Wolf Haas: Halottak feltámadása és más Brenner-történetek

Későn jövőknek csak a csont jut - tartja a latin mondás -, avagy csak a Csontdaráló egy pályaudvaron a leértékelt könyvek között. Wolf Haas Brenner-sorozatával kapcsolatban ez teljességgel igaz, mert aki nem szerezte be annak idején - illetve néhány éve -, annak most nehéz dolga akad. Az elsőt én is a pályaudvaron vettem fél éve - és pont a Csontdarálót, bár nem azzal kezdtem -, mert egyből megtetszett az osztrák Marlowe-feeling. Igaz, csak pár hete jutottam odáig, hogy neki kezdjek, és azóta sem tudom letenni - vagyis mégiscsak letettem, mert elfogytak a kötetek.

Angolosan osztrák borító a német kiadáshoz

Szürrealista német borító, de igen lényegre törő

 Kissé allegorikus, de nagyon is találó magyar borító

A The New York Times bestseller listáját idéző amerikai borító

- no comment -, azért lehetett volna vele még dolgozni egy cseppet

Wolf Haas (1960 - ) osztrák szerző elsősorban Brenner-sorozatáról ismert, bár tett egy kisebb kirándulást a szépirodalom mezsgyéin - a kritikusok szerint nem is eredménytelenül. A Brenner-sorozat elemzése során pedig a szatirikus nyelvezetet és az éles társadalom kritikát szokás kiemelni, amit nem tagadhatok, de fontosabb számomra, hogy élvezet olvasni, és valóban igaz rá, hogy letehetetlen. Ingázóknak nagyjából egy nap per könyv sebességgel, vagyis hét munkanap alatt végigfogyasztható az egész, és az ember szívesen venné a folytatást, amire eddig még nincs ígéret - se biztosíték.

A sorozat darabjai időrendben:

Halottak feltámadása - Auferstehung der Toten (1996, magyarul 2009)

Csontdaráló - Der Knochenman (1997, magyarul 2009)

Jöjj, édes halál! - Komm süßer Tod (1998, magyarul 2010)

Silentium! (1999, magyarul 2010)

Mint az állatok - Wie die Tiere (2001, magyarul 2011)

Az örök élet - Das ewige Leben (2003, magyarul 2011)

A Brenner és a Jóisten - Der Brenner und der liebe Gott (2009, magyarul 2012)

Brennerova (2014, magyarul még nem jelent meg)

Talán a legcsiszoltabb gyémánt a sorozatban 

Német változatban is elég hátborzongató

Hogy miért is olyan magával ragadó ez a sorozat? Talán azzal kezdeném, hogy mivel itt a szomszédban játszódik, szinte a magunkénak is érezhetjük, számtalan jelenség, helyzet vagy poén igen közel áll hozzánk, és könnyedén vesszük az akadályokat. Szinte a sajátunknak érezhetjük, nem úgy, mint egy amerikai, vagy akár egy angol környezetben játszódó történet esetén. Ennek ellenére Brenner méltó utóda a jó öreg Marlowe-nak, még ha annyira nem is egy sármőr. Szóval igazán európai - ennyi.

Aztán ott az a bizonyos stílus, amiről minden kritikus áradozik - nem véletlenül. Az efféle szarkazmusnak egyébként nálunk mély irodalmi gyökerei vannak Karinthytől egészen Rejtő Jenőig - és talán ez utóbbi név jelen pillanatban a mérvadó. De érvek helyett inkább példával érzékeltetném a dolgot - nem utolsó sorban azzal a hátsó szándékkal, hogy kedvet csináljak.

"Ez egy olyan szőke amerikai nő volt, amit nálunk csak a filmekben lát az ember. Képzelj el, mondjuk, egy Barbie babát... Jöttek a pletykák, ne tudd meg... Hogy amerikai titkos ügynök a csajszi. Külön desszert az FBI-tól. Páran a CIA-t emlegették, megint páran a Scotland Yardot, de a csemegés Fürstauer tudta, hogy olyan csak Skóciában van" (Halottak feltámadása, 24.)

"Abban igaza volt {a jósnőnek}, hogy a vonat nem sokkal fél öt után indul. Na jó, ez nem nagy kunszt, ezt néha a pályaudvar is képes egy-két órával előre megmondani." (Az örök élet, 111.)

Zárójelben jegyzem meg, hogy tán a végére kissé kifulladt a szerző, mert az első két kötet lendülete az utolsó részeknél valahol megkopott - itt inkább a narrációra, mint a cselekményre gondolok.

Ha már olvastad, mindent értesz 

 Itt már nem csak a borító,

de a cím fordítása is gáz

Milka-csokis borító trendi színekkel

A magyar kiadás kétségtelen erénye - és meglehet sikerének kulcsa - a fordítás, amibe akárhogy is szeretnék belekötni, nem tudok. Ez persze nem meglepő, hiszen Bán Zoltán András régi motoros a szakmában, és akárcsak Wolf Haas, már ő is besepert pár irodalmi-díjat. A magyar szöveg egyedisége és színvonala nyilván az ő érdeme, és csak remélhetjük, hogy az esetleges folytatás sem kerül idegen kézbe.

Vájt fülű olvasók számára néhány klasszikus - és kevésbé klasszikus - idézet is felbukkan a szövegben - tisztára, mint egy kis érettségi.

"Mert nagy emberi tévhit, hogy az ember minden helyzetben tehet valamit, és ebből ered aztán a nagyszerű végkövetkeztetés: ahol akarat van, ott kiút is akad, nincsenek véletlenek, és ekkor aztán jut eszedbe még számtalan szebbnél szebb gondolat." (Mint az állatok 22.)

"Csak hogy megértsd, miért irigyelte kissé a Brenner a Hojacot, aki szép ájultan hevert, és mit sem észlelt abból, hogy ég a napmelegtől. De hiába az irigység, a Brenner végül is nem fekhetett a Hojac mellé, hanem egészen ellentétes megfontolás, azaz: hogyan kelthetném a lehető leggyorsabban fel, mi a legjobb ellenméreg a kábítószerre. Mert önként s dalolva a Hojac biztosan nem játszotta el a kopár szik sarját." (u. o. 183.)

"Most a Brennernek úgy tűnt, mintha az egész város gyógyszert kapott volna, mert olyan csend lebegett az utcák fölött, hogy a lehelet megszegi." (Az örök élet, 41.)

"Mert odafent a manzárdszobában a házi szellem természetesen már akkor felpattant az ágyában, mint a matracrugó, amikor a Brenner először állította teljes hangerőre az Eric Burdontól, hogy azt mondja, amikor én még kissrác voltam." (Az örök élet, 133.)

Párizs megér egy misét,

Brenner pedig megérdemel egy gyűjteményes kiadást

A nagy sikerre való tekintettel - vagy a kevés példányszám miatt - a Brenner-sorozat lényegében beszerezhetetlen. Néhány kóbor példány felbukkan olykor az interneten, esetleg a Bookline-on vagy egy-egy pályaudvaron a könyvállványon, de a kiadó oldalán is a "nem kapható" felirattal találkozhatunk. Az újabb rész talán eredményez némi utánnyomást.

Nem állítanám, hogy a legjobban sikerült borító,

de ami késik, nem múlik

A Brenner-sorozat négy darabjából készült eddig film: Jöjj, édes halál 2000, Silentium! 2004, Csontdaráló 2009, Az örök élet 2015. Hogy mennyire tudja visszaadni a könyv hangulatát, az más lapra tartozik.

Nincs megállás!

J. M. Walsh: Az ezüst agár

A rendszerváltás körül indult útjára, a sajnos nem túl hosszú életű Denevér Könyvek-sorozat - talán, hogy kitöltse az Albatrosz-könyvek hiánya okozta űrt. Ez a krimi-sorozat elsősorban olyan szerzőket jelentetett meg, akik korábban a két háború között nagy sikernek örvendtek, de a háború után gyorsan elfeledkeztünk rólunk - mert muszáj volt -, itt jelent meg többek között Gaston Leroux kevésbé ismert alkotása is, A Nap felesége. Az első denevér-könyvem - nem túl meglepő, és igen frappáns módon -, a Denevérember, közismertebb nevén Batman Tim Burton-változatának könyvadaptációja volt - amit egyébként ajánlok mindenki figyelmébe, mert egészen jól sikerült, és pár a filmben kevésbé érthető poén itt sokkal ütősebbre sikeredett. Most, hogy krimikre vadászom, ismét felfedeztem ezt a sorozatot, és az ismerkedést egy klasszikusnak számító művel Az ezüst agárral kezdtem.

Az ezüst agár denevéres borítója

Az ausztrál születésű James Morgan Walsh (1897-1952) számos detektívregénye megjelent a két háború között magyarul (Az ezüst agár, A fehér álarc, A fekete árnyék, A zöld bálvány, A bíbor pecsét). Kortársai csak úgy emlegették: az ausztrál Edgar Wallace - e szerzőről lásd lejjebb. Nagy sikerű detektívregényei ötvözik a Holmes-féle módszereket a megfelelő mennyiségű romantikával, és bármennyire is igyekszik tagadni, ízig-vérig britre sikeredtek.

Az ezüst agárban minden együtt van, amit krimiolvasó csak kívánhat: a Tong és a Triádok meg a tibeti szerzetesek - a lámát és a Tongot összekombinálni igen élénk fantáziára vall - kontra Scotland Yard és Sureté. Egzotikus helyszínek, mint Burma, és a lezáráshoz a jó öreg Anglia, vagyis London. Lordok és ladyk, gyanús kínaiak és félvérek - itt azért akad némi erősen brit felsőbbrendűségi tudat is. Titkos dobozok, véres fegyverek és kitépett hajszálak. Karaktereink nem túl mélyek, de azért tudnak meglepetést okozni, és a végén persze minden láncszem a helyére kerül, a bűnös elnyeri méltó büntetését. Úti olvasmánynak kiváló, de nagyobb mélységet ne várjon az olvasó, bár mondjuk a passzív női karakter kissé idegesítő, és Holmes-variációnk se túl eredeti.*

Walsh regénye mindenesetre emészthetőbb a mai közönség számára, mint Edgar Wallace cselekménytől és sztereotípiáktól hemzsegő, már-már bosszantóan túlbonyolított művei, melyek szintén napvilágot láttak a Denevér-sorozatban (A kék kéz, A kalandor, A titokzatos ház). Wallace (1875-1932) nevéhez fűződik egyébként King Kong, az óriás gorilla karakterének megszületése is. Titka nyilván a fogyaszthatóságra való törekvés, olykor az igényesség rovására, de az utókor azért szívesen lapozza fel könyveit. A Denevér-sorozat borítói pedig olyan jól sikerültek, hogy még engem is megtévesztettek.

A kék kéz

- avagy hogyan ad el egy jó borító egy kevésbé jó könyvet

Ahogy Sherlock Holmes az egyik filmváltozatban megjegyzi: "az élet tapasztalás". Így elmondhatom, én is sokat tapasztaltam e nagy elődök olvasása közben, és igyekszem körültekintőbben "vásárolni".

J. M. Walsh művei
http://www.classiccrimefiction.com/j-m-walsh.htm
Edgar Wallace művei
http://onlinebooks.library.upenn.edu/webbin/book/lookupname?key=Wallace%2C%20Edgar%2C%201875-1932

*És bennem még mindig ott motoszkál a kérdés, ami inkább már a fordítót érinti. Hogyan is értelmezhetnénk ezt a mondatot: "Diol Slim vállat vont, ezzel jelezte, hogy nem szívesen emlékszik a detektívre" (87. old.)? A vállvonogatás általában nem az érdektelenség jele? Vagy lemaradtam valamiről?

Jörg von Uthmann: Gyilkosok és detektívek

Sokan azt állítják, hogy a nyomtatott könyv végnapjait éli, de ennek megcáfolására elég, ha szét nézünk egy-egy tömegközlekedési járművön, ahol általában jóval több könyvet, mint e-book olvasót látni. Ha beszállok egy metrókocsiba, igyekszem megfigyelni, ki mit olvas. Néha szembe találkozom saját kedvenceimmel, de megesik, hogy felcsípek egy jó tippet. Erre a könyvre is úgy akadtam rá, hogy a mellettem ülő olvasta.

Magyar borító a 2007-es kiadáshoz

Jörg von Ulthmann német szerző, mint az alcím is mutatja, arra vállalkozott, hogy bepillantást nyújtson a gyilkosságok kultúrtörténetébe, és a bűn és bűnüldözés, a kriminológia és krimiirodalom rövid kivonatát nyújtsa. Felvonultat pár jól ismert és néhány kevésbé népszerű példát, érinti a bűnüldözés fontosabb alakjait és elméleteit csak úgy, mint a népszerű regény-, film- és sorozathősöket Auguste Dupintől Hannibal Lecterig. Ezt a nem túl terjedelmes, közérthetően íródott könyvet minden krimirajongónak érdemes végigolvasni, mondhatni alapmű, még ha itt-ott kissé hiányos is.

A szerző olykor sokat időzik számára fontos, de az olvasó számára kevésbé érdekes eseményeknél vagy személyeknél, míg máskor pár mondatban lerendez egy témát, aminél bővebb kifejtést is várhatnánk. Talán kissé részrehajló vagyok, hogy zokon veszem, Columbo hadnagy mindössze hat sort kapott - az sem volt túl eredeti -, és Philip Marlowe sem járt sokkal jobban - de ez nyilván ízlés kérdése. Az viszont már elgondolkodtató, hogy a német sorozatokat, melyeket olyan szépen csokorba szedett - bár nem a maguk teljességében -, miért is nem rendszerezte ugyanolyan precizitással, mint a korábbi alkotások. Legalább annyit elvártunk volna, hogy a Derrick és Az öreg - mindkettő lassan csordogáló történettel és konzervatív értékrenddel dolgozik - és az újhullámos Tetthely valamilyen szinten összehasonlításra kerüljön, nem is szólva a jóval lightosabb Két férfi egy eset-típusú szériákról. És egyetlen apró tévedésre is felhívnám a figyelmet, a 102. oldalon: a Sunset Boulevard filmváltozatával (1950) kapcsolatban a női főszerepet Gloria Swanson játszotta és nem Glenn Close, aki jó negyven évvel később a musicalben alakította Norma Desmondot. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Jodie Foster által alakított karakter A bárányok hallgatnakban nem kezdő rendőrnő, hanem FBI-ügynök palánta, aki még Quanticóba jár - egy újabb hiba pont.

Ulthmann 1997-ben megjelent másik könyve

Ezen apró szépség hibák ellenére ajánlom mindenki figyelmébe Jörg von Ulthmann Gyilkosok és detektívek könyvét, amiből számos ismeretet és jó pár olvasási tippet is meríthetünk.

A Morgue utcai kettős gyilkosságról

Abban kétségtelenül egyetért a krimiirodalom, hogy Edgar Allan Poe teremtette meg az "ősdetektív" figuráját C. Auguste Dupin személyében. Furcsa ugyan, hogy hőse mindössze háromszor remekelt, elsőként A Morgue utcai kettős gyilkosságban (1841), a Marie Roget titokzatos eltűnésében (1842) és végül Az ellopott levélben (1844). E rövid karrier ellenére Dupin hatása felmérhetetlen, számos rokon vonást mutat a jóval több bűnesetet feltáró Sherlock Holmesszal, és A Morgue utcai kettős gyilkosság azóta is kiváló iskolapélda.

Edgar Allan Poe,

aki nélkül Sherlock Holmes ma egészen másként festene

Annak, aki Dupin nyomába ered, jóval könnyebb dolga akad, mint aki például a Sherlock-irodalmon szeretné átrágni magát, hiszen ez utóbbi, hacsak Conan Doyle munkásságát vesszük alapul 1887 és 1927 között, négy regényt és öt novellás kötetet tesznek ki. Auguste Dupin időben a legendás Vidocq és a kriminológiában jártas olvasók számára jól ismert Alphonse Bertillon közé tehető - mindkettő létező személy, akik így vagy úgy belekerültek a krimiirodalomba és a filmvásznon is feltűnnek. Két húsvér kollégájával ellentétben azonban Dupin egy angol zseni agyából pattant ki, amolyan félre sikerült Pallas Athénéként. Dupint egyébként az elbeszélő énen keresztül ismerhetjük meg, aki lakótársa és jóbarátja - mennyi ismerős vonás. Dupin viszont francia, és ily módon a bűncselekmények helyszíne is Párizs. Hogy miféle egyéb párhuzamok vonhatók Dupin és Holmes között, azzal senkit se untatnék, mások már többször megtették helyettem, de ha Az ellopott levelet végigolvassuk, kapásból két Holmes-novella is beugorhat - ez persze nem kisebbíti az egészen más technikával és stílusban író Conan Doyle érdemeit.

Dupin-borító egy japán kiadásról

Amiért belevágtam ebbe a kis vázlatba, lényegében egészen más. A Morgue utcai kettős gyilkossággal, amely mindenütt első helyen szerepel - akár időrendről, akár minőségről van szó - megismerkedni csak mostanában volt szerencsém, míg Sherlock Holmest már az általános iskolában bedaráltam - bevallom, ezért is jártam olyan lelkesen kémia szakkörre. Dupin első kalandját végigolvasva azonban némi csalódást éreztem. Ez a fantasztikusnak tűnő bűncselekmény kurta-furcsán ért véget, és némileg nem túl megnyugtatóan - logikusan meg pláne nem. Gyilkosunk egy orángután, bár brutalitására és gyilkos ösztöneire nem igazán kapunk kielégítő választ - mi itt a XXI. században. Ezen a csalódottságon töprengve később rájöttem, két nagy hibát követtem el: először is rossz életkorban olvastam - tizenévesen kellett volna -, másodszor rossz időben - túl az X-aktákon, Twin Peaksen megannyi Philip Marlowe-n és Columbón. Viszont Poe is elkövetett egyetlen dramaturgiai hibát: a részletesen tárgyalt és iszonyatos gyilkosságokkal olyan magasra helyezi az olvasó elvárásait, hogy utána egy hasonló színvonalú lezárást várnánk. Ehhez képest a megoldás elég snassz, és a kétszeres gyilkos elkövető vígan éli tovább mindennapjait, holott illett volna azért legalább "elaltatni" - mielőtt még egyszer borotvát vesz a kezébe.

Holmes-nál is felbukkan olykor egy-egy állati elkövető, de jóval logikusabb és életszerűbb a viselkedésük.  Az Ezüstcsillagban (1892) nyilvánvalóan önvédelemről van szó, míg A Sátán kutyájában (1902) egy gyilkolásra idomított szelindekről, amit le is lőnek. Ezért kissé suta érvelésnek tartom ez esetben, hogy az állat pusztán azért ölt, mert rájött a dühöngés, és azért nem tekinthető potenciális bűnösnek, mert állat. Ez sem a józanész, sem a morál szempontjából nem kielégítő érvelés, de egy rémtörténethez kellő lezárás lehet.

Dupint különben sem a körülötte zajló események miatt tartom érdekesnek, hanem a saját elemző módszere miatt, amiről meglehetősen pontos képet kaphatunk A Morgue utcai kettős gyilkosságból, és talán ez az, amiért igazán érdemes végigolvasni.

Az első, 1932-es filmváltozat

sokat merített a Nosferatu (1922) árnyjáték-technikájából

Utászok az I. világháborúban

Egy újabb gyöngyszem: képeslap 1918-ból