Giovanni - saját szórakoztatásomra

 

– Vacsorára a kedvenced lesz – szólt a férj. – Már betettem a sütőbe.

– Alig várom! Elég nehéz napom volt… de várj csak! Dr. Johnson megkért, hogy vegyem át az esti csoportját, nem fogok hazaérni csak nyolc után.

– Rendben, akkor úgy időzítem.

– Egy angyal vagy! Lesz forró habfürdő is?

– Amit csak kívánsz! – válaszolta a férj.

– Ezt szeretem hallani!... Mennem kell! Ciao!

– Ciao!

Dr. Lucia Bianchi visszacsúsztatta a mobilt a kosztümkabát zsebébe. Gyorsan léptekkel átvágott a folyosón, majd belépett a terembe, ahol már várták.

A biztonsági őr, aki fel-alá járkált, megigazította az övét, majd kaján vigyorral az arcán bámulta a lassan becsukódó ajtót. Formás tyúk volt ez a Bianchi. Negyven körül lehetett, de még igencsak kívánatos. Kellemesen gömbölyű formák, karcsú derék, csinos lábak, hosszú, barna haj – sajnos általában kontyban –, és micsoda szemek! Még az az otromba szemüveg sem tud rontani az összképen. Igen. A biztonsági őr egyik kedvenc elfoglaltsága volt, hogy a doktornőket mustrálgassa. Mondjuk, a legtöbb amolyan száraz kóró, nem akadt rajtuk sok néznivaló, de Bianchi! Egy újabb övigazítás következett. A férfinak ugyanis eszébe jutott, hogy tavaly a karácsonyi partin véletlen Lucia Bianchi húzta az ő nevét, egy üveg házi készítésű gyümölcsbort kapott – meg két csókot az arcára. Öregem, hogy milyen illata van ennek a nőnek! Még most is beleszédült, ahogy eszébe jutott.

– Késő van, menjen nyugodtan haza – ajánlotta Lucia Bianchi a biztonsági őrnek.

– Dr. Johnson utasított, hogy maradjak.

– Nem hiszem, hogy szükséges lenne – pillantott fel a mappából Lucia. – Csak hárman vannak a csoportban. – Meglepően optimista volt ahhoz képest, hogy ez egy indulatkezelő terápia, bár a feljegyzések szerint egyik sem alapvetően agresszív.

– De Dr. Johnson azt mondta, hogy az az olasz veszélyes lehet… – érvelt a férfi nem túl meggyőzően.

– Ugyan! – legyintett Lucia, bár nála is szerepelt egy megjegyzés az olasz neve mellett: önjelölt Don Juan. Ettől viszont nem veszélyes, inkább szórakoztató. – De köszönöm, hogy ennyire aggódik! – tette gyorsan hozzá, mert nem akarta megbántani a lelkes alkalmazottat. – Valójában hálás lennék, ha maradna.

A férfi elégedett képpel bólintott.

Lucia Bianchi visszasétált az irodába, még volt szabad tíz perce. Gyorsan összepakolt, hogy csak fel kelljen kapnia a táskáját és a kabátot, ha végzett. Egy rövid látogatás a mosdóban, pár korty víz, és jöhet az utolsó csoportterápia.

Amikor belépett a helyiségbe, már mindhárom delikvens megérkezett, sőt, felragasztották a névtáblájukat is. Az olasz, Giovanni, pont úgy nézett ki, ahogy gondolta. Kissé hosszú, gondosan hátrafésült, sötét haj, enyhe borosta, világító kék szemek. Inkább spanyol, mint olasz vonásai voltak, de a szeme se állt jól. Önelégült mosollyal az arcán méregette a doktornőt, akinek szívesen feltárná lelke minden apró titkát egy szatén lepedős ágyban… meztelenül. Sötét öltönyt és garbót viselt, elegáns cipőt. Mozdulataiban volt valami természetellenes könnyedség.

A második, Vlagyimir, pont az ellenkezője. Úgy ült a széken, mint, aki karót nyelt, megvető pillantásokat vetett az olaszra, lényéből fagyos ridegség áradt. Hosszú ősz haja mereven terült szét a prémkabát vállain. Úgy festett, mint aki hosszú téli utazásra készül, nem csoportterápiára. Egy kőszoborba is több élet szorult, főleg, ha már megtapadt a felszínén a moha.

A harmadik – névtáblája szerint Eric – orvosi maszkot viselt, ami takarta az orrát és a száját is. Állig érő, göndör, vörös haja és magas homloka is azt sugallta, hogy afféle művészlélek. Talán zenekari próbáról jöhetett, mert szmokingot viselt. Zavarban volt a női lélekbúvár jelenléte miatt, nem mert felnézni sem, a csokornyakkendőjét igazgatta.

– Jó estét, uraim! Mint azt bizonyára tudják, ma este én helyettesítem dr. Johnsont. A nevem Lucia Bianchi – mutatott a saját névtáblájára, ami kosztümkabát gallérjára tapadt, kissé oldalra fordulva. – Dr. Johnson arra kért, hogy ma értékeljük ki a múltkor kitöltött tesztek eredményét. Ki is osztanám. – Giovanni felé fordult, majd átadott egy halom papírt. Racionális döntés volt, hiszen az olasz állt hozzá a legközelebb, és egyedül ő kísérte igen élénk figyelemmel az ideiglenes csoportvezető ténykedését. – Vegye el a sajátját, és adja tovább, kérem!

– Ezer örömmel! – válaszolta az olasz. A hangsúlyból érezni lehetett, hogy ezt komolyan is gondolta.

Lucia elfoglalta a furcsa négyszögben üresen maradt széket. Furcsa, de jellemző. Tőle legtávolabb, és inkább jobb felöl, mint szemben ült Eric, a művészlélek. Jobb oldalt pár méterre, hűvös távolságban Vlagyimir, bal felől – a szív oldalán – pedig az olasz már-már intim közelségben. Lucia Bianchi várt néhány másodpercet, amíg mind a három gyorsan átlapozza a saját kis tesztjét, de már ebből levonhatott pár következtetést. Giovanni nem nagyon törte magát, nyilván nem is érdekli a dolog. Láthatólag csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt: kedvező képet kialakítania magáról a könnyű testi sértést ellensúlyozva, amiért a bíróság erre a terápiára ítélte. Vlagyimir komoly képpel, méltóságteljesen lapozta végig az oldalakat, tekintete gyorsan átfutott a sorokon, de hogy mit gondolhatott, az nem látszott rajta. Mégis Lucia úgy gondolta, már megbánta, hogy súlyos sérülést okozott annak a meggondolatlan pincérnek, aki leöntötte foghagymás szósszal a ruháját. Eric viszont elvörösödött. Számára az, hogy szembesülnie kellett a szégyenletes tettével, igen zavarba ejtő. Vajon akkor mi hozhatta ki ennyire a sodrából?

– Eric, nyugodtan leveheti a maszkot, már túl vagyunk a járványon, nem kötelező – jegyezte meg Lucia lágy hangon.

Giovanni arcán gúnyos mosoly futott át.

– Ha lehet, inkább fent hagynám – nyögte ki a szmokingos páciens.

– Rendben, ahogy szeretné – bólintott Bianchi. – Nos… Dr. Johnson értékeléséből úgy látom, hogy jól haladnak…

– Sajnos nem abban az ütemben, ahogy szeretném – súgta búgó hangon Giovanni. – Mi lenne, ha hagynánk ezt a sok ostobaságot, és inkább magáról beszélne… – nézett mélyen a nő szemébe.

– Tudják mit? Igaza van! Tegyük félre a tesztet egy kis időre! Szeretném, ha elmondanák a saját szavaikkal, miért is vannak itt – fordult az olasz felé. – Kezdhetné maga, mert látom, elemében van!

Giovanni ettől sem jött zavarba, sőt, mintha még élvezte is volna.

– Na, jó! Nem bánom! – vágta rá kedélyesen. – De tudnia kell, hogy az egész nem az én hibám… egyszerűen csak megtörtént és kész. Megpillantottam azt a bellissima signorinát… persze messze nem volt annyira szép, mint maga, inkább átlagosnak mondható… – Csak beszélt és beszélt, és mind az, amit mondott, inkább egy végeláthatatlan udvarlásnak tűnt, melybe olykor beleszőtte a kevésbé gáláns kaland részleteit.

– Ezt értem – intett Lucia, amikor a monológ lassan követhetetlenné és túl pikánssá vált. – De hogyan került magához a kés, és miért döfte az áldozat combjába?

Giovanni egyetlen pillanatra megdöbbent. Kizökkentették jól megszerkesztett kis jelentéből, de gyorsan összeszedte magát.

– A kés nála volt, először ő támadt rám. Én csak védekeztem – válaszolta nyugodt hangon, hamis ártatlansággal az arcán. A bírót sikerült meggyőznie, de Lucia átlátott a színjátékon.

– Giovanni, amíg nem érzek őszinte megbánást a hangjában, addig nem adhatok kedvező szakvéleményt magáról – jegyezte meg szárazon. A várt hatás azonban elmaradt, mert az olasz sejtelmes tekintettel viszonozta a fenyegetésnek szánt kijelentést. – Gondolkodjon el ezen! – utasította Lucia, hogy visszanyerje tekintélyét. – Eric – nézett végül az orvosi maszkot viselő férfira, és még meg is könnyebbült, hogy pácienst válthatott.

– Egy szót se húz ki belőle – szólalt meg ismét Giovanni. – Ilyenkor szájzára van, képtelen beszélni. Iszonyatosan gátlásos fickó – tette hozzá élveteg mosollyal az arcán.

– Ellentétben magával – nézett rá szemrehányóan Lucia Bianchi.

– Mi tagadás.

– Tudja, Giovanni, maga a szófosásával még öt év múlva is itt fog ülni, Eric viszont a szájzára miatt, ami mellesleg egyértelmű bizonyítéka annak, milyen mélyen megviselték a történtek, két hónap múlva már szabad. Neki ugyanis van valamije, amit magának sem ártana megkeresni: lelkiismeret – Lucia maga is megdöbbent, mennyire kikelt magából, és hogy milyen szavakat használt, de egyszerűen képtelen volt uralkodni a felháborodásán.

– Én nem bánom, ha maga mellé akar bilincselni arra az öt évre és azt se, ha elnáspángol – súgta Giovanni a nő fülébe.

– Vanya, dasztatocsna! – zengett Vlagyimir hangja, akár a mennydörgés.

A biztonsági őr azonnal ott termett a nyitott ajtónál.

– Nincs semmi baj! – intett ki Lucia. – Csak a szokásos, felszínre törtek az indulatok.

Az éles hang kijózanította, összeszedte gondolatait, igyekezett uralni a helyzetet.

– Ismerik egymást? – nézett Vlagyimirre.

– Évszázadok óta – válaszolta Giovanni. Annak ellenére, hogy hangjának kellemes tónusa volt, kezdett kissé unalmassá válni, hogy folyton őt kell hallgatni.

Lucia egy pillanatra elgondolkodott, majd ismét a művészlélek felé fordult.

– Maga zenész?

– Zongora, hegedű, fuvola és a lélekhúrjai… ezen mind képes játszani – magyarázta Giovanni, mert Eric csak bólintott.

– Esküszöm, szájpecket kap, ha nem fejezi be azonnal!

– Alig várom!

Ezúttal elég volt egyetlen szemöldökráncolás Vlagyimir részéről, és Giovanni engedelmesen bólintott, majd hátradőlt a széken keresztbe font karral.

– Jól, van, nincs semmi baj – nézett Lucia a félénk zenészre. – Ha úgy érzi, hogy el szeretne mondani valamit, jelezze. Rendben?

Eric ismét bólintott.

Lucia a rendőri jelentésre gondolt. Ez csak valami tévedés lehet. Ez a férfi nem üthette majdnem agyon az áldozatot azzal a bronzszoborral – állítólag két biztonsági őr fogta le, azért nem történt haláleset. Itt valami mocskosul nem stimmel. Valami hiányzik abból a jelentésből, ami megmagyarázná, hogy miért kelt ki magából ennyire, már ha egyáltalán így történt.

– Vlagyimir? – lépett tovább végül, mert kénytelen volt belátni, hogy az olasznak mégiscsak igaza volt.

A kőszoborszerű férfi lassan felé fordította a tekintetét.

– Sajnálom azt a szegény pincérfiút… de még drága Anyecskámtól kaptam azt a sálacskát, ő maga hímezte apró ujjaival. Ez az egyetlen emlékem, melyet megkímélt az idő…

– Témánál vagyunk – jegyezte meg Giovanni grimaszolva.

– Hiába is nevetsz rajtam, Vanyecska! Felszínes szerelmeid nyomába se érnek annak a szenvedélynek, mely bennem lobog évszázadok óta – nézett rá megvetően Vlagyimir.

– Á! Most jön az a rész, hogy a szerelem örök – kántálta Giovanni gúnyosan. – Ugyan, hagyjuk!

– Hány nőt vittél már ágyba? És hányat tartottál meg? Egyet sem!

– Mondjuk, ez igaz – vágta rá pimaszul az olasz.

– Könnyelmű és felszínes vagy, hiába ringatod magad abban az ábrándban, hogy különb lennél! Éppúgy kárhozatra születtél, mint mi mindannyian.

Ez utóbbi megjegyzés ráfagyasztotta Giovanni arcára a mosolyt. Hirtelen komor lett, a földre szegezte tekintetét. Nem volt gúnyos, se frappáns riposzt, csak kínos csend. Majd Giovanni váratlanul felpattant és megragadta Vlagyimir gallérját.

– Ne gyere nekem a pokollal! Fogalmad sincs, miről beszélsz! De én jártam ott, és nincs nagy kedvem visszamenni – vágta oda ingerülten, majd mintha máris megbánta volna, hogy kikelt magából, kényszeredett mosollyal elnézést kért, megigazgatta a prémgallért és visszaült a székre.

Lucia Bianchi összeráncolta a homlokát. A rendőrségi jelentésben nem szerepelt, hogy az olasz bármilyen rehabon részt vett volna. Pedig ahogy beszélt, ez egyértelmű. Alkohol vagy drog? Lucia kezdte más szemmel nézni. Ezek szerint ez a könnyed szabadosság csak álarc, valamiféle gyerekkori traumát takarhat, ami végül valamiféle függőségbe torkollott.

– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha megpróbálnánk megkeresni az eredendő okot. Ha képesek megfogalmazni, szembe is tudnak nézni vele – javasolta. – Giovanni, talán kezdhetné maga.

– Sajnálom, de nem szeretek dicsekedni, és a noteszem sincs nálam – jegyezte meg könnyedén az olasz.

Eric alig láthatóan megrázta a fejét, a harmadik pedig visszatért a kőszobor szerepéhez. Dr. Johnsonhoz vannak szokva, számukra Lucia Bianchi egy idegen, ráadásul nő… De nem kell minden csatát megnyerni.

– Jól van… Akkor nézzük a tesztet! Első kérdés…

Ostoba kis személyiségteszt. Nincsenek jó vagy rossz válaszok, az eredmény pusztán a lélek tükörképe – már ha valaki őszintén tölti ki, mint Eric. Giovanni viszont pontosan tudta, melyik kérdésre milyen választ kell adni a kedvező személyiségprofil érdekében, ami nyilván köszönő viszonyban sincs valós, manipulatív énjével. Könnyedén megvezet bárkit, és az igazat megvallva, már Lucia sem tudta, mit gondoljon róla. Egy biztos, ha dr. Johnson ismét felkérné a helyettesítésre, nemet fog mondani.

– Viszontlátásra! – intett Lucia az ajtóból a foglalkozás végeztével. Örült, hogy végre megszabadult ettől a társaságtól.

– Bella signorina, adio! – válaszolta Giovanni, mintha csak nem akarta volna meghazudtolni saját magát.

Eric némán bólintott. Láthatóan nagyobb zavarban volt a fejéhez vágott dicséretektől, mint a foglalkozás elején. Vlagyimir azonban méltóságteljesen biccentett, pusztán udvariasságból.

Lucia Bianchi alig várta, hogy hazaérjen, meleg fürdő és vacsora, aztán a kényelmes ágy. Ennyire vágyott! Persze lehet, hogy a férjével átbeszélik ezt a nemkívánatos terápiát. A férje ugyanis szakmabeli, csak már visszavonult, inkább otthon süt-főz, gondozza a kertet és házat.

 

– Milyen volt? – nyitotta ki a kocsiajtót.

– Vlad megint keresztbetett, pedig simán meglett volna – huppant be a hátsó ülésre Giovanni. – Azért írjuk fel ceruzával, még hátha összejön. Lucia Bianchi.

A sofőr gyorsan előkotorta a kesztyűtartóból azt a kis fekete noteszt, ami a neveket szokta feljegyezni. A ceruzások a notesz hátsó lapjain szerepeltek.

– Lucia Bianchi – ismételte, majd jellegzetes macskakaparással felpingálta.

– Egy idősebb fickó a férje, nem okoz majd gondot – folytatta Giovanni az ábrándozást. Lelkében száz szonett született a vágyakozás mámorában. – Megvan a címe is! Még foglalkozás előtt szereztem meg attól az ennivaló kis titkárnőtől. Egyébként pont időben, mert utána Vlad meghívta vacsorára… Attól tartok, most láttam utoljára… – Egy pillanatra elkomorodott, majd ismét mosoly ült az arcára. – Viszont dr. Johnson büszke lenne, ha tudná, hogy milyen nagylelkű voltam, és csak úgy átengedtem. Vlad még mindig az ezeréves szerelmén vekeng, szüksége van egy kis vérfrissítésre.

A sofőr bólintott. Az úr már csak ilyen nagylelkű.

– Menjünk! Nem hiszem, hogy sokat kellene várnom.

A kertváros, ahol a nő lakott, túlságos rendezett volt ahhoz, hogy ne tűnjön fel egy parkoló, ismeretlen autó. A sofőr továbbhajtott, Giovanni pedig lassú léptekkel sétált a ház felé. Egy terebélyes fűz díszítette az utcát. Giovanni szerette ezeket a fákat, oly sok emlék kötötte az angol kertek rejtek adó, árnyas fűzeihez. Számtalan megélt és elképzelt kaland elevenedett meg, kellemes borzongás futott végig rajta, majd hirtelen megtorpant. A fűz árnyékában ugyanis megvillant egy szempár. Giovanni jól ismerte ezt a vörös tekintetet. Egy óvatos lépést tett a fa felé, inkább csak azért, hogy feltevését igazolja. Egy emberszerű, de szőrős, kutyafejű lény körvonalai kezdtek kirajzolódni. Giovanni egyből megértette: a ház oltalom alatt áll, itt nem látják szívesen a hozzá hasonlókat, és ha nem akar közelebbről is megismerkedni azzal a vörös szemű szörnnyel, jobb, ha sarkon fordul és elsiet. Szégyen ide vagy oda, Giovanni nyúlcipőt húzott. Nincs kedve még egy pokoli kalandba bonyolódni.

 

– Ne haragudj, Lucia, csak úgy hallottam, mintha csöngetettek volna, és meg akartam nézni, hogy a szomszéd srácok szórakoznak vagy valami idegen – magyarázta a férj, majd gondosan bezárta a bejárati ajtót. – Már elment.

– Nem is hallottam a csengőt.

– Mert akkor éppen a fürdőszobában voltál.

– Igaz! – legyintett Lucia. – Kész vagyok, jöhet a vacsora! És közben elmesélem, milyen alakok járnak Johnson csoportjába. Kész színházi előadás volt. Shakespeare!

– Nem bánom, hogy az ilyesmiből mostanában kimaradok – jegyezte meg kedélyesen a férj, majd gyengéden megfogta felesége karját. – Előbb a vacsora, aztán a beszámoló!

– Igenis! Előbb a vacsi! – ismételte játékosan Lucia.

By the way all right reserved © Rebecca Blackhorse

Kép forrása:

https://www.fanpop.com/clubs/gaspard-ulliel/images/37958300/title/gaspard-august-man-magazine-photo

Endeavour 7 és 8 - Morse felügyelő újabb esetei

 Tudom, kissé le vagyok maradva, hiszen jelenleg a 9. évad van terítéken, de csak most volt időm pótolni a lemaradásomat. Nézzük csak, hol tartottunk! A 6. szezon végén az új irodában helyre áll a rend, a régi csapat ismét összeáll, de Morse ezúttal sem sokkal szerencsésebb, mint korábban, ráadásul furcsa bajuszt is növesztett. Nagyjából így búcsúztunk tőle akkor.

Bűn és vér Oxfordban

Anélkül, hogy lelőnék minden poént, megpróbálom összegezni a folytatást. Az első és talán legfontosabb, hogy Morse megszabadult a bajusztól. Apróság, de engem idegesített, így azért csak jobb. Ezen kívül azonban sok minden nem változott. Félresikerült szerelmek és rafinált gyilkosok kavarognak a két szezonban egymással versenyezve. A 7. szezonban kissé úgy érzem, hogy túllőttünk a célon. A 6-osban olyan frappánsan végigvitt háttér történet mintájára itt is valami hasonló kezd kikerekedni, de eléggé erőltetett a mód, ahogyan a végén a kirakós elemei összeállnak. Az olasz operákat idéző melodramatikus vég a ti amo-val pedig egyenesen nyálas. Mondjuk, Morse az elején már megmondta, hogy olyan is lesz, mint egy opera, akkor pedig minden rendben. Morse egyébként a 7. szezonban még saját magához képest is hülyén viselkedik, de hát a szerelem sötét verem. A 8-as ehhez képest sima sétagalopp, semmi kiugró, de azért tartja a színvonalat. Ezek ellenére úgy érzem, a sorozat az 5. szezon táján kissé vesztett korábbi dinamikájából, de azért remélem, hogy magára talál.

Morse veszélyben! Csinos, magányos nő az operában!

A műveltségi vetélkedőn túl már Velence miatt is érdemes belevágni, hiszen a történet egy része ebben a mesés városban játszódik. Csodás zene, varázslatos helyszínek, tökéletes díszlet.

Dorian Gray bűnei 1983

 Egészen véletlenül bukkantam erre a filmre, bár bátran nevezhetjük inkább próbálkozásnak. A Dorian Gray bűnei (The Sins of Dorian Gray) modern köntösbe öltözteti jól ismert történetünket, ugyanakkor meglepően sablonos véget ér.

Dorian Gray bűnei - spanyol VHS-borító

Modern, de lényegében semmi sem változott

Történetünk ezúttal a 1960-as évek tájékán kezdődik - bár ezt nehéz pontosan belőni, mert a készítők mindvégig törekedtek az időtlenségre és B-kategóriás mozi lévén nem volt túl sok forgótőke, hogy pazar díszletekkel és jelmezekkel illusztrálják a korszakváltásokat. Főhősünk egy fiatal lány, aki előtt ígéretes filmes karrier áll - a próbafelvételen egy portréfestő is feltűnik. Ebből a filmes utalásból azonban sejthető, hogy ezúttal az új idők szelének köszönhetően nem egy festmény, hanem az a bizonyos próbafelvétel lesz a kulcs. Dorian Gray végül a szépségipart választja a film helyett, de szépen végigjárja a klasszikus létrát, elveszti ártatlanságát - minden tekintetben -, gyilkol is, ha kell, bűnre csábít másokat. Számomra ugyan nem igazán érthető, hogy a vége felé miért is akar vezekelni, miért próbálja elhitetni magával, hogy képes megváltozni, megőrizni örök fiatalságát és emberi mivoltát egyszerre. A történet vége azonban nem lehet más, mint a pusztulás. Mellesleg kissé olyan érzésem volt, hogy főhősnőnk olykor csak teng-leng a történetben, és amikor gonosz, akkor sem tudja mit csinál, még azt is "elbénázza". Amennyiben ez szándékos, újszerű rendezői koncepció, jobban is ki lehetett volna dolgozni, mert a törekvés sajnos megállt félúton, nem volt elég hangsúlyos, a karakter inkább kidolgozatlannak tűnik. "Ugye nem vagyok gonosz?"

Ismerős arc a háttérben és egyúttal húzóágazat is

A filmnek ezek ellenére vannak erényei is. Elsőként Anthony Perkinst említeném, aki félrevezető elemként és narrátorként van jelen, mert kivételesen nem ő gyilkolja a népeket, csak kommentál. Mindenesetre én örültem a viszontlátásnak, és igen valószínű, hogy nélküle ezt a filmet nem néztem volna végig. A maga visszafogott módján kissé csapodár és intrikus, mégis szimpatikus figura. Második erény gyanánt Michael Ironside mellékszerepére hívnám fel a figyelmet. Ironside-nak bár nincs lehetősége nagyot domborítani, de nem bánom, hogy beválogatták a stábba. A harmadik pedig a The Sins of Dorian Gray című dal lenne Lisa Dalbello előadásában, ami egész pofásra sikerült, még ha nem is lett listavezető. A divatfotókra tízpontot adnék, de a kosztümökre csak hatot, mert vélhetőleg az alacsony költségkeret miatt nagyjából a '80-as évekből kellett megoldani minden korszakot és ettől kissé hitelét vesztette.

Lisa Dabello - The Sins of Dorian Gray

Mindent összevetve érdekes kirándulás volt, és aki kedveli a témát, nézze meg, mert egy próbát megér.

Sunset Boulevard 1950 - film és musical

Klasszikus film noir mégsem tört világhírnévre, pedig már az 1950-es változat számtalan olyan momentumot tartalmaz, amiért kiérdemelte volna. A Sunset Boulevard - nálunk Alkony sugárút néven futott - mai szemmel nem nevezhető pörgősnek, mégis megvan az a melankóliával teli, abszurd bája, amivel a nézőt a fotelhez tudja szegezni.

Korabeli színes plakátok egy ízig-vérig film noirhoz

Történet a múlt utáni vágyakozásról, pénzről, sikerről, szerelemről, szenvedélyről. Így elsőre nem különbözik a többi hasonlótól - tizenkettő egy tucat. 1/1 elbeszélő én, fanyar humor, abszurditás, melodramatikus karakterek - féltucat Humphrye Bogart-film juthat eszünkbe. Mi teszi mégis különlegesség? Többek között maga a díszlet, a valóság és az omladozó álomvilág közötti kontraszt. Másrészről a négyszereplős dráma két kiemelkedő alakja: az elfelejtett dívát, Norma Desmondot játszó Gloria Swanson, és az inasként felbukkanó Erich von Stroheim. A film egyik legzseniálisabb alappillére ugyanis az, hogy ez a két kiemelkedő színészóriás lényegében saját groteszk tükörképét játssza el. Gloria Swanson ugyanis valóban némafilm-sztár volt, és azon kevesek közé tartozott, akik a hangosfilmben is képesek voltak helytállni. Dolgozott együtt Rudolf Valentinóval is - mondhatni, kísérteties a hasonlóság a színésznő és a szerep között. Erich von Stroheim szintén a némafilm-korszakban kezdte karrierjét színész-rendezőként, olyan legendákkal, mint Marlene Dietrich, bár sokan A nagy ábrándból (1937) ismerhetik.

A főhőst alakító William Holden a kordivatnak megfelelő, jóvágású, ám bukásra ítélt karakter, és bár olyan mozikat jegyezhetett, mint a Sabrina (1954) vagy A híd Kwai folyón (1957), mára kevesen emlékeznek a nevére - mintha Joe Gillis sorsa köszönne vissza. A drámai négyes utolsó tagja Nancy Olson pedig teljesen az ismeretlenség homályába vész. Plusz pontot érdemel azonban, hogy a letűnt idők sztárjai között egy bridzs-partin feltűnik Buster Keaton is.

Vidám társaság, gyászos végkifejlet

Kétségtelen, hogy Gloria Swanson félelmetesen jó alakítása teszi olyan hátborzongatóan érdekessé a történetet, ahogyan von Stroheim is szimbólummá vált az "inas" szerepében. A látvány és a zene - erről később - tökéletesen kiegészítik egymást, minden apró mozzanatnak, tárgynak jelentősége van. A forgatókönyv mellesleg Oscar-díjat is kapott. És mivel a szinkron még a hőskorban készült, a magyar változattal kapcsolatban nem lehet egy rossz szavam sem.

Új életre keltek a régi karakterek

Negyven évvel később, pontosabban 1991-ben került bemutatásra Andrew Lloyd Webber azonos című musicalje, mely tökéletesen illeszkedett abba a vonulatba, mely a Jézus Krisztussal, az Evitával és Az operaház fantomjával kezdődött. E négy mű alapproblematikája a hírnév utáni vágyakozása. Míg a Jézus Krisztusban a főhős önkéntelenül sodródik rivaldafénybe, a másik három esetben a hősök és hősnők tudatosan törekednek erre. E meglehetőség különböző négy történet azonos véget ér, csalódással zárul, tragédiába torkollik. Ebből az aspektusból nézve Webber ironikus stílusa igen erőteljesen érvényesül a történetben. Maximálisan kihasználja a zenei és színházi eszközöket, hogy főkarakterei groteszk vonásait kiemelje. A zenei világ pedig szerencsére arcátlanul merített az eredeti filmből, Franz Waxmann munkájából, aki mellesleg - vagy nem is annyira mellesleg - számos horror és film noir címet jegyezhet, mint a Hitchcock-féle Rebecca (1940). Waxmann dallamai, akárcsak Norma Desmond képei a villa minden szegletében, folyton visszaköszönnek. A musical forgatókönyve is hű mása az eredeti változatnak, és mivel Webber mindig is kényesen ügyel a produkció minőségére, szinte olyan érzésünk van, mintha a film kelt volna életre.

Norma örök

Gloria Swanson alakítása igen magasra tette a lécet, alaposan megnehezítve azoknak a színésznőknek a helyzetét, akik erre a szerepre vállalkoznak. Az 1994-es Broadway-változatban Glenn Close elsöprő sikerrel alakította Normát, ezzel bizonyítva, hogy Swansonnak megfelelni mégsem lehetetlen. Ez a változat amatőrfelvételen, a YouTube-on megtekinthető. Close mellett olyan nevek is felkerültek a listára, mint Rita Moreno, aki a West Side Story (1961) Juanitájaként lopta be magát a nézők szívébe.

Rita Moreno

Mint az sejthető, a Joe Gillist megformáló színészek számára messze nem okozott ilyen gondot, hogy az előképet túlszárnyalják. A '94-es változatban többek között Alan Campbell játszotta Joe-t. Campbell hasonló típus, de szerencsére sokkal jobb színész, mint Holden. Drámai előadásmódjának csúcspontja a zárójelentben elhangzó kis "monológ".

Glenn Close és Alan Campbell

1993 és 1997 között John Barrowman (lásd: Torchwood-bejegyzések) a Broadway és a Westend színpadán is alakította Joe Gillist. Barrowman színészként gyakran intrikus - amerikai filmekben főként gonosz - karaktereket alakít, de a naiv főhős megformálásában is éppoly kiváló. Zenei repertoárja igen változatos, számos saját albuma jelent meg. Tehetsége és elhivatottsága megkérdőjelezhetetlen, melyről önéletrajzában is beszámol - zárójelben jegyzem meg, hogy a könyvben számos érdekes színházi anekdotát is olvashatunk. Webberhez egyébként a szakmai tiszteleten kívül barátság is fűzi. Ennek fényében nem meglepő, hogy többek között a Fantomban Raoul, az Evitában Che Guevara szerepében is láthattuk. A Sunset Boulevard cím adó dala azonban állandó eleme repertoárjának.

John Barrowman

Angolszász nyelvterületen kívül a Sunset Boulevard nem ért el olyan népszerűséget, mint például a Fantom, mégis kiemelném az 1995 és 1997 futott német rendezést. Norma Desmond szerepében Helen Schneider, Joe Gillisként pedig a nemzetközileg is elismert Uwe Kröger (lásd: Rebecca-bejegyzések). Kröger olyan szerepek tudhat maga mögött, mint a Halál (Elisabeth 1994), Maxim de Winter (Rebecca 2006), Fantom (Az operaház fantomja 2006). Mondhatni erre a szerepre született, és épp olyan tökéletes benne, mint az összes többi karakterben, melyeket magára húzott.

Uwe Kröger

Nálunk valamiért  a Sunset Boulevard a nyári fesztiválok színpadára szorult az Evitával együtt. Pedig szeretném felhívni a tisztelt rendezők és nézők figyelmét arra, hogy a Macskákon túl is van élet!

A magam részéről viszont nagyon is szeretek elmerülni a Sunset Boulevard zenei forgatagában, melyre nagyszerű lehetőség a YouTube-on is elérhető szvitt.

Happy New Year!

P. S.:

Ha már Columbo úgy is terítékre került, ide vág Az elfelejtett hölgy (Forgotten Lady 1975) című epizód, melyben egy Norma Desmondhoz hasonló női főhősünk van. A nézők a számos utalásból egyértelműen beazonosíthatják a Ginger és Fred páros, és Fred Astaire egy tévéműsorban fel is tűnik a képernyőn - tévé a tévében. Plusz! A főszereplő gyilkos ezúttal nő, Janet Leigh alakítja, akinek szintén volt zenész-táncos karrierje, a filmbevágások egy korábbi filmjéből származnak, de mivel az akkori partnere, Donald O'Connor (Singin' in the Rain 1952) nem tudta elvállalni a szerepet, úgy kellett vágni, hogy ne szerepeljen a felvételeken. Ráadásul Janet Leigh nem más, mint a Psycho nevezetes zuhanyzó-jelenet áldozata, vagyis duplán ajándék, hogy szerepel az epizódban.

Hannibal ante portas - avagy lesz-e folytatása a sorozatnak, dr. Lecter?

 A 3. szezon befejezése óta (2015) várják a rajongók a folytatást, petíciók keringenek a neten több százezer aláírással, Brian Fuller, Mads Mikkelsen és Hugh Dancy is készen áll, de valahogy csak nem akar összejönni a dolog.

Félhivatalos plakát egy új szezon ígéretével

Tavaly ősszel reppent fel a hír, hogy a Netflix jóvoltából mégiscsak tető alá hozható a dolog, bár az egyértelmű, hogy nem használhatják fel Harris A bárányok hallgatnak című opuszát. Harrisnek nyilván nem tetszett, hogyan szerkesztett Fuller pár sorból két teljes szezont, és annak ellenére, hogy a 3. évadot kénytelenek voltak megcsonkítani, mégis remekmű született. A gyermek bizony túlszárnyalta alkotóját, de Harris féltékenyen ragaszkodik A bárányok hallgatnak sikeréhez, nem osztozik senkivel, melynek végeredménye egy harmatgyenge sorozat lett Clarice címmel (2021). Ez a sikertelen próbálkozás egyúttal azt is megmutatta, hogy egy ötlet önmagában még kevés, a kidolgozás a lényeg. Gondoljunk csak arra, hogy A vörös sárkány első változata Az embervadász (1986) eléggé gyenge értékeket hozott, pedig Brian Cox alakítása Lecterként kiemelkedő. Szóval, Harris bármilyen borzalmakat is örökít meg az emberi gonoszság mélységeit feltárva - mellesleg írói stílusán még lehetne mit csiszolni, nem egy Stephen King -, ez önmagában kevés a hírnévhez. 

Plakát terv No. 2

Elérkezett a várva várt április 4-e, de Hannibal sehol, viszont már több forrásból megerősítették, hogy a folytatás elmarad. Vajon meddig fogócskáznak még az amerikai tévétársaságok a Hanniballal? Igazán szomorú, sőt, felháborító, hogy egy ilyen színvonalas, minden tekintetben briliáns sorozat végül elvérzik a  hiúság oltárán olyan ostoba indokkal, mint a nézettségi ráta. Talán a tény, hogy Mikkelsen szerepet kapott a legutóbbi Indiana Jones-filmben, add majd némi löketet a dolognak.

Therapy for a Vampire 2014

 Igazán örömteli, ha olyan feldolgozásba botlik az ember, ami nem a megszokott Drakula-történetet hozza, vagy annak tinidrámává silányult mását vérfarkasokkal és boszorkányokkal. A vámpírlét "tragédiájának" leképezése nem egyszerű feladat, bár többen megpróbálták már. Az éhség (The Hunger 1983) Catherine Deneuve és David Bowie, vagy Only Lovers Left Alive (2013) Tom Hiddleston és Tilda Swinton főszereplésével művészi megfogalmazása ennek a problematikának - talán túl művészi is. Ehhez hasonló, de merőben más hangvételű a Therapy for a Vampire (2014), egy kis német abszurd, ami klasszikus módon, de egyedi színben festi elénk a vámpírlét alapvető gondjait, görbetükröt mutatva annak a tömérdek romantikus szenvedésnek, mely a műfajra jellemző.

Vámpírok, szenvedély, pszichoanalízis

1930 Bécs, egy pszichológus S. F. monogrammal, egy fiatal festő, annak csinos, pincérnőként szolgáló barátnője, egy gróf és b. neje, valamint a szolga. Nagyjából ez a hat karakter alkotja szereplőgárdánkat, de a csekély létszám nem jelent azt, hogy egy percig is unatkoznánk. Szerelmi sokszögek, félreértett vonzalmak, egy hölgy, akinek lehetetlen lefesteni a portréját csak néhány fogás az étlapról. Ehhez pazar díszlet, kellően borongós hangulatú zene dukál, és az összhatás garantáltan dark gothic a javából.

Az örök szerelem nem mindig élvezet

Kanapé és hipnózis - modern és régi módszerek

A kidolgozás mellett a stáblista sem akármilyen. Geza von Közsnöm gróf szerepében Tobias Moretti. A magyar közönség elsősorban a Rex felügyelő című sorozatból ismerheti, de kiváló drámai színész, repertoárjában olyan szerepek sorakoznak, mint Bicska Maxi vagy Long John Silver. Felesége a bájos, de kissé harapós Elsa Jeanette Hain (Babylon Berlin, Unsere Mütter, unsere Väter), szolgájuk, Radul David Bennent (Michael Kohlhaas). Pusztán már ezért érdemes volna megnézni.

Két nő... két férfi... egy végzet

A film magyar nyelven jelenleg sajnos nem elérhető, de angol felirattal megtekinthető a YouTube-on. Vércsoportól függetlenül ajánlom Mindenkinek!

Harley Quinn - Ragadozó madarak 2021

 Manapság, amikor szinte futószalagon gyártják a felejthető szuperhősök tömkelegét, miután Batman és Joker karakteréről lehúzták a nyolcadik bőrt is, kiherélték és ócska ripaccsá degradálták őket, igazán üdítő jelenségnek számít Harley Quinn a maga tinilányos, szociopata módján. A Ragadozó madarak és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása egy olyan szuperhősös film, amiben nincsnek igazán szuperhősök, viszont pörgős, friss és imádnivaló.

Színes plakát, színes karakterek

Harley Quinn figurája már a '92-es rajzfilmsorozatban is igazi egyéniségnek bizonyult, de hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a saját útjára lépjen. A Ben Affleck-féle Batman-imitációban bukkant fel először, majd az Öngyilkososztagra keresztelt alkotássorozatban domborított, végül saját filmet is kapott. Az Öngyilkososztagról szólva, ami egyfajta inverze a szuperhősök alkotta ligának, látványos, fordulatos, ám teljesen érdektelen történeteket foglal magába. Jómagam is csak Harley Quinn miatt néztem végig - elnézést azoktól, akik más véleményen vannak. És ha már futott a szekér, muszáj idekötni a Terminált (2018) ami egy az egyben Margot Robbie Harley Quinn-játékára épül, lényegében ez viszi el ezt a Ponyvaregényszerű film noiros víziót. Robbie kiválóan hozza ezt a szeretnivalóan őrült figurát, és a rajongó egyöntetű véleménye szerint kimagasló teljesítmény nyújt.

Mindegy mit visel...

...veszélyes

Harley Quinn szingli élete messze nem annyira könnyű, mint azt elsőre gondolta volna, mert a lelki megrázkódtatáson túl, hamar rá kell ébrednie, szinte mindenki a fejére pályázik. És ha ez még nem volna elég, belecsöppen egy bonyolult tervbe, így többszörösen is céltáblává válik. Női hősünk ellenfele a Ewan McGregor által megformált Fekete Maszk. McGregor Obi Vanon túl tökéletesen oldja meg ezt a feladatot, visszataszítóan félelmetes karakter, kiváló ellenpólusa Harley Quinn-nek. A nőegylet többi szereplője is érdekes, bár igazság szerint Harley mellett eltörpülnek. A történet a főhősnő kommentárjaival színesítve mindvégig megtartja a maga rohamtempóját. Ez a színkavalkád átvitt és konkrét értelemben is végigkíséri a filmet, ugyanakkor Harley karakterét tükrözi. Főhősnőnk ráadásul keresztül megy egy sajátos jellemfejlődésen, de azért megőrzi eredeti személyiségjegyeit is. Harley karakterén túl a filmre jellemző, olykor ironikus humor csak egyike azoknak a kellékeknek, melyek a többi Batman-utóhatás fölé emelik.

"Bruce, szerinted lesz folytatás?"

Cruella 2021 - Szörnyella

 Előre bocsátom, nem vagyok Disney-fan, de ezt a filmet érdeklődéssel figyeltem, kíváncsi voltam, mit hoznak ki ebből a figurából. Glenn Close 1996-ban eléggé magasra tette a lécet, de úgy tűnik Emma Stone-nak sikerült felvennie a ritmust.

A megszokott fekete-fehér designe némi vörössel vadítva

London és a '70-es évek, ez lenne a háttér, valamint divat minden mennyiségben. Cruella kissé dickensi gyermekkora után kamaszosan felnőtt fiatalévei sajátos stílusban, drámamentesen tálalva. Az eseményeket nem mindig gáncs nélkül való főhősnőnk kommentálja egyedi hangvételt és látásmódot nyújtva a filmnek. A történet frappáns fordulatokban és intrikákban gazdag, lényege pedig a kegyetlen divatguru, a Bárónő - korábban főnök, majd ellenfél - és Cruella közti párviadal.

A nagy ellenfél mindig harcra kész

Két végpontunk a feltörekvő és bosszúszomjas Cruella és az Emma Thompson által zseniálisan alakított Bárónő, aki gondolkodás nélkül eltapos bárkit, aki az útjában áll. Egy tolvaj kis senki és egy végletekig önző, sikerben és gazdagságban fürdőző asszony. Párharcuk színhelye az egész város, ezért látványos küzdelmük frappánsan kivitelezett megoldásokat kíván, az új tavaszi kollekció hajrájában pedig a kulcsdarab újjászületése a csúcspont - mellesleg a film kiemelkedő tökéletességgel megkomponált jelenete.

Pazar kosztümök...

...bármely alkalomra és stílusban...

...kissé punk...

...dekandens, mégis elegáns

Szívesen beszélnék szuperlatívuszokban a filmről, azonban sajnos van egy gyenge pontja. Számomra értelmezhetetlen módon a forgatókönyvíró nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy Cruella későbbi személyiségét beleerőltesse a történetbe. Főhősnőnknek így kettős személyisége van, és nyilván a végén a kedvesebb kerül koporsóba. Kissé erőltettetnek hat ez a következetes ragaszkodás a már ismert Cruella-style-hoz, elég lett volna utalni rá, finoman rávezetni a nézőt. Ettől egynémely jelent kissé izzadságszagú. Ez a bosszantó apróság azonban nem annyira elviselhetetlen, hogy ne lehetne többször megnézni a filmet, sőt, egyszerűen muszáj kellemes hangulatának köszönhetően.

Vámpír Brooklynban 1995 - Eddie Murphy

 A fekete - manapság inkább afroamerikai - vámpírfilmeknek megvan a saját kultusza és kultúrköre. Nem vagyok benne túlzottan járatos, kevés opuszba mertem bevágni, mégis az egyik ezek közül benne van a Top 10-ben, és az Eddie Murphy főszereplésével forgatott Vámpír Brooklynban méltó párja a többi klasszikusnak.

A Demeteren érkezett, és már sejtjük, hogy ki lehet

'95-ben Eddie Murphy főként a vicces oldaláról volt ismert, így amikor elmentem a moziba, én is valami hasonlóra számítottam. Az tény, hogy Murphy-nek rengeteg lehetősége volt ebben a filmben is megvillantania vámpírfogai mellett komikusi vénáját, de ennél sokkal lényegesebb, hogy megismerhettük a sötét vagyis inkább komolyabb oldalát. A vígjátéki elemek ellenére ugyanis ez bizony horror a javából sajátos bájjal és humorral - kezdve az olasz konyhával. Murphy egyébként ezúttal forgatókönyvíróként is debütált nem is akárhogyan. Bár azok számára, akik végignézték Murphy valamelyik önálló estjét, ez nem akkora meglepetés.

Együtt szerelemben...

...és bűnben

A hagyományos kellékek - párját kereső vámpír, vámpírvadász, hősszerelmes, a nő, akiért meg kell küzdeni a gonosszal, koporsó, fokhagyma - mind adottak, bár Renfield figurája kissé átalakul. Mindez modern környezetben némi vuduval fűszerezve. A megszokott sztori váratlan fordulatokkal egészül ki, így végül mégsem lesz lerágott csont, egyedi, izgalmas és szenvedélyes alkotást tárva a nézők elé. Akik abból indulnának ki, hogy Murphy erre a szerepre alkalmatlan, azok sajnos csalódni fognak, mert tanúi lehetnek annak, hogyan válik kegyetlen gyilkossá, borzalmas szörnyeteggé. Az általa megformált vámpírnak a maga mögött hagyott holttestek ellenére mégis lehengerlő stílusa van.

"Szeretném meghívni... vacsorára"