Hannibal-sorozat: Those Who Kill dán recept alapján

Sejthető - vagy szinte törvényszerű -, hogy a Hannibal zsenialitásában a szereplő gárdán túl más európai adalékanyag is van, mégpedig egy 2011-es dán sorozat, a Dem som draeber, angolul Those Who Killre keresztve - a magyar variációkat inkább mellőzném. Az egyetlen szezont megélt sorozatot később az amerikai A&E adoptálta, de vitathatatlan, hogy a Hannibal készítőire is nagy hatással volt - a cselekményvezetés pókhálószerű voltát például egy az egyben onnan koppintották nem is beszélve Will Graham karakteréről, jó pár hangulati elemről és képi hatásról. Az eredeti dán változathoz még nem volt szerencsém, az amerikaihoz viszont igen, és bár copycatről van szó, be kell vallani igazán "tetszetősre" sikeredett.

A sorozat lényegi kérdése: ki öl meg kit,

mert ez nem mindig annyira egyszerű, mint látszik

A magyar oldalak érdekesnek és újszerűnek titulálják, de mivel a Hannibal sem kapott túl kimagasló kritikát, ezektől az üres és semmitmondó kifejezésektől nyugodtan eltekinthetünk. A Those Who Kill (2014) sajátos szerkezete csak egy momentum, amitől képtelenség abban hagyni. Van ugyanis egy hol erősebb, hol halványabb háttérszálunk közben fel-felbukkan egy-egy sorozatgyilkos, akit illik elkapni. Az adott rész végén azonban nem számíthatunk minden alkalommal boldog vagy boldogtalan végkifejletre, mert minden eset más, rapszodikus hosszúságú, ezzel máris megteremtve az alapfeszültséget, amit a háttértörténet csak fokoz.

 

Sorozatgyilkosok és deviánsok

Két főhősünk kellően őrült, nyilvánvalóan egyik sem üti meg az átlagos honpolgár, de még a normál zsaru szintjét sem, viszont éppen ettől olyan magával ragadó az egész. Mint a Hannibal esetében, a Those Who Killnél is rá kell hangolódnia a nézőnek erre a morbid dekadenciára, de aki végignézi, sokkal jobban meg fogja érteni a Hannibal Will Grahamjét és a hozzá kötődő elsőre abnormális érzelmi viszonyokat.

A hajszálnyit Hannibal félig Graham Thomas Shaeffer olykor elég merész és nyugodtan mondhatjuk hajmeresztő kísérletek útján igyekszik beleélni magát az elkövető bőrébe kevésbé misztikus inkább gyakorlati módon. Kísérletezgetései addig fajulnak, hogy magánéletét is sikerül tönkre vágni, mert mint minden szenvedélybeteg, ő is egyre mélyebbre és mélyebbre merül, egyre többet akar és képtelen elszakadni sajátos kábítószerétől: a munkától. Shaeffer szerepében az amerikai verzióban James D'Arcyt láthatjuk, aki - mint tőle megszokhattuk - ezúttal is mesteri (Korábbi bejegyzés lásd: Sherlock: Case of Evil), a női főszereplőt, Catherine Jensent pedig Chloe Sevigny alakítja. Jensen enyhén ambivalens karaktere számos izgalmas szimptómával rendelkezik, emberi kapcsolatai még Sheafferénél is szegényesebbek, folytonos bűntudatát sajátos lelki és fizikai "önkínzással" próbálja csillapítani, ráadásul elég hamar elsül kezében a fegyver. És miután ezt a két komponenst összeengedtük, azután jön csak a java.
Ó, igen! Külön köszönet a macskanős hasonlatért!

A némiképp igazságtalanul elhanyagolt mellékszereplőkről is essék néhány szó, akik között olyan nevek szerepelnek, mint James Morrison vagy Bruce Davison - végtelennek tűnő biográfiával -, illetve Kathy Baker, aki merőben más arcát mutatta Az ollókező Edwardban (Edward Scissorhands 1990), és aki látta a Nyolcadik Jennifert (Jennifer Eight 1992), sosem felejti.

A sorozat képi világa az olykor villódzó neonszínek és napfényes jelenetek ellenére nem túl vidám, amihez engedékenyen hozzásimul egy másik fontos hangulati elem: a zene. Modern és "klasszikus" számok egyformán helyet kapnak a keretet nyújtó kissé zaklatott és vészjósló főcímzenét variáló aláfestéshez.

A főcím egy másik érdekessége a keresztespók nem egészen autentikus hálójában vergődő molylepke. Elsőre úgy gondolnánk, hogy a pók a gyilkos, holott nem tesz mást, csak megöli azt a lepkét, melynek hernyói az igazi "kártevők" - egy újabb sorozat bonyolult szimbolikával. Ennek fényében nézve a történet és a végkifejlet is más értelmezést kap, bár nem volt szép az alkotóktól, hogy úgy zárták le a szezont, ahogy...