Alistair MacLean: Hajtóvadászat

Alistair MacLean néhány regényéről (Navarone ágyúi, A csapda, Kémek a sasfészekben) korábban már esett szó. A skót származású MacLean elsősorban kémregényeiről ismert, a Hajtóvadászatban azonban meglehetősen kevés kémet találunk. A kötetben olvasható novellák főtémája ugyanis a háborgó tenger háborúban és békében egyaránt.

Robert Louis Stevenson örököse: MacLean

méltónak bizonyult a nagy elődökhöz

MacLean sajátos humora, szellemessége jelen van a vidám történeteben és a heroikus drámákban egyaránt. A novellák között találhatunk tipikusan a skót néplélekből fakadó történetet, mint a nyitánynak szánt Dileas, de akad amolyan Rejtős-feelinget árasztó is: Szent György és a sárkány vagy a McCrimmon és a kék holdkövek, vagy ízig-végig krimi, mint a furcsa című MacHinery és a kelbimbók.

A kötetben persze számos háborús történet is található, de ezúttal MacLean egészen más képet fest az ellenségről. A gonosz náci fogalma alaposan megváltozik, bár nem tűnik el nyomtalanul:

"A hadifoglyok egy része azonban, az internáltakkal ellentétben felbecsülhetetlenül hasznosnak bizonyult. Ezek közé tartozott Burfend kapitány is, az Adolph Woermann parancsnoka, aki embereit kettes sorban a felső fedélzetre masíroztatta, majd néhány mentőcsónakot tökéletes fegyelmezettséggel vízre bocsátott. Nácik voltak, vagy sem, magatartásuk minden kívánalomnak megfelelt. Különösen igaz volt ez Burfend kapitányra, aki miután annyi embert elhelyezett a csónakokban - fajra és nemzetiségre való tekintet nélkül -, amennyit csak lehetett visszalépett, és az Arandora Starral együtt elsüllyedt"* 

MacLean önéletrajzi ihletésű és korabeli dokumentumokat feldolgozó tengerész-történeteiből az is világosan kitűnik, hogy gyakran nem az "ellenség", hanem a saját ostobaságunk vezet katasztrófához...
A könyvnek emellett magyar vonatkozása is van, tengelyhatalmi oldalon harcoló népünk fiai is jeleskednek:
"Colin kísérője, Mr. Raskay átadta a saját helyét egy csónakban egy nő és egy gyermek számára, majd lement, kiszabadított néhány gyermeket a kabinokból, aztán felment a fedélzetre, és a vízbe vetette magát, de nem azért, hogy a saját bőrér mentse, hanem, mert a fuldokló gyermekeken akart segíteni. Nem lehet tudni, hogyan halt meg, de önfeládozása folytán a halála elkerülhetetlen volt. Mr. Raskay magyar volt, de nem zeti hovatartozásától és hazája ideológiájától függetlenül emberiességből jelesre vizsgázott." * - Köszönjük!
A brit tisztek helytállásáról ennél sokkal többször és bővebben olvashatunk e történetekben, de hogy ne vádolhassanak elfogultsággal, egy tipikusnak mondható részt innen is idéznék:
"...A brit tisztek közül kevesen menekültek meg. Amikor utoljára látták őket, a fedélzeten álltak felsorakozva, és vidáman csevegtek egymással, mintha csak az autóbuszra várnának valamelyik londoni megállóban."*

 Alistair Maclean

Ami viszont igazán egyedülállóvá teszi ezt a Hajtóvadászatot, az az utolsó fejezet: Alistair MacLean a siker előnyeiről és a vele járó felelősségről. MacLean ars poeticájáról eddig nem sokat olvashattuk, ezért is számít igazi csemegének ez a pár oldal. Nem csupán azt tudhatjuk meg, hogy MacLean egy pályázatra benyújtott novellája révén lett közismert, de azt is, hogy élete végéig egyetlen kiadónál, a Collinsnál - az egyik legnagyobb brit kiadó - jelentek meg művei.

Ennél is érdekesebb azonban, amit a kritikáról ír:

"Az első kritika, amelyet valaha olvastam, az első könyvemet, az Őfelsége hadihajóját tárgyalta. Két teljes oldalt tett ki egy azóta megszűnt skót újság lapjain, és a könyvem borítójáról közölt fénykép alatt ez a cím állt: 'Égessék el ezt a könyvet.' Én a legnagyobb elismeréssel adóztam a Királyi Haditengerészetnek ebben a könyvben, az a tökfej azonban ezt bemocskolásként értelmezte.

Ez volt az első és egyben utolsó kritika, amit olvastam. Azóta kénytelen vagyok úgy tekinteni a könyvkritikusokra, mint azokra a férfiakra, akik kinevetik a szüléstől félő nőket. Azt azért el kell ismernem, nem kevés bátorság kell ahhoz, hogy az ember olyasvalamiben adjon tanácsot, olyasvalami miatt kritizáljon és pirongasson meg másokat, amit ő maga képtelen lenne megtenni.

Úgy érzem, a legnagyobb hálával az olvasóimnak tartozom, akik nélkül nem tudnék ilyen szabadon élni. Ők ha - jogosan - előszeretettel fel is szokták hívni a figyelmemet a leggyakoribb baklövéseimre, sosem akarják megtanítani nekem, hogyan kell könyvet írni. Szeretem őket ezért."*

*Alistair MacLean: Hajtóvadászat, LAP-ICS Könyvkiadó, 1994, fordította: Nitkovszki Staniszlav.