Abban kétségtelenül egyetért a krimiirodalom, hogy Edgar Allan Poe teremtette meg az "ősdetektív" figuráját C. Auguste Dupin személyében. Furcsa ugyan, hogy hőse mindössze háromszor remekelt, elsőként A Morgue utcai kettős gyilkosságban (1841), a Marie Roget titokzatos eltűnésében (1842) és végül Az ellopott levélben (1844). E rövid karrier ellenére Dupin hatása felmérhetetlen, számos rokon vonást mutat a jóval több bűnesetet feltáró Sherlock Holmesszal, és A Morgue utcai kettős gyilkosság azóta is kiváló iskolapélda.
Edgar Allan Poe,
aki nélkül Sherlock Holmes ma egészen másként festene
Annak, aki Dupin nyomába ered, jóval könnyebb dolga akad, mint aki például a Sherlock-irodalmon szeretné átrágni magát, hiszen ez utóbbi, hacsak Conan Doyle munkásságát vesszük alapul 1887 és 1927 között, négy regényt és öt novellás kötetet tesznek ki. Auguste Dupin időben a legendás Vidocq és a kriminológiában jártas olvasók számára jól ismert Alphonse Bertillon közé tehető - mindkettő létező személy, akik így vagy úgy belekerültek a krimiirodalomba és a filmvásznon is feltűnnek. Két húsvér kollégájával ellentétben azonban Dupin egy angol zseni agyából pattant ki, amolyan félre sikerült Pallas Athénéként. Dupint egyébként az elbeszélő énen keresztül ismerhetjük meg, aki lakótársa és jóbarátja - mennyi ismerős vonás. Dupin viszont francia, és ily módon a bűncselekmények helyszíne is Párizs. Hogy miféle egyéb párhuzamok vonhatók Dupin és Holmes között, azzal senkit se untatnék, mások már többször megtették helyettem, de ha Az ellopott levelet végigolvassuk, kapásból két Holmes-novella is beugorhat - ez persze nem kisebbíti az egészen más technikával és stílusban író Conan Doyle érdemeit.
Dupin-borító egy japán kiadásról
Amiért belevágtam ebbe a kis vázlatba, lényegében egészen más. A Morgue utcai kettős gyilkossággal, amely mindenütt első helyen szerepel - akár időrendről, akár minőségről van szó - megismerkedni csak mostanában volt szerencsém, míg Sherlock Holmest már az általános iskolában bedaráltam - bevallom, ezért is jártam olyan lelkesen kémia szakkörre. Dupin első kalandját végigolvasva azonban némi csalódást éreztem. Ez a fantasztikusnak tűnő bűncselekmény kurta-furcsán ért véget, és némileg nem túl megnyugtatóan - logikusan meg pláne nem. Gyilkosunk egy orángután, bár brutalitására és gyilkos ösztöneire nem igazán kapunk kielégítő választ - mi itt a XXI. században. Ezen a csalódottságon töprengve később rájöttem, két nagy hibát követtem el: először is rossz életkorban olvastam - tizenévesen kellett volna -, másodszor rossz időben - túl az X-aktákon, Twin Peaksen megannyi Philip Marlowe-n és Columbón. Viszont Poe is elkövetett egyetlen dramaturgiai hibát: a részletesen tárgyalt és iszonyatos gyilkosságokkal olyan magasra helyezi az olvasó elvárásait, hogy utána egy hasonló színvonalú lezárást várnánk. Ehhez képest a megoldás elég snassz, és a kétszeres gyilkos elkövető vígan éli tovább mindennapjait, holott illett volna azért legalább "elaltatni" - mielőtt még egyszer borotvát vesz a kezébe.
Holmes-nál is felbukkan olykor egy-egy állati elkövető, de jóval logikusabb és életszerűbb a viselkedésük. Az Ezüstcsillagban (1892) nyilvánvalóan önvédelemről van szó, míg A Sátán kutyájában (1902) egy gyilkolásra idomított szelindekről, amit le is lőnek. Ezért kissé suta érvelésnek tartom ez esetben, hogy az állat pusztán azért ölt, mert rájött a dühöngés, és azért nem tekinthető potenciális bűnösnek, mert állat. Ez sem a józanész, sem a morál szempontjából nem kielégítő érvelés, de egy rémtörténethez kellő lezárás lehet.
Dupint különben sem a körülötte zajló események miatt tartom érdekesnek, hanem a saját elemző módszere miatt, amiről meglehetősen pontos képet kaphatunk A Morgue utcai kettős gyilkosságból, és talán ez az, amiért igazán érdemes végigolvasni.
Az első, 1932-es filmváltozat
sokat merített a Nosferatu (1922) árnyjáték-technikájából
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése