Psycho - reflection

Tartozom a sorsnak és Anthony Perkins emlékének némi reflexióval a Pszichóval (1960) kapcsolatban elsősorban az átvirrasztott éjszakáért, meg persze azért a számos utóhatásért, amit neki köszönhetek.

Norman Bates és Anthony Perkins személyisége oly annyira összeforrt, 

hogy nehéz volna más arcot társítani ehhez a karakterhez

A filmet először a gimiben láttam, miután véget ért a vetítés, egyedül sétáltam végig a kollégium sötétségben úszó épületén, azon az estén fújt a szél is, így folyton árnyak táncoltak a függöny mögött. Nem is kellett ennél több! A félelemmel többféleképpen szállhatunk szembe, számomra akkor az analizálás tűnt a leghatékonyabbnak, így a gimnáziumi könyvtár szerény pszichológia-részlegén kötöttem ki. Ó, szóval így kezdődött?

Tagadhatatlan, hogy a pszicho-hatáson túl a film másik nagy erénye - számomra mindenképpen - Anthony Perkins. Utána hosszú ideig vadásztam a Perkins-filmeket, melyek között volt pár felejthető, de jó néhány klasszis, mint az Orson Welles-féle Kafka-adaptávió (A per). Legerőteljesebben mégis a Pszichóban megformált Norman Bates volt rám hatással, és mint később kiderült, másokra is. Elég ha arra gondolunk, hogy említésre kerül például Az álomcsapat (Dream Team) című Michael Keaton remekműben is - több filmes utalás is található benne kezdve attól, hogy a nővérek úgy néznek ki, mint Luca Brasi -, az egyik skrizonfén karakterről kiderül, hogy egy Norman Batestől kapott, dedikált fényképpel rohangál és mellesleg élére vasalja a zokniját.
A Pszichót is utolérte az üzleti szellem, ami három újabb opusszal ajándékozta meg a nézőket Pszicho II. (1983), III. (1986) és IV: The Beginning (1990) címen. Ezek közös pontja az alaptörténet és Anthony Perkins, kiegészülve az éppen aktuális trendek és sztárok felvonultatásával. A folytatások, mint lenni szokott messze nem hozták az első film izgalmi szintjét, de a VHS- és DVD- (később BlueRay-) kiadásik bizonyára kárpótolták a befektetőket.

  "Pszicho kettő, három, négy, 

Te, kis Norman, hová mégy?"

Hitchcock

2012-ben, még a végül elmaradt világvége előtt, került a mozikba a Hitchcock - avagy így készült a Pszicho - Stephen Rebello: Hitchcock and the Making of Psycho című könyve alapján. A szereposztás Anthony Hopkinstól James D'Arcyig zseniális, a színészi játékkal - és a maszkmesterekkel - nincs is gond, csak a forgatókönyvvel. Meglehet, hogy túl sok prekoncepcióm volt a történettel kapcsolatban, de a témához képest a kidolgozás elég vérszegényre sikeredett. Ha a Pszichóról van szó, az ember hasonló katartikus élményt vár, mint maga a nagy mű - vagy legalább olyan megoldást, mint amilyennel Tim Burton szolgált az Ed Woodban vagy amilyennel Richard Attenborough a Chaplinben. Ennek ellenére nagyjából három említésre méltó jelenetet tudnék felidézni, és ezekből a legizgalmasabb az, amikor a fiatal Perkins rákérdez, a szerep szerint miért is tartja érdekesnek egy lyukon keresztül kukkolni a vetkőző partnernőt. A cenzúrával folytatott harc ma már furcsának hathat, és a főítész kijelentését, mi szerint amerikai filmben sosem fordulhat elő WC-csésze, már többször felülírták - Mel Gibson fenekéről nem is szólva. Ráadásul amikor Hitchcock felszedi a padlóról a port, reméltem, hogy valami érdekesebb kerekedik ki a dologból, de csak némi lelkizés lett belőle.

Bevallom a filmet James D'Arcy miatt néztem meg, bár nem sok szerepe akadt benne, viszont Anthony Perkinsként zseniális alakítást nyújtott.

James D'Arcy,  a tökéletes Anthony Perkins

Az Amerikai Pszichótól a Bates Motelig

Téma-réma-változatban a  Pszicho több filmet és paródiát is megihletett - mint a korábban említett A báránysültek hallgatnak, lásd: Hannibal Lecter: görbe tükör- ezek elemzését és összegyűjtését azonban másra hagyom., de pár érdekességet azért kiemelnék.

Az Amerikai pszicho (2000) cím félig-meddig félrevezető, hiszen valójában nem pszichopata vagy skrizofén gyilkos ámokfutásáról szól, hanem a személytelenségről, elidegenedésről és a társadalom közömbösségéről, a kettős személyiség - ha van egyáltalán - csupán művészi eszköz ennek kifejezésére. Így a bűn értelemszerűen nem lepleződik le, sőt, még az is kétséges, hogy megtörtént-e, a törvény vagy a néző igazságérzetének helyre állítása pedig még csak fel sem merül. Bár az Amerikai pszicho főszereplője rokonvonásokat mutat Norman Bates karakterével, ez valójában a véletlen műve, de tagadhatatlan, hogy Christian Bale kimagasló teljesítményt nyújtott.

Ígéretes promo, érdektelen folytatás: üres szobák a Bates Motelben

Az A&E által készített Bates Motel (2013- ) a Dexterhez hasonlóan egy alaposan kilúgozott, háziasított változat, amiben számtalan fiatalabb és idősebb nőt kukkolhat a néző, ha arra vágyik, és persze olykor meghal egy-két mellékszereplő is, csak hogy a horrorélmény is megmaradjon. A fiatal Norman Bates kiválasztásával is akadnak némi gondok - vagy csak megint azok a fránya prekoncepciók -, a Charlie és a csokigyárból (2015) ismert Freddie Highmore-ból ugyanis valami nagyon hiányzik ahhoz, hogy Anthony Perkins nyomdokai léphessen - kiváló ellenpélda Gaspard Ulliel, aki viszont véresen komoly, de iszonyatosan jó fiatal Hannibalnak bizonyult. A cselekmény ráadásul az '50-es évek helyett átkerül napjainkban, ezzel tinirajongók százait hódítva meg, azonban Pszicho-rajongók tömegeit veszítve el. A modern környezetben számos momentum értelmét veszti, a társadalmi viszonyok megváltoztak, akárcsak az átlagos amerikai családról alkotott kép, így a történet is erősen megkérdőjelezhető. Nagy csalódás továbbá, hogy teljes valójában láthatjuk Bates mamát, akit a '60-as változat alapján egy házsártos, vén szipirtyónak képzeltünk, erre kiderül, hogy egy dögös, emancipált feminista némi szociopata beütéssel. A forgatókönyv sekélyes, se nem stílusos, se nem szellemes, inkább középszerű. A promóciós plakátok által sugallt hatás elmarad és az izgalmi faktor is a zuhanyzótálca alsó feléhez közelít. Mindezek fényében számomra rejtély, hogyan jutott el a Bates Motel a harmadik szezonig.

Nem mindig azt látjuk a falba fúrt lyukon keresztül,

amit szeretnénk

Pszicho-effekt

A Pszicho azonban a puszta borzongásnál, álmatlanságnál jóval többet adott. Vitathatatlan például, hogy az innen gyökerező kukkolást David Lynch fejlesztette tökélyre a Kék bársony (1986) szekrény-jelenetében és a Twin Peaks (1990-1991) epizódjaiban, ahol Audrey Horne alkalmazta igen hatékonyan ezt a mechanizmust - kivételesen egy nő és nem egy férfi..
Norman Bates újragondolt változatával pedig több helyen is találkozhatunk, legismertebb ezek közül talán az Edward Norton alakította ártatlan gyilkos A legbensőbb félelemben (1996). Norton egyébként képes volt egyedül elvinni a film lényegi részét, mert legyünk őszinténk, Richard Gere sármos mosolyán és egy enyhe üldözésen kívül sok mindent nem tett a siker érdekében. Edward Norton éppúgy a megtévesztés mestere, mint Anthony Perkins, és hátborzongatóan jó színész A néző kezdetben élénken figyel, majd elégedetten hátra dől: "Á, ezt a trükköt már ismerem, a srác skrizó!" Hm?

Skrizo vagy pszicho?

Ps: A tárgyhoz tartozik még egy Robert Englund-film is a Dance Macabre, de ez korábban már említésre került (lásd: A fantom megjelenik a filmvásznon – dermesztő tekintet és sikoly).

Kárpáti György: Címlapsztori

Fordított sorrendben haladva néhány gondolat a Filmanatómia-sorozat első kötetéről, Kárpáti György: Címlapsztori - az újságírószerep változása az amerikai hangosfilmben című opuszáról. A sorrendből egyébként már érezhető, hogy ez a téma nem áll annyira közel hozzám - annak ellenére, hogy életem egy rövid szakaszában majdnem újságíró lettem.

 

A könyv hűen tükrözve a címben kijelölt célt, időrendben és igen alaposan ismerteti az újságírókarakter személyiségváltozásait klasszikus és kevésbé ismert alkotásokon keresztül - és olykor még számomra nehezen a témához köthető címek is felbukkannak. Nem csupán filmtörténeti útmutató, de pontos képet nyújt az áramlatok mozgatórugóiról is, követhetően és világosan foglalja össze ezeket a folyamatok.

Bevallom, volt azért némi hiányérzetem, mert bár Superman és a csodálatos Pókember is terítékre került, kimaradt Alexander Knox és Vicki Vale a Batmanből - nem főszerep, de ez utóbbi többször is felbukkan -, és a Zodiacban a Robert Downey Jr. által megformált szerep sem került említésre, sőt, a film is csak pár sort kapott. Ráadásul kapásból legalább egy Columbo-epizód is idesorolható lenne, melyben a népszerű bűnügyi műsor - egykor művészibb műfajban tevékenykedő - sztárja követ el gyilkosságot - és még egy, amiben William Shatner settenkedik. A teljességhez pedig hozzátartozik Freddy Lounds, aki már A vörös sárkányban (Thomas Harris) sem volt piskóta - igaz nem éppen úgy lett a csúcssztori részese, ahogy szerette volna -, de nemet váltva a Hannibal-sorozatban több nem éppen szimpatikus, de remek húzása volt.

Meglehet, ezeket csak én hiányolom, és ez az áttekintés nélkülük is éppen úgy megállja a helyét, de gyakran volt az az érzésem, a politikai vonulat határozottan háttérbe szorította a bűnügyi rovatot. Mindezek ellenére vagy ezekkel együtt élvezetes olvasmány mindazok számára, akiket érdekel az újságírószerep vagy akár maga az újságírás, vagy csak szeretnék tárgyi tudásukat rendszerezni.

Hannibal Lecter - görbe tükör

A '90-es évektől a filmgyárak ontották magukból a jobbnál jobb műfajparódiákat, furcsamód a horror mégis is kimaradt a szórásból - mert legyünk őszinténk, a Horrorra akadva-mozik javarészt élvezhetetlenek leszámítva az üde kivételt képező 3 részt. Míg az akció filmekre olyan mára klasszikusok jutottak mint a Nagy durranás I. (Top Gun), és II. (Rambo-variációk a Casablanca és A keresztapa dallamára) vagy a James Bondos Spy Hard, és míg Mel Books több felejthetetlen pillanatot szerzett az Űrgolyhók (minden, ami sci-fi), a Robin Hood, a fuszeklik fejedelme (minden, ami Robin Hood, főként Kevin Costner és Errol Flynn) vagy a Drakula halott és élvezi (Lugosi Bélától Gary Oldmanig Leslie Nielsennel) elkészítésével, Hannibal Lecterre mindössze egy sekély A báránysültek hallgatnak (Silent of the Hams 1994) jutott.

A film nem kevesebbet vállalt magára, minthogy ötvözze A bárányok hallgatnak és a Psycho borzalmait. A szereposztás önmagába igen ígéretesnek tűnt az akkor éppen menő Billy Zane-nel az élen, de számos nagy nevet sorakoztatott fel, mint Charlene Tilton (a Dallas Lucyje). A filmben több jó poén is található - például főhősünket Joe Dee Fosternek hívják, de terítékre kerül több híres mozi, még a Star Wars is -, és magánnyomozóként ismét felbukkan Martin Balsam, akit a Psychoban ugyanebben a szerepben láthattunk, sőt, még Michael Jackson Thrillerének is szorítottak helyet. Mindenezek ellenére a film nem hagy bennünk maradandó élményt, és nem ösztönöz arra sem, hogy újra és újra belevessük magunkat ebbe a bizarr paródiába. Talán éppen azért, mert esetünkben túl sok minden került bele, és valójában a lényeg hiányzik, az igazi főgonosz  - mellesleg - Hannibal Lecter karaktere.

A Haláli fegyver ( Loaded Weapon 1 1993 - Halálos fegyver-filmek bestofja) jóval szerencsésebben közelítette meg a kérdést, és bár itt Hannibal Lecternek csekély szerepe akad, mégis frappánsabbra sikerült a megjelenése. Az Emilio Estevez és Samuel L. Jackson főszereplésével készült filmben Tim Curry és William Shatner mellett a mellékszerepekben is fajsúlyos nevekkel találkozhatunk, mint Charlie Sheen, Woppie Goldberg vagy Bruce Willis a parti sétány jelenetben.  Hannibal szerepében itt F. Murray Abraham (az Amadeus Salierije) látható. Pár perces jelenete önmagában véve is zseniális.

Dr. Lecter cellája, ahogy a Haláli fegyver alkotói elképzelték

Persze a tévéműsorok (talkshow-k), képregények, valamint a fannibal art is kitermelt több tucat Lecter-paródiát, de a szakma még tartozik a közönségnek - és elsősorban az előbb említett fannibaloknak - egy igazán ütős riposzttal.

Hannibal sem kerülhette el, hogy bekerüljön a South Park abszurd világába,

de még a Muppeték Brekkijét is megihlette

A dán háza

Szürke köd telepedett a városra, mint minden ősszel. Hosszú, álmos napok követték egymást, a nap körvonalait csak ritkán lehetett kivenni a piszkos égbolton. Még a vörös és okker színű falevelek is kifakultak, mire a földre hullottak.

A ház előtt álló rejtélyes fűz kissé elhanyagolt ágai tétován simogatták a közelben parkoló teherautó oldalát. Vagy fél tucat munkás hordta be a közeli ház belsejébe a hatalmas dobozok és bútorok tömkelegét. Siettek, mert jól ismerték a környéket, és nem akartak többet időzni errefelé, mint amennyi szükséges. A dobozokat a bejárathoz közel halmozták fel, a bútorokat pedig saját belátásuk szerint szortírozták szét az emeleti és földszinti helyiségek között. Ha valami nem tetszik, átrendezi majd, aki akarja. Ebben a tempóban mindössze két órát tartott kiüríteni a teherautót, és már pucoltak is – előtte persze mind zsebre vágta a pluszpénzt.

 

Stigr Hermansen a munkásokat a fűzfa árnyékából figyelte, hogy ne legyen útban. Volt egy visszafogott próbálkozása az első karosszék bevitelekor, hogy útmutatásokat adjon, de mivel a munkások nem mutatkoztak fogékonynak az instrukcióira, neki pedig nem sok kedve volt magyarázkodni, végül csendes visszavonulót fújt.

A teherautó már ki is fordult az utcából, mire Hermansen végül elszánta magát. A fűzfa marasztalta volna még, ágai óvón pihentek Hermansen vállán, pontosabban hosszú, sötétbordó szövetkabátja vállain...

A dán háza hamarosan a mozikban... vagyis a boltokban!

A horrorfilm - válogatott tanulmányok

Tavaly (2015) indult útjára a Filmanatómia könyvsorozat, melynek második darabja önmagáért beszél. A horrorfilm című kötet tíz tanulmányt tartalmaz, különböző szemszögekből boncolgatva a műfajt. Ajánlott olvasmány minden horrorfilm-rajongónak, vagy azoknak, akik meg szeretnék érteni, mások miért kedvelik annyira - vagy azoknak, akik azt szeretnék megérteni, ők maguk miért is vonzódnak hozzá. Filmtörténetet, műfaji meghatározásokat és számos egyéb információkat is tartalmaz a kötet az operaház fantomjától egészen Hannibal Lecterig - hoppá, mindkettő pszichopata sorozatgyilkos.

Igazi csemege Dargay Marcell: A horrorfilm zenéjének rövid története, amiről szívesebb olvasna hosszabban a nagyérdemű, bár a Columbo-sorozat idevágó része óta tudjuk, hogy kevesen figyelnek igazán a háttérben futó zenei anyagra, mégis meghatározó hangulati elem. A szerző egyetlen "elírását" azonban illik korrigálni: az Interjú a vámpírralban a Rolling Stones Sympathy for the Deviljét a Guns N'Roses átdolgozásában hallhatjuk, így a "vagy éppen" kötőszó nem egészen fedi a valóságot.

Személyes kedvencem azonban Kovács Gellért: horrorsorozatok a tévében című opusza, ami viszonylag pontos képet fest a tárgyról. Néhány kritikai észrevétellel viszont tartozom - csupán a teljesség kedvéért. A Twilight Zone és The Outer Limits között ugyanis kimaradt a szórásból a két kultikus Chris Carter-sorozat: az X-akták és a Millennium, a vérfarkas-szériák közül pedig a Wolf Lake Lou Diamond Phillipsszel, és a Buffy, a vámpírok réme mellett kár volt úgy elmenni, hogy Spike nem került említésre. A Hannibalt tárgyaló résznél pedig érezhető némi kultúrsznobizmus: nem tudjuk hová tenni, így húzzuk inkább le - igaz furcsa mód majd egy teljes oldalt kapott. A Hannibal mint intellektuális pszicho-horror egyedi és talán műfajteremtő, de mivel halmozottan hátrányos helyzetű, meglehet, hogy unikum marad. Némi vigaszt nyújt azonban, hogy a háziasított pszichopatáról szóló Dexter mindössze csak a felsorolásban szerepel.

A kötetből kimaradt továbbá, hogy a Les yeux sans visage ihlette Billy Idol Eyes without Face című számát, melyhez a kor punkdivatjához igazodva elég bizarr képi világú klip készült. A Psycho-franchise-nál a Bates Motel-sorozat talán nem véletlenül maradt rejtve, mert lássuk be igen stílustalanra sikeredett és még csak nem is szellemes, az eredeti műhöz pedig nagyjából a nevek szintjén van némi köze - rejtély, mégis hogyan tudott immár négy évadot megélni. A könyv már rég a boltokba került, amikor karácsonyi szórakozás gyanánt a BBC előrukkolt A tíz kicsi néger új verziójával, amit gondolatban nyugodt szívvel beilleszthetünk a megfelelő részhez. De ezek valójában olyan apróságok, melyek nélkül is érdekes és izgalmas olvasmány A horrorfilm.

Hannibal-sorozat: Those Who Kill dán recept alapján

Sejthető - vagy szinte törvényszerű -, hogy a Hannibal zsenialitásában a szereplő gárdán túl más európai adalékanyag is van, mégpedig egy 2011-es dán sorozat, a Dem som draeber, angolul Those Who Killre keresztve - a magyar variációkat inkább mellőzném. Az egyetlen szezont megélt sorozatot később az amerikai A&E adoptálta, de vitathatatlan, hogy a Hannibal készítőire is nagy hatással volt - a cselekményvezetés pókhálószerű voltát például egy az egyben onnan koppintották nem is beszélve Will Graham karakteréről, jó pár hangulati elemről és képi hatásról. Az eredeti dán változathoz még nem volt szerencsém, az amerikaihoz viszont igen, és bár copycatről van szó, be kell vallani igazán "tetszetősre" sikeredett.

A sorozat lényegi kérdése: ki öl meg kit,

mert ez nem mindig annyira egyszerű, mint látszik

A magyar oldalak érdekesnek és újszerűnek titulálják, de mivel a Hannibal sem kapott túl kimagasló kritikát, ezektől az üres és semmitmondó kifejezésektől nyugodtan eltekinthetünk. A Those Who Kill (2014) sajátos szerkezete csak egy momentum, amitől képtelenség abban hagyni. Van ugyanis egy hol erősebb, hol halványabb háttérszálunk közben fel-felbukkan egy-egy sorozatgyilkos, akit illik elkapni. Az adott rész végén azonban nem számíthatunk minden alkalommal boldog vagy boldogtalan végkifejletre, mert minden eset más, rapszodikus hosszúságú, ezzel máris megteremtve az alapfeszültséget, amit a háttértörténet csak fokoz.

 

Sorozatgyilkosok és deviánsok

Két főhősünk kellően őrült, nyilvánvalóan egyik sem üti meg az átlagos honpolgár, de még a normál zsaru szintjét sem, viszont éppen ettől olyan magával ragadó az egész. Mint a Hannibal esetében, a Those Who Killnél is rá kell hangolódnia a nézőnek erre a morbid dekadenciára, de aki végignézi, sokkal jobban meg fogja érteni a Hannibal Will Grahamjét és a hozzá kötődő elsőre abnormális érzelmi viszonyokat.

A hajszálnyit Hannibal félig Graham Thomas Shaeffer olykor elég merész és nyugodtan mondhatjuk hajmeresztő kísérletek útján igyekszik beleélni magát az elkövető bőrébe kevésbé misztikus inkább gyakorlati módon. Kísérletezgetései addig fajulnak, hogy magánéletét is sikerül tönkre vágni, mert mint minden szenvedélybeteg, ő is egyre mélyebbre és mélyebbre merül, egyre többet akar és képtelen elszakadni sajátos kábítószerétől: a munkától. Shaeffer szerepében az amerikai verzióban James D'Arcyt láthatjuk, aki - mint tőle megszokhattuk - ezúttal is mesteri (Korábbi bejegyzés lásd: Sherlock: Case of Evil), a női főszereplőt, Catherine Jensent pedig Chloe Sevigny alakítja. Jensen enyhén ambivalens karaktere számos izgalmas szimptómával rendelkezik, emberi kapcsolatai még Sheafferénél is szegényesebbek, folytonos bűntudatát sajátos lelki és fizikai "önkínzással" próbálja csillapítani, ráadásul elég hamar elsül kezében a fegyver. És miután ezt a két komponenst összeengedtük, azután jön csak a java.
Ó, igen! Külön köszönet a macskanős hasonlatért!

A némiképp igazságtalanul elhanyagolt mellékszereplőkről is essék néhány szó, akik között olyan nevek szerepelnek, mint James Morrison vagy Bruce Davison - végtelennek tűnő biográfiával -, illetve Kathy Baker, aki merőben más arcát mutatta Az ollókező Edwardban (Edward Scissorhands 1990), és aki látta a Nyolcadik Jennifert (Jennifer Eight 1992), sosem felejti.

A sorozat képi világa az olykor villódzó neonszínek és napfényes jelenetek ellenére nem túl vidám, amihez engedékenyen hozzásimul egy másik fontos hangulati elem: a zene. Modern és "klasszikus" számok egyformán helyet kapnak a keretet nyújtó kissé zaklatott és vészjósló főcímzenét variáló aláfestéshez.

A főcím egy másik érdekessége a keresztespók nem egészen autentikus hálójában vergődő molylepke. Elsőre úgy gondolnánk, hogy a pók a gyilkos, holott nem tesz mást, csak megöli azt a lepkét, melynek hernyói az igazi "kártevők" - egy újabb sorozat bonyolult szimbolikával. Ennek fényében nézve a történet és a végkifejlet is más értelmezést kap, bár nem volt szép az alkotóktól, hogy úgy zárták le a szezont, ahogy... 

Sherlock: Case of Evil

Azért szeretem az angol színészeket, mert Shakespeare-en túl szinte mind játszott már legalább egy deviáns figurát, meleget, őrültet, sorozatgyilkost, Draculát vagy Sherlock Holmest - esetleg mindent persze nem egyszerre. Ez félig-meddig igaz James D'Arcyra is, aki meglepőmódon neve ellenére nem került be egyetlen Büszkeség és balítélet-projekte sem. A szemfülesebb nézők a 2006-os Miss Marple-sorozat A láthatatlan kéz (The Moving Fingher) (valamint a Poirot: A titokzatos Kék vonat - The Mystery of the Blue Train) epizódjából ismerhetik, de számos nálunk nem vetített tévé- és mozifilmben, sorozatokban is szerepelt. Ezek közé tartozik a 2002-ben forgatott amerikai, bár eléggé britnek tűnő Sherlock: Case of Evil című tévéfilm is, amit sajnos nem követtek újabb részek.

Kissé lazábban, mint megszoktuk, de annál elszántabban a bűn nyomában

James D'Arcy Sherlock Holmesként sem okoz csalódást

A történet ezúttal a fiatal, de már érett fiatalembernek számító Sherlock Holmes életébe nyújt bepillantást, aki kezdetben kissé léha, könnyelmű és szenzációhajhász életmódot folytat, de összecsapása a nagy ellenféllel, Moriarty professzorral komoly, megfontolt nyomozót farag belőle. Közben persze találkozhatunk pár régi, de újraértelmezett karakterrel, mint Lestrad felügyelővel, egy teljesen szokatlan Watsonnal és nem maradhat el a drámai hősnő sem, aki Irene Adler jobb sorsra érdemes, kevésbé karizmatikusabb változata. És bár a szereplők és a történelmi háttér nagyon is, a cselekmény csöppet sem alapoz a klasszikus Doyle-féle fordulatokra, éppen ezért igen üdítően hat a Holmes-variációk tengerében.

A német borító minden lényeges elemet tartalmaz

 

Képi világa, hangulata, Holmes kezdeti léhaságának dacára komor és sötét, kissé a Vidocq és Dr. Bell és Mr. Doyle és A holló (Poe-film) hangulatát idézi elegánsan megtervezett párbajokkal, frappáns riposztokkal és jó pár boncolással tarkítva. A forgatókönyvíró szellemességét dicsérik az apró poénok. Főhősnőnk például Lady de Winterként mutatkozik be - akinek nem ismerős A három testőrből Mylady de Winter, az sürgősen pótolja -, valódi neve azonban Doyle - Sir Arthur Conan Doyle után szabadon. Illetve az igen ötletesre sikerült zárókép, ami szellemesen kapcsolódik a nagy elődökhöz.

A stáblistában James D'Arcy az egyik húzóágazat, bár a főhősnőt alakító Garbrielle Anwar neve is ismerősen csenghet, akit inkább kislányos alakja, és hatalmas szemei tettek népszerűvé. Korábban olyan színészek mellett láthattuk, mint Michael J. Fox, Andy García vagy Al Pacino. A Moriartyt játszó Vincent D'Onorfio sem ismeretlen a sorozat-nézők körében, a film aduásza azonban a Mycroftot alakító Richard E. Grant.

Holmes-borító Sherlock nélkül

A Sherlock: Case of Evil kiváló példa arra, hogyan lehet klasszikus alapokból valami igazán újat kihozni, talán megérdemelt volna annyi bizalmat, hogy ezzel a stábbal pár újabb részt is elkészítsenek.

Philip Marlowe and Co. - Raymond Chandler

"Október közepe volt, délelőtt tizenegy óra, felhők takarták el a napot, és a dombok felől nehéz, sűrű esőt jósolt az áttetsző levegő. A hamukék öltönyömet vettem fel az nap, kék inget, nyakkendőt és díszzsebkendőt, fekete gálacipőt; fekete gyapjúzoknimat felfelé mutató, sötétkék nyíl díszítette. Elegáns voltam, tiszta, frissen borotvált és józan, s nem bántam, ha megtudja a világ. Minden tekintetben megfeleltem a jól öltözött magándetektívekről kialakult elképzeléseknek. Négymillió dollárnál tettem tiszteletemet."

Raymond Chandler: Hosszú álom, ford: Lengyel Péter 1967

Philip Marlowe figurájának születése Raymond Chandler amerikai krimiíró nevéhez kötődik, bár valószínűleg még ő sem sejthette, milyen kultikus figurát hoz létre. Marlowe ugyanis jócskán lekörözte Sam Spade-et (Dashiell Hammett), aki jóformán csak A máltai sólyomból ismerünk. Számtalan novella, hét befejezett és egy befejezetlen regény sorolható az eredeti Marlowe-gyűjteménybe, de a karakter később más szerző műveiben is feltűnik.

Raymond Chandler:

klasszikus szerző klasszikus detektív külsővel

Hazánkban többször is megjelentek Chandler művei, például az Albatrosz Könyvek sorozatban ('60-as évek), ahol többek között Agatha Christie és Rejtő Jenő került publikálásra. A legutóbbi próbálkozás az Európa Kiadó nevéhez kötődik, de sajnos az új fordítás számos gyenge ponttal rendelkezik. Túl a stílusbeli anomáliákon a spanyol nyelv ismerete sem ment valami jól, ebből akadt némi bosszantó kellemetlenség az olyan szavaknál mint humidor. Az Európa új sorozat keménytáblás, vakítóan fehér papírra nyomtatva, mégis a klasszikus ponyva alakú Albatrosz megsárgult lapjait javaslom olvasásra.

Az egyik legtalálóbb magyar Chandler-borító

Chandler sajátos stílusa, a Philip Marlowe-ra is oly annyira jellemző fanyar humor, egyedi, olykor abszurd hasonlatai minden írásában megjelennek. Még egy kevésbé jól sikerült novelláját is élvezettel olvassa az ember, a hét Marlowe-regény azonban valódi mestermű: Hosszú álom (The Big Sleep 1939), Kedvesem, Isten veled! ( Farawell, My Lovely 1940), A magas ablak (The High Window 1942), Asszony a tóban (The Lady in the Lake 1943), A kicsi nővér (The Little Sister 1949), Elkéstél, Terry! (The Long Goodbye 1953), Visszajátszás (Playback 1958) - egy Columbo-epizód is készült hasonló címmel, de más történettel. A nyolcadik, de befejezetlen Poodle Springs (1959) magyarul igen idétlen címmel jelent meg: Philip Marlowe a nevem - az eredeti címet nehéz visszaadni, de talán, ha a múlékony boldogságból indulnak ki, ennél izgalmasabb megoldás is születhetett volna. Robert B. Parker vette magának a bátorságot majd harminc évvel később, hogy megírja a hiányzó részeket, de messze nem sikerült olyan jól, mint Mozart Requiemjének utolsó tételei, amit szintén a tanítványok befejeztek be. A stílus törés erősen érezhető mind a szövegben mind a cselekményben, és a gazdasági érdekeken túl más okát nem igen látom annak, hogy ebben a formában nyomdába került - sőt, még filmet is készítettek belőle.

A hét cím közül az Elkéstél, Terry! az egyik legérdekesebb, talán mert találkozhatunk benne a bestseller író karikatúrájával, akinek kiszólásaiba némi öniróniát is érezhetünk, de fordulatokban és izgalmakban egyik sem marad el mögötte.

A regényeken túl több novellás kötet is megjelent, ezeket felsorolni reménytelen vállalkozás volna, de egyet-egyet, ami éppen az utunkba akad, érdemes beszerezni belőle. Külön érdekesség, hogy a 2006-os Miss Marple-sorozat Gyilkosság a paplakban című epizódjában Miss Marple Raymond Chandler a The Simple Art of Murder (A gyilkosság egyszerű művészete) című kötetét olvassa.

Marlowe a képregényekben is hozza a papírformát

Nem meglepő - ha nem így lenne, azt furcsállhatnánk - hogy Philip Marlowe képregény formában is megjelent változó stílusban és színvonalon - akárcsak sorstársai mint Batman - és ezek közül mindenki kiválaszthatja magának a saját ízlésének megfelelőt. Kézzel fogható példányhoz sajnos még nem volt szerencsém, így csak internetes impressziókkal rendelkezem.

A mozi- és tévéfilmeken kívül természetesen hangjátékok is rendre készülnek Philip Marlowe kalandjairól, többek között a műfaj koronázatlan királyának, a BBC-nek jóvoltából.

Marlowe utóéletéhez azonban számos nem-Chandler alkotás is hozzátartozik. Egy ilyen, a magyarul is megjelent Philip Marlowe visszatér (Raymond Chandler's Philip Marlowe 2004), ebben egy addig magyarul kiadatlan, eredeti Chandler és számos más szerző tollából származó novellával találkozhatunk - egy japán vonatkozású történet is található benne Asia címmel. A műfaj kedvelőinek kötelező olvasmány.