Itt a vég! Eljött az idő, hogy búcsút vegyünk Seattle-től, az FBI prominens vagy kevésbé prominens képviselőjétől és a Tagava családtól. Persze százas papír zsebkendőre nem lesz szükség, a finálé kissé keserédes ugyan, de azért elég pörgős.
Doktor Tagava Simo
a visszapillantó tükörre nézett, és elégedetten nyugtázta, hogy az őt követő
fekete Toyota jól tartja a tempót.
„Érdekes este
volt” – futott át az agyán, és még mindig a Williams körüli cécón töprengett,
majd egy kanyarral később le is zárta magában a kérdést. Mivel Sam bátyó nem
túlzottan válogat az eszközökben, így Tagava Simónak sem kell kesztyűs kézzel
bánnia azokkal, akik sértik az érdekeit. És, ugye, ott van még a seattle-i
halgazdaság…
A Made in Japan sorozat kötetei:
Bonszai a balkonon: Családi ereklye, Japán juhar, A gésa mosolya
A mangaka
Jádeasszony
Otokojaku
Tangó az ördöggel
Lezárt ügyek
Magyar volt-e Benyovszky Móric? Felfedező vagy számító kalandor? Vajon miért elsősorban a madagaszkári expedíció révén ismert, miért nem a reformkort megelőző gazdasági újításairól? Miért maradt hosszú ideig rejtve Benjamin Franklinhez fűződő barátsága? És ki volt valójában az a titokzatos Afanázia, aki kedvelt hősnője a Benyovszkyról szóló irodalmi és zenei műveknek?
Benyovszky Móric gróf életével kapcsolatban számos legenda és tévhit kering. Ez a könyv ha mindre nem is, néhány kérdésre még is megkísérel választ adni.
Benyovszky Móric címere
Nem csupán olyan vitatott pontok kerülnek terítékre, mint a fent említett nemzetisége, de bemutatást nyernek azok a személyek, intézmények, társaság, akik tevékenyen részt vesznek a Benyovszky-hagyaték kutatásában. A könyv ezeken túl összegzést nyújt a Benyovszky Móric személyisége által ihletett zenei alkotásokról is.
Ha azt hisszük, nem lehet újat mutatni ebben a témában, az 1998-ban készült olasz változat igencsak rácáfol erre. Az olasz Fantomra ugyan elég erősen nyomja rá a bélyegét a Webber-musical, az 1990-es minisorozat, de frissítésként érezhetünk némi Interjú a vámpírral utóhatást - bár azt is mondhatnánk, hogy a szereplők egy japán manga oldalairól léptek ki.
Szenvedély és zene, akár egy Puccini-operában
A kezdet kissé olyan, mint Tim Burton Batman visszatérje, de a folytatás valami egészen más. Esetünkben a Fantom nem csupán kiváló zenész, de "szép", jó kötésű és egzotikus - a hosszú, szőke hajzat mindenképpen ennek a szimbóluma -, nem is visel álarcot cserébe viszont folyton patkányokat ölelget - azért pókok és denevérek is tarkítják a stáblistát. A vörös szemű patkánykirályról pedig óhatatlanul egy másik klasszikus mű, Csajkovszkij Diótörője jut az eszünk, és ebből már sejthetnénk, hogy nem lesz jó vége a dolognak. Vagyis ez az egyetlen eddig készült olyan változat, ahol fizikai valója miatt nem kellene undorodnunk a Fantomtól, de valahol a fejében még sincs minden rendben.
Christine-ünk is ezúttal inkább alul-öltözöttségével és fedetlen kebleivel arat osztatlan sikert, és karaktere oly összetett, hogy sem Raoul, sem a nézők nem értik - nekem úgy tűnt, nem akar patkánykirályné lenni, a végén mégis szívszaggatóan üvölt a lelki fájdalomtól. Raoul pedig a szokottnál is "nyálasabb" és üresebb karakter. Az erős Webber-hatás a cselekményen kívül Carlotta karakterén is élvezhető, aki csodás módon megússza a körülötte zajló mészárlást.
Annak ellenére, hogy Fantomunk valóban önvédelemből, illetve Christine védelmében öl, és ezen kívül csak gonoszokat tesz el láb alól - mint a bonbont osztogató pedofil mecénás -, a társadalom és a cselekmény többi szereplője nem mutatkozik túl hálásnak, és a szokásos módon, halállal jutalmazzák.
Szereplőink mellesleg ezúttal nem a Faust, hanem a Rómeó és Júlia előadására készülnek - olasz környezetben ez kézenfekvő választás -, és így még nevetségesebbé válik Carlotta karaktere, akit semmilyen szempontból sem lehet belepréselni ebbe a zenei szerepbe.
Raoul de Chagny egyetlen akció dús jelenete
A jobb sorsra érdemes Fantomként Julian Sands látható, aki nem csupán színészi játékával, de izmos felsőtestével is domborít - hogy a női nézőknek is legyen oka megnézni a filmet. Sands hosszú biográfiájában olyan címek sorakoznak, mint a Gótika avagy a szellem éjszakája, Dobozba zárt szerelem, illetve egy Miss Marple-epizód (megint). A mellékszereplők között magyar nevek is felbukkannak, mint a kevésbé hálás szerepnek számító patkányfogó mestert alakító Bubik István, vagy a kapzsi színházi munkás kedvesét megformáló Kéry Kitti.
Erotikus túlfűtöttség már az első pillanattól
A film ízig-vérig olasz ízlés szerint készült, érzelmileg túlfűtött és az angolos változatokhoz képest indokolatlanul is erotikus. Groteszk humor és világkép jellemzi, melyben szépen megfér egymás mellett a patkányokat csonkító figura, a dús keblű, bár inkább bábfigurára hasonlító Carlotta és az adoniszi külsejű Fantom, akit delejes öröm tölt el, ha kedvenc patkányai szimatolgatják a szőrtelenített mellkasát. Ide sorolnám, mert máshová nemigen lehet, Christine döglött galambbal díszített kalapját, bár értem a tervező fehér gerlice egyenlő ártatlanság metaforáját, de az a kalap a többi jelmezhez képest olyan volt, akár egy orrba vágás - pedig mi munka lehetett elkészíteni. A film zenéjére szintén az érzelmi telítettség és dagályosság a jellemző, egyetlen markáns motívum sem található benne.
A Fantom-mozik java része valamilyen módon kötődik hazánkhoz, de egyik sem olyan szorosan, mint az 1983-ban készült angol-magyar mozifilm, amit Budapesten is forgattak, sőt, még a történetet is az aktuális helyszínhez igazították. Ez a film három évvel a Webber-musical előtt született, számos motívumot elődeitől kölcsönzött, azonban akadt benne néhány új megközelítési módszer is.
Ez még maszk vagy maga az arc a maszk mögött?
A történet sokban hasonlít az 1943-as elődjére, csak itt egy zaklatott lelkű karmester , Korvin Sándor viszontagságainak lehetünk szemtanúi, akinek operaénekes felesége, Elena - aki, ha ideges, mindig hamisan énekel, és sajnos elég gyakran ideges - a gonosz operaigazgató (Hunyadi báró) intrikái következtében öngyilkos lesz - szerény jegyzem meg, ehhez képest az igazgató halála elég snassz. A film inkább a horror mint a romantika felé húz, bár a készítők nem igazán tudták eldönteni, hol is állnak. Hőseink azonban messze nem annyira romantikusak és ártatlanok, mint a korábbi változatokban. Főhősnőnkben például jelen van némi egészséges életösztön, legalábbis a szereposztó díványok tekintetében, igaz rátermettsége megtörik a Fantom, jelen esetben mitológiai példával érve Orpheusz, pszichológiai kínzásai alatt és kicsit sokat sikoltozik. Hősünk sem minden gáncs nélkül való, kezdetben az életét menti, majd végül megjön az esze, és győz benne a szerelem. A cselekményben számos klasszikus fantom-effekt felbukkan, csak mind kicsit másként: tükör-jelent, közös koncert a lagúnában, csillárlánc-fűrészelés.
Az éj zenéje helyett egy elhagyatott budai villa várja a hősnőt
A szereposztás valóban pazar: a kétszer is felbukkanó naiva (Korvin Elena, később Maria Gianelli) szerepében Jane Seymour, akit nálunk inkább a Vörös Pimpernelből ismerhet a közönség, de nemrégiben egy Miss Marple-epizódban is láthattuk - külön köszönet, hogy hibátlanul mondta ki a Budapest szót. Az általa megformált karakter nem annyira gyámoltalan, inkább erős olasz temperamentum jellemzi. A szerelmes hőst (Michael Hartnell) Michael York alakítja, aki a Nagy Alfrédban megszemélyesített vérgőzős viking vezéreként már bizonyította színészi képességeit, mégis előszeretettel adták rá ezeket a szépfiús karaktereket. Itt egy kissé idegérzékeny angol rendezőt alakít, aki megpróbál a színház és a szerelem között lavírozni - persze rögtön elbűvöli a fiatal olasz énekesnő (őt is) -, először rosszul dönt, de gyorsan korrigálja tévedését. Fantomként Maximilian Schell bukkan fel időről időre, hol őrült karmesternek, hol őrült gyilkosnak álcázva magát. Schellt először a Vaskeresztben láttam, ahol mesterien alakította az utálni való német tisztet, aki a katonái holttestén átgázolva igyekszik megszerezni az áhított vaskeresztet. Az operaház fantomjában ennyire sajnos nem remekelt, bár Orfeuszként kezdtem határozottan megkedvelni. A stáblistából kiemelném még a Fantom famulusát megszemélyesítő Raksányi Gellértet, akinek túl sok szöveg nem jutott, de jelenléte és kisbaltája annál hangsúlyosabb.
Kimaradt ugyan a poe-s Vörös halál álarca,
van helyette viszont egy hollónk meg egy tarka macska
A történet, mint említettem Budapesten játszódik a századforduló környékén. Helyszínünk a Magyar Királyi Operaház, melynek valamivel szerényebb az alagsora, mint a párizsi Opera Garnier-nak. A főcímben viszont rögtön viszontláthatjuk a Lánchíd oroszlánjait, és a szemfüles néző más helyszíneket is felismerhet, például a kecskeméti operaházat. Van természetesen egy békebeli cigányzenekar, hiányolom viszont a csárdást, ami helyett csak egy vérszegény keringőféleségre futotta, és a magyar konyha sem kerül igazán terítékre. Vigaszdíjként a takarítónők ékes angolságában pár magyar szó is vegyül. A filmkészítői kínosan ügyeltek a korhűségre, így jó pár megvesztegetésre szánt korona bankjegy cserél gazdát, egyedül főhősnőnk oldalt gombolósan cseles szoknyája képez némi kivételt, ami a főhős szempontjából igen praktikus, de kissé talán túlzás.
Amíg a főhős egy drámai jelenet és élénk vita keretében
igyekszik meggyőzni igazáról a kissé lassú felfogású rendőrfőnököt,
ez a rafinált kiskölyök bevágja az egész tál somlóit
A film zenei anyag Gounod Faustjából táplálkozok, és ezúttal sajnos nem találkozhatunk olyan jellegzetes és markáns dallamokkal, mint az Englund-változatban. Fantomunk olyan őrült és valóban gonosz, hogy kevés szimpátiát érzünk iránta - fél fokkal szeretni valóbb némafilmes elődjénél és sehol sincs az Englund által megformált karaktertől. Furcsa érzés, de talán ez az egyetlen olyan változat, ami inkább a két pozitív hős és bizonyára a magyaros háttér miatt érdekes. A filmet ugyanakkor jellemzi némi önirónia, ami nem csupán a somlóit elfogyasztó János(ka) kiváló példa, a csillárfűrészelés sajátos kivitelezése is.
Újabb visszavágása a Granada sorozata miatt, avagy egy háborgó lélek újabb bolyongásai. Talán így összegezhetném, ha megtalálnám végre a megfelelő szavakat erre az újabb Holmes-történetre, amelyet 2015-ben követett a BBC.
Egy DVD-borító, ami egészen mást sugall
A Ian McKellen főszereplésével készült film ezúttal Sherlock Holmes időkorába kalauzol minket. A pörgősnek éppen nem nevezhető cselekmény ettől függetlenül érdekes vágási és dramaturgiai elemekből épül fel, amit biztosan jobban értékelnénk, ha nem kötődne Holmes személyéhez, csupán egy öregedő detektív végnapjaihoz. Az emberi drámák ködében egy öreg úr és kis kölyök barátsága bontakozik ki, amit kissé nehezít, hogy meg kell szelídíteni, a magányos, és kissé mogorva mamát is. A háttérben pedig egy félreértelmezett bűntény bontakozik ki, és marad egy némileg elvarratlan szálunk is, a japán vonal. Mellesleg különös, hogy Holmes japán vendéglátója, a titokzatos Mr. Muraszaki Hirosimából - ó! mintha Muraszaki lett volna Hannibal Lecter nagynénje, aki végül visszatér Hirosimába, vajon csupán véletlen. A japán vonal vitathatatlanul színt vitt Holmes és a nézők életébe, de elég kidolgozatlannak érzem, vagy csak túl elfogult vagyok. A történet mélységi filozofikus mondanivalója az elfogadás, ugyanakkor akad benne némi bonyolult szimbolika a méhekről és darazsakról.
Kirándulás a tengerpartra:
érdekes kirándulás a detektív-történetek eddig ismeretlen dimenzióiba
Ian McKellen kétségtelenül kiváló színész, ezt már a Vörös Pimpernelben is bizonyította Chevlain polgártársként, illetve a III. Richard sajátos adaptációjában, jelenléte még is kevés ahhoz, hogy ez az alkotás előkelő helyezést érjen el a Holmes-fantáziák színes világában. A mellékszerepekben a Poirot- és Miss Marple-sorozatok ismert arcai bukkannak fel és Laura Linney, akit ritkán látni ilyen lepukkant szerepben.
Egy újabb öregember-film McKellen repertoárjában
A Mr. Holmes egyestét és szinte mondhatni egyszer nézhető mozi, de Holmes-rajongóknak kötelezően ajánlott.
