Egészen véletlenül bukkantam erre a filmre, bár bátran nevezhetjük inkább próbálkozásnak. A Dorian Gray bűnei (The Sins of Dorian Gray) modern köntösbe öltözteti jól ismert történetünket, ugyanakkor meglepően sablonos véget ér.
Modern, de lényegében semmi sem változott
Történetünk ezúttal a 1960-as évek tájékán kezdődik - bár ezt nehéz pontosan belőni, mert a készítők mindvégig törekedtek az időtlenségre és B-kategóriás mozi lévén nem volt túl sok forgótőke, hogy pazar díszletekkel és jelmezekkel illusztrálják a korszakváltásokat. Főhősünk egy fiatal lány, aki előtt ígéretes filmes karrier áll - a próbafelvételen egy portréfestő is feltűnik. Ebből a filmes utalásból azonban sejthető, hogy ezúttal az új idők szelének köszönhetően nem egy festmény, hanem az a bizonyos próbafelvétel lesz a kulcs. Dorian Gray végül a szépségipart választja a film helyett, de szépen végigjárja a klasszikus létrát, elveszti ártatlanságát - minden tekintetben -, gyilkol is, ha kell, bűnre csábít másokat. Számomra ugyan nem igazán érthető, hogy a vége felé miért is akar vezekelni, miért próbálja elhitetni magával, hogy képes megváltozni, megőrizni örök fiatalságát és emberi mivoltát egyszerre. A történet vége azonban nem lehet más, mint a pusztulás. Mellesleg kissé olyan érzésem volt, hogy főhősnőnk olykor csak teng-leng a történetben, és amikor gonosz, akkor sem tudja mit csinál, még azt is "elbénázza". Amennyiben ez szándékos, újszerű rendezői koncepció, jobban is ki lehetett volna dolgozni, mert a törekvés sajnos megállt félúton, nem volt elég hangsúlyos, a karakter inkább kidolgozatlannak tűnik. "Ugye nem vagyok gonosz?"
Ismerős arc a háttérben és egyúttal húzóágazat is
A filmnek ezek ellenére vannak erényei is. Elsőként Anthony Perkinst említeném, aki félrevezető elemként és narrátorként van jelen, mert kivételesen nem ő gyilkolja a népeket, csak kommentál. Mindenesetre én örültem a viszontlátásnak, és igen valószínű, hogy nélküle ezt a filmet nem néztem volna végig. A maga visszafogott módján kissé csapodár és intrikus, mégis szimpatikus figura. Második erény gyanánt Michael Ironside mellékszerepére hívnám fel a figyelmet. Ironside-nak bár nincs lehetősége nagyot domborítani, de nem bánom, hogy beválogatták a stábba. A harmadik pedig a The Sins of Dorian Gray című dal lenne Lisa Dalbello előadásában, ami egész pofásra sikerült, még ha nem is lett listavezető. A divatfotókra tízpontot adnék, de a kosztümökre csak hatot, mert vélhetőleg az alacsony költségkeret miatt nagyjából a '80-as évekből kellett megoldani minden korszakot és ettől kissé hitelét vesztette.
Lisa Dabello - The Sins of Dorian Gray
Mindent összevetve érdekes kirándulás volt, és aki kedveli a témát, nézze meg, mert egy próbát megér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése