1/1 elbeszélő én, fanyar humor, abszurditás, melodramatikus karakterek - féltucat Humphrye Bogart-film juthat eszünkbe. Mi teszi mégis különlegesség? Többek között maga a díszlet, a valóság és az omladozó álomvilág közötti kontraszt. Másrészről a négyszereplős dráma két kiemelkedő alakja: az elfelejtett dívát, Norma Desmondot játszó Gloria Swanson, és az inasként felbukkanó Erich von Stroheim. A film egyik legzseniálisabb alappillére ugyanis az, hogy ez a két kiemelkedő színészóriás lényegében saját groteszk tükörképét játssza el. Gloria Swanson ugyanis valóban némafilm-sztár volt, és azon kevesek közé tartozott, akik a hangosfilmben is képesek voltak helytállni. Dolgozott együtt Rudolf Valentinóval is - mondhatni, kísérteties a hasonlóság a színésznő és a szerep között. Erich von Stroheim szintén a némafilm-korszakban kezdte karrierjét színész-rendezőként, olyan legendákkal, mint Marlene Dietrich, bár sokan A nagy ábrándból (1937) ismerhetik.

A főhőst alakító William Holden a kordivatnak megfelelő, jóvágású, ám bukásra ítélt karakter, és bár olyan mozikat jegyezhetett, mint a Sabrina (1954) vagy A híd Kwai folyón (1957), mára kevesen emlékeznek a nevére - mintha Joe Gillis sorsa köszönne vissza. A drámai négyes utolsó tagja Nancy Olson pedig teljesen az ismeretlenség homályába vész. Plusz pontot érdemel azonban, hogy a letűnt idők sztárjai között egy bridzs-partin feltűnik Buster Keaton is.

Vidám társaság, gyászos végkifejlet

Kétségtelen, hogy Gloria Swanson félelmetesen jó alakítása teszi olyan hátborzongatóan érdekessé a történetet, ahogyan von Stroheim is szimbólummá vált az "inas" szerepében. A látvány és a zene - erről később - tökéletesen kiegészítik egymást, minden apró mozzanatnak, tárgynak jelentősége van. A forgatókönyv mellesleg Oscar-díjat is kapott. És mivel a szinkron még a hőskorban készült, a magyar változattal kapcsolatban nem lehet egy rossz szavam sem.

Új életre keltek a régi karakterek

Negyven évvel később, pontosabban 1991-ben került bemutatásra Andrew Lloyd Webber azonos című musicalje, mely tökéletesen illeszkedett abba a vonulatba, mely a Jézus Krisztussal, az Evitával és Az operaház fantomjával kezdődött. E négy mű alapproblematikája a hírnév utáni vágyakozása. Míg a Jézus Krisztusban a főhős önkéntelenül sodródik rivaldafénybe, a másik három esetben a hősök és hősnők tudatosan törekednek erre. E meglehetőség különböző négy történet azonos véget ér, csalódással zárul, tragédiába torkollik. Ebből az aspektusból nézve Webber ironikus stílusa igen erőteljesen érvényesül a történetben. Maximálisan kihasználja a zenei és színházi eszközöket, hogy főkarakterei groteszk vonásait kiemelje. A zenei világ pedig szerencsére arcátlanul merített az eredeti filmből, Franz Waxmann munkájából, aki mellesleg - vagy nem is annyira mellesleg - számos horror és film noir címet jegyezhet, mint a Hitchcock-féle Rebecca (1940). Waxmann dallamai, akárcsak Norma Desmond képei a villa minden szegletében, folyton visszaköszönnek. A musical forgatókönyve is hű mása az eredeti változatnak, és mivel Webber mindig is kényesen ügyel a produkció minőségére, szinte olyan érzésünk van, mintha a film kelt volna életre.

Norma örök

Gloria Swanson alakítása igen magasra tette a lécet, alaposan megnehezítve azoknak a színésznőknek a helyzetét, akik erre a szerepre vállalkoznak. Az 1994-es Broadway-változatban Glenn Close elsöprő sikerrel alakította Normát, ezzel bizonyítva, hogy Swansonnak megfelelni mégsem lehetetlen. Ez a változat amatőrfelvételen, a YouTube-on megtekinthető. Close mellett olyan nevek is felkerültek a listára, mint Rita Moreno, aki a West Side Story (1961) Juanitájaként lopta be magát a nézők szívébe.

Rita Moreno

Mint az sejthető, a Joe Gillist megformáló színészek számára messze nem okozott ilyen gondot, hogy az előképet túlszárnyalják. A '94-es változatban többek között Alan Campbell játszotta Joe-t. Campbell hasonló típus, de szerencsére sokkal jobb színész, mint Holden. Drámai előadásmódjának csúcspontja a zárójelentben elhangzó kis "monológ".

Glenn Close és Alan Campbell

1993 és 1997 között John Barrowman (lásd: Torchwood-bejegyzések) a Broadway és a Westend színpadán is alakította Joe Gillist. Barrowman színészként gyakran intrikus - amerikai filmekben főként gonosz - karaktereket alakít, de a naiv főhős megformálásában is éppoly kiváló. Zenei repertoárja igen változatos, számos saját albuma jelent meg. Tehetsége és elhivatottsága megkérdőjelezhetetlen, melyről önéletrajzában is beszámol - zárójelben jegyzem meg, hogy a könyvben számos érdekes színházi anekdotát is olvashatunk. Webberhez egyébként a szakmai tiszteleten kívül barátság is fűzi. Ennek fényében nem meglepő, hogy többek között a Fantomban Raoul, az Evitában Che Guevara szerepében is láthattuk. A Sunset Boulevard cím adó dala azonban állandó eleme repertoárjának.

John Barrowman

Angolszász nyelvterületen kívül a Sunset Boulevard nem ért el olyan népszerűséget, mint például a Fantom, mégis kiemelném az 1995 és 1997 futott német rendezést. Norma Desmond szerepében Helen Schneider, Joe Gillisként pedig a nemzetközileg is elismert Uwe Kröger (lásd: Rebecca-bejegyzések). Kröger olyan szerepek tudhat maga mögött, mint a Halál (Elisabeth 1994), Maxim de Winter (Rebecca 2006), Fantom (Az operaház fantomja 2006). Mondhatni erre a szerepre született, és épp olyan tökéletes benne, mint az összes többi karakterben, melyeket magára húzott.

Uwe Kröger

Nálunk valamiért  a Sunset Boulevard a nyári fesztiválok színpadára szorult az Evitával együtt. Pedig szeretném felhívni a tisztelt rendezők és nézők figyelmét arra, hogy a Macskákon túl is van élet!

A magam részéről viszont nagyon is szeretek elmerülni a Sunset Boulevard zenei forgatagában, melyre nagyszerű lehetőség a YouTube-on is elérhető szvitt.

Happy New Year!

P. S.:

Ha már Columbo úgy is terítékre került, ide vág Az elfelejtett hölgy (Forgotten Lady 1975) című epizód, melyben egy Norma Desmondhoz hasonló női főhősünk van. A nézők a számos utalásból egyértelműen beazonosíthatják a Ginger és Fred páros, és Fred Astaire egy tévéműsorban fel is tűnik a képernyőn - tévé a tévében. Plusz! A főszereplő gyilkos ezúttal nő, Janet Leigh alakítja, akinek szintén volt zenész-táncos karrierje, a filmbevágások egy korábbi filmjéből származnak, de mivel az akkori partnere, Donald O'Connor (Singin' in the Rain 1952) nem tudta elvállalni a szerepet, úgy kellett vágni, hogy ne szerepeljen a felvételeken. Ráadásul Janet Leigh nem más, mint a Psycho nevezetes zuhanyzó-jelenet áldozata, vagyis duplán ajándék, hogy szerepel az epizódban.