Oscar Wilde-hoz fűződő viszonyom nem túl szoros, bár gyermekkoromban egyik kedvenc tevékenységem A boldog herceg előadása volt, homályos emlékeim szerint még valami versenyen is indultam vele. Utána évtizedes kihagyások következtek, és különböző utakon, de végül Dorian Gray csak beszivárgott az életembe. A dolog persze pont fordítva történt, először láttam a filmes adaptációkat, csak utána merészkedtem odáig, hogy az eredeti művel is megismerkedjem. A véletlen, vagy talán a sors pedig úgy hozta, hogy a Pere Lachaise-ben láthattam Oscar Wilde síremlékét, ami egyértelmű bizonyítéka annak, hogy szelleme épp olyan eleven, mint annak idején.
A síremléket üvegfal védi
a rajongók túlzott lelkesedésétől,
de ennek ellenére számos rúzsfolt, virág,
sőt, könyv is bizonyítja a szerző töretlen népszerűségét
Rúzsfoltok
Hogy ki miért szereti, vagy esetleg megveti Oscar Wilde-ot arra magyarázatot adni nem tudok, és nem is kívánok, de az kétségtelen, hogy műveiben hatással van az emberre. Kiváló példa erre a Dorian Gray arcképe, aminek értelmezése olyan széles skálán mozog, hogy az szinte képtelenség összefoglalni. E tárgyban talán útmutatást nyújthat számunkra a 2014-ben a Helikon által kiadott változat, mely a Dorian Gray képmása címet viseli. Senkit se rettentsen el, az, hogy a könyv százoldalnyi előszóval kezdődik, ami javarészt filológiai fejtegetés és lábjegyzet, viszont számos olyan információt tartalmaz, ami nélkülözhetetlen a mű értelmezése és keletkezése körülményeinek megértéséhez. Az alcím szerint az olvasó az eredeti, cenzúrázatlan változatot tartja a kezében, és az előszó tükrében ezt kénytelenek vagyunk elhinni.
Érdemes megjegyezni és beszerezni ezt a változatot
Történetünk lényegében egy klasszikus Narkisszosz-történet, a szépség öncélú, hedonista és teljességben amorális látszatgyőzelme a világ felett. Természetesen a mű végén van egy helyre kis katarzis és morális tanulság is, hogy az amoralitást gyorsan felülírja - a sors iróniája, hogy a kortárs kritikusok éppen ezt a tanulságot hagyták figyelmen kívül, leragadtak az erkölcsi normák meghatározásánál. A történet az isteni - értsd jól, antik isten: Apollón - szépségű, fiatal és kezdetben naiv Dorian Grayről szól, aki lassacskán alámerül az élvezetek, gyönyörök végtelennek tűnő mámorába - amely végül az önpusztításhoz vezet. Gray karakterváltozásához két személy is asszisztál: Lord Henry Wotton az élvhajhász, romlott és telességében felelőtlen főnemes és Basil Hallward, egy visszafogott temperamentumú festő. E három szereplő, egymáshoz fűződő viszonya és reflexiói határozzák meg a művet. Nos és persze ott az a furcsa festmény, amely ponton a történet lényegében átlép a társadalmi szatírából a horror műfajában.
A festmény, amely a portré alanya helyett öregszik és változik számos metaforát rejt magában, ugyanakkor kiváló lehetőség némi természetfeletti misztikum becsempészésére. Teljesen zárójelben, egyes észak-amerikai indián törzsek hiedelemvilágában még a XIX. században is, ha valakit lerajzoltak vagy lefotóztak, akik a kép rabul ejtette a lelkét. Innentől pedig nem kell Edgar Alan Poe-nak lenni a folytatáshoz.
A történet egyébként fricska is a szép és jó apolloni összetartozására, ami a görög esztétikára vezethető vissza. Esetünkben a szép a gonosszal párosul, ami félreértésekhez és tragédiákhoz vezet.
Azt már el se kezdjük inkább elemezni, hogy a nárcisztikus vonások mellett, milyen pszichopatikus vonásokkal rendelkezik ez a személyiség, és még véletlenül se kezdjünk el párhuzamot vonni a kiválóan zongorázó, és a művészetekre oly érzékeny Dorian Gray és Hannibal Lecter között.
Dorian Gray a festővászonról átlép a filmvászonra
Annak ellenére, és ezt fontos leszögeznünk, hogy Dorian Gray az eredeti történetben a címszereplőnk szőke - akár egy angyal -, a filmvásznon javarészt barna fürtökkel virít. Az első változat 1945-ben került a mozikba, és számomra rejtély, hogy a háború vége felé, hogyan juthatott bárkinek is eszébe pont ezt a témát feldolgozni - mondjuk nem bánom. Ez a változat a film noir besorolást kapta, amivel nem tudok maradéktalanul egyet érteni, de érdekes próbálkozás, és jól tükrözi azt, mi a történet valódi mozgatórugója, mi az, ami leginkább megragadja az emberek fantáziáját. Az 1945-ös változat egyik érdekessége, hogy a drámai hősnőt, Sybil Vane-t Angelica Lansburry játssza, akit idősebb korában fedezett fel inkább a mozivilága és előszeretettel adták rá a szenilis - vagy szenilisnek látszó - vénasszony szerepét.
Dorian Gray 1976-ban a BBC-nél
Minden filmváltozatot nem áll szándékomban felsorolni és kielemezni, de az 1976-os változat több szempontból is figyelemre méltó. Először is eléggé egyértelmű, hogy az eredeti irodalmi mű történetiségét, hangulatát és atmoszféráját leginkább ez a változat tudta visszaadni, és ebben a BBC jellegzetes stílusa éppannyira szerepet játszott, mint a színészek, köztük - és elsősorban - a Basilt megformáló Jeremy Brett - sokak szerint az igazi Sherlock Holmes -, és a Lord Henryt alakító John Gielgud. Ebben a változatban Dorian pont olyan, ahogyan azt Oscar Wilde is megálmodta, szőke fürtös kisfiú, akiből hamarosan élvhajhász koravén válik.
Sir Henry és Basil a tökéletes mű megszületése pillanatában
Festő és múzsája, gyilkos és áldozat
Az 1976-as tv-változat kevés szereplős, sem látványelemek, sem sok statisztás jelenetek nincsenek benne, de éppolyan ütős, mint bármely Shakespeare-dráma BBC-adaptációja. Bevallom Jeremy Brett játéka engem teljesen lenyűgözött.
2009-ben nagy költségvetéssel
A 2009-es brit mozifilm igazán újszerű távlatokat nyitott, kissé modernizálta a történetet - némiképp át is dolgozta. Alapjaiban véve semmi sem változott, csak egy sok statisztás, látványos mozi készült, és nem alaptalan a feltételezés, hogy kifejezetten Colin Firth-nek és Ben Barnes-nak tálalva. E két angol színészkiválóság a 2008-as Easy Virtue (Könnyed erkölcsök) című Noel Coward-adaptációban már bizonyítottak, igaz Firth akkor már női szívek millióit rabolta el Darcyként. Meglehet, hogy tévedek, de amikor először láttam ezt a Dorian Gray-filmet, egyből az volt az érzésem, mintha Lord Henry szerepét egyenesen Firth-re akarták volna szabni, mert ebben a változatban a maga dekadens módján végül is ő képviseli a pozitív - vagyis inkább pozitívabb - gondolkodást. Mondjuk jó oka is van rá, mert a saját lánya a tét. Viszont ebben a változatban tűnik ki igazán egyértelműen, hogy Lord Henry hatására születik meg a szép szörnyeteg, aki megtört lelkeket és véres holttesteket hagy maga után.
A modell és a mű
Ben Barnes tehetsége vitathatatlan, mesterien formája meg a vidám és naiv, máskor a romlott és gonosz Grayt, sajnálatos, hogy később hasonló szerepre már nem tartották méltónak.
Az élet illékony
A film látványelemei olykor elviszik a hangsúlyt, ami talán nem túl szerencsés, ennek ellenére igazán élvezhető alkotás olyan gyöngyszemekkel, mint Basil temetési jelenete.
Dorian Gray új arcképe
Külön fejezetet érdemelni a Penny Dreadful-sorozatban újragondolt Dorian Gray karaktere, ami bizarr módon mutatja be a nárcisztikus, intelligens pszichopata prototípusát, akit ráadásul még utálni sem lehet. A szépség és az extrémitások megismerése iránti mérhetetlen vágyát nem is olyan nehéz megérteni. Jóval komplexebb, elfogadhatóbb karakter, mint a 2009-es mozi hőse, ahol az alkotók olykor kissé elvetették a sulykot. Bár tudjuk, hogy a sorozatban Dorian karaktere inkább hátráltatja a gonosszal szembeni ádáz küzdelmet, mintsem, hogy támogatná, ettől függetlenül sikerül bűvkörébe vonnia a különös vámpírvadász társaság több tagját is: játszva szelídíti meg a farkas és varázsol el egy "boszorkányt". A karakter a sorozat 1. évadában igazán remekel, sajnos a 2.-ban már megjelenik pár viharfelhő, de az Angelique-fejezet lezárásával végül sikerül ezt a hibát kiküszöbölnie. A 3. szezonban azonban kissé kiüresedni látszik, de a fináléra azért összeszedi magát.
Aki Wagnerrel csábít: a modern Dorian Gray
Ebben a változatban egyébként a portré is egészen más értelmet nyer, saját élete van, sokkal "mozgalmasabban" reagál a változásokra.
Leláncolt lélek
Kép forrása és további érdekességek:
https://screenrant.com/penny-dreadful-show-dorian-gray-portrait/?fbclid=IwAR32TutY8lDKPZAvY7EQdyD--X5-SZ9bZfcDKNvch0FqnPUEUyZWhnmQ9ns
És csak, hogy teljes legyen a kép, pár fotó a moszkvai Maloj Bronnoj Színház 2001-es
Dorian Gray arcképe (Портрет Дориана Грея) című előadásából. A cím szerepet Daniil Sztrahov játszotta, aki számos színpadi alakítása mellett több tévé-sorozatba is szerepelt, köztük az
Isaevben.
Képek forrása:
https://strahov-art.ru/dorian11_foto.htm
Az előadásról:
http://www.smotr.ru/2001/mb_grey/ik_mb_grey.htm
Dorian Gray-ből 1990-ben egy magyar musical is készült, melyet a tavalyi 2018/19-es évadban az Operettszínházban is játszottak. A darab egyébként már bejárta Európát és nagy sikerrel játszották Angliában és Németországban is. Akkor nem volt szerencsém eljutni, de amint lehetőségem lesz, beszámolok.
A Dorian Gray-musical szórólapja
