Volker Kutscher: Csendes halál - Babylon Berlin

Kutscher második Rath-regénye a Csendes halál, ami hivatalos források szerint a Babylon Berlin tv-sorozat 3. és talán 4. szériájának az alapötlete. Éppen ezért nem is részletezném túlzottan a történetet, inkább csak pár impressziót osztanék meg az olvasókkal - a boncolgatást a sorozat megtekintése utánra hagyom.

A magyar borító: General Press 2016

Már az első résznél, de a másodikban egyre inkább érezhető, hogy a szerző mennyire rákapott a siker ízére, mert néhány teljességgel felesleges jelenetnél határozottan az az érzése az olvasónak, mintha betűre fizetnék - ezért kissé félve vettem a kezembe a harmadik kötetet, ami vastagabb, mint az előző kettő. Ez persze még nem olyan nagy tragédia, de akad benne néhány abszolút élettelen párbeszéd, amin azért csiszolhattak volna (pl. Gereon Rath és Paul Wittkamp találkozásai). Sajnos elfogult vagyok a sorozat forgatókönyíróival szemben, és csak remélni tudom, hogy éppúgy átdolgozzák majd ezeket a részeket, mint korábban. Egy alapos tuning a karaktereknek sem fog ártani, mert a regénybeli Gereon Rath 180 cm magassága és jóképű képességei ellenére is szimplán béna, a Volker Bruch által megjelenített karakter ezért annál jóval izgalmasabb - Charlotte Ritterről nem is szólva. Néha pedig szinte az az érzése az embernek, mintha egy női kéz is belenyúlt volna a szerkesztésbe, főként a Ritter utáni sóvárgásoknál és a kutyás részeknél, persze lehet, hogy csak rémeket látok.

Az alapötlet egyébként nem rossz, de szerkezeti szempontból nem túl szerencsés a mű felénél az olvasó tudomására hozni a gyilkos nevét, aztán még 300 oldalon keresztül nyújtani, mint a rétestésztát, végül egy deus ex machinával zárni le az egészet. Bár van benne pár igazán frappáns csavar, ez vitathatatlan.
Még egy apróság! Lehet, hogy Kutscher szerint jó poén volt Jeanette Fastré születési helyének pont a belgiumi Malmedyt megjelölni, de inkább pusztán ízléstelen - lásd Joachim Peiper és az állítólagos malmedy mészárlás.

Félreértések elkerülése végett a Csendes halál mindezek ellenére egy jól megszerkesztett, színvonalas alkotás, csak én tettem túl magasra a lécet. Vitathatatlanul napjaink krimiirodalmának egyik gyöngyszeme jócskán maga mögé szorítva a mára már teljesen kiüresedett Günther-sorozatot (nálunk Philip Kerr: Berlin Noir). Kerr-nek ugyanis csak pár kötet erejéig sikerült megtartani a Chandler-stílust, amitől igazán élvezetesek voltak a könyvei, utána visszatért a saját hangjához, ami viszont már messze nem olyan egyéni. Kutscher szerencsére semmi ilyesmivel nem próbálkozott, így az a szövegstílus, melyet használ az idő múltával sem veszt varázsából, és inkább a cselekményszövéssel, mint frappáns kiszólásokkal igyekszik lehengerelni az olvasót. Kénytelen vagyok azonban  bevallani, hogy ez a könyv teljesen magába szippantott, mert ahogy a főhőssel együtt sodródunk a végkifejlet felé, egyszerűen letehetetlenné válik.

A német borító

A magyar nyelvű kiadással kapcsolatban sem dőlhetünk igazán elégedetten hátra. Néhol egy-két kifejezés igencsak félre siklik ("honnan erednek a sebészetei képességei" 580. oldal - inkább ismeretei nem?), arról nem beszélve, hogy a német fogalmak - rangok, intézmények - hol eredeti formájukban szerepelnek, hol lefordítják őket. Egyik legkiugróbb példa az Állatkert, amit bátran meghagyhattak volna Tiergartennek, ha már a többi úgy maradt, illetve az inspektor 489. oldalon, ami helyett némi agytornával bizonyára találhattak volna valami jobbat. És nem ártott volna a straße szóval kapcsolatban sem egy egységes átírásban megállapodni, mert több változatot is sikerült fabrikálni: Oranienstraße és Leipziger Straße 52. oldal, Belle-Alliance-Straße 109. oldal. Ne egyszerű kérdés, de megoldható.

Egy ilyen neves kiadónak az európai áron kínált könyv megjelenésekor erre azért illet volna figyelni - legalább a straßékra, ha másra nem is.
By the way: a jangtao a kivi, ajánlom ezt a szerkesztő és fordító szíves figyelmébe, még ha kínai egres is.

A harmadik kötetre és 3. szezonra várva

Dorian Gray visszatér

Dorian Gray visszatér

Hogy Dorian Gray karakterében több is van, mint egy nárcisztikus személyiség bukása és egyéb morális tanulságok, mi sem bizonyítja jobban, hogy figurája máshol is felbukkan. Elsőként a The League of Extraordinary Gentlemen című képregény hasábjain és a filmváltozatban is. A képregény első része 1999-ben jelent meg, a mozi pedig 2003-ban. Az alapgondolat nem túl eredeti, de nem is annyira rossz, neves irodalmi alakokat terel egy csapatba, cél a világ megmentése - mi más. De már maga a cím is némi iróniát rejt, mert a getlemenek között rögtön ott találjuk Mina Harkert, aki inkább lady, még ha vámpír is.

Dr. Jekyll, Mr, Gray, Némó kapitány, Allan Quatermain,

Mrs Harker, a láthatatlan ember és Sawyer ügynök

A 2003-as filmváltozatban, számos hibája ellenére, amit némi humorral igyekszik kompenzálni - melyek közül a Fantom nevű főgonosz és az opera közti összefüggés mindenképpen figyelemre méltó - Dorian Gray karaktere igazán érdekesre sikerült. Múltbeli afférja Mrs Harkerrel éppúgy megfűszerezi a filmet, mit szarkasztikus megjegyzései, és igazán kár, hogy a rossz oldalon állva végül el kell buknia, mert szívesen elcserélnénk Tom Sawyerrel, aki viszont harmatgyengére sikeredett. A karakter sikerében persze nagy szerepe volt Stuart Townsendnek is, aki magára öltötte Grayt.

Az ír származású Stuart Townsend nem is annyira mellesleg játszott már hasonló szerepet a 2002-es Queen of Damned (Kárhozottak királynője) című Anna Rice-adaptációban, ahol Tom Cruise után ő lehetett a második Lestat.

Egy bonyolult lélek... 

...és arcképe

Több mint tíz évet kellett várni Dorian Gray következő felbukkanására a Penny Dreadfulra, (Londoni rémtörténetek 2014-16). A türelem ezúttal is rózsát termett, méghozzá nem is akármilyent!

A társaság ezúttal is igen színes:
dr. Frankenstein és teremtményei,
farkasember, vámpírok, boszorkányok és vámpírvadászok,
no meg persze Dorian Gray 

A Penny Dreadful cselekményszövése jóval összetettebb annál, hogy pár sorban összefoglalható lenne, és legnagyobb sajnálatomra Dorian Gray mindössze egy igen izgalmas mellékszál, amely olykor kissé háttérbe szorul, annak ellenére, hogy hosszabb-rövidebb afférba keveredik főbb szereplőinkkel - általában inkább rövidebb. Kezdetben nem is igen más látható ebből karakterből, mint a végtelen elegancia, a szépség iránti őszinte lelkesedés és a gyönyörök vég nélküli élvezete. Valahol a második szezon közepe táján azonban fény derül a kevésbé szalonképes és publikus valóságra, és akkor nyer igazán értelmet a Dorian Gray jelképező, és a főcímbe is szereplő kígyó.

Kleopátriai utánérzés, vagy a bibliai gonosz jelképe?

A klasszikus elemeken túl, mint a hatalmas portré-gyűjtemény, az átható zeneiség - ezúttal Chopin helyett Wagnerrel kell beérnünk -, néhány új elemmel is gazdagodik a paletta. Dorian Gray arcképe a 2009-es nagy moziban is élőbb volt, mint festmény esetén illenék, de a Penny Dreadfulban már láncokat is kap, ami arra enged következtetni, hogy legalább egy majdnem sikeres szabadulási kísérletet tudhat a magáénak. Ez a Dorian Gray sem fél szembenézni saját lelki romlottságával, de esze ágában sincs moralizálni, ezért azonban csöppet sem haragszunk rá.

Egy nap, amikor ezek a láncok kioldódnak,
felelned kell a bűneidért

A Penny Dreadfulnak köszönhetően Dorian Grayt is utolérte a franchise-rendszer, és a gyűjtők legnagyobb örömére, már baba formájában is kapható. Valóra vált tehát az álma, műanyagból készített fiatalsága örök marad, legalábbis a megfelelő hőfokon.

Dorian Gray arcképe és figurája

A Dorian Grayt megszemélyesítő Reeve Carney igazán érdekes karriert tudhat a magáénak, hiszen a Broadwayn Pókemberként kezdte - efelett még mindig nem tudtam napirendre térni. Színészi kvalitásai megkérdőjelezhetetlennek, és reméljük, kiváló szerepekben gazdag jövő áll előtte, de zenészként is épp úgy megállja a helyét. Több lemeze jelent meg eddig, melyek közül talán a legkiforrottabb a Mr. Green. Ehhez az albumhoz klipp is készült Love me Chase me címmel.

Ajánlott linkek:

http://www.reevecarneyweb.org/

Ehhez képest némiképp szánalmasnak nevezhető az a próbálkozás, amit a Sabrina hátborzongató kalandjai (Chilling Adventures of Sabrina) című sorozatban láthatunk - a Sabrina, a tiniboszorkány című halvány opusz horrorizált újragondolása. Ebben a változatban Dorian Gray egy bárt vezet, és bár akad néhány jó poén, valahogy nem igazi.

Szép-szép, de azért hiányzik belőle valami

Oscar Wilde: Dorian Gray - könyv és film

Oscar Wilde-hoz fűződő viszonyom nem túl szoros, bár gyermekkoromban egyik kedvenc tevékenységem A boldog herceg előadása volt, homályos emlékeim szerint még valami versenyen is indultam vele. Utána évtizedes kihagyások következtek, és különböző utakon, de végül Dorian Gray csak beszivárgott az életembe. A dolog persze pont fordítva történt, először láttam a filmes adaptációkat, csak utána merészkedtem odáig, hogy az eredeti művel is megismerkedjem. A véletlen, vagy talán a sors pedig úgy hozta, hogy a Pere Lachaise-ben láthattam Oscar Wilde síremlékét, ami egyértelmű bizonyítéka annak, hogy szelleme épp olyan eleven, mint annak idején.

A síremléket üvegfal védi 

a rajongók túlzott lelkesedésétől, 

de ennek ellenére számos rúzsfolt, virág, 

sőt, könyv is bizonyítja a szerző töretlen népszerűségét 

Rúzsfoltok

Hogy ki miért szereti, vagy esetleg megveti Oscar Wilde-ot arra magyarázatot adni nem tudok, és nem is kívánok, de az kétségtelen, hogy műveiben hatással van az emberre. Kiváló példa erre a Dorian Gray arcképe, aminek értelmezése olyan széles skálán mozog, hogy az szinte képtelenség összefoglalni. E tárgyban talán útmutatást nyújthat számunkra a 2014-ben a Helikon által kiadott változat, mely a Dorian Gray képmása címet viseli. Senkit se rettentsen el, az, hogy a könyv százoldalnyi előszóval kezdődik, ami javarészt filológiai fejtegetés és lábjegyzet, viszont számos olyan információt tartalmaz, ami nélkülözhetetlen a mű értelmezése és keletkezése körülményeinek megértéséhez. Az alcím szerint az olvasó az eredeti, cenzúrázatlan változatot tartja a kezében, és az előszó tükrében ezt kénytelenek vagyunk elhinni. 

Érdemes megjegyezni és beszerezni ezt a változatot

Történetünk lényegében egy klasszikus Narkisszosz-történet, a szépség öncélú, hedonista és teljességben amorális látszatgyőzelme a világ felett. Természetesen a mű végén van egy helyre kis katarzis és morális tanulság is, hogy az amoralitást gyorsan felülírja - a sors iróniája, hogy a kortárs kritikusok éppen ezt a tanulságot hagyták figyelmen kívül, leragadtak az erkölcsi normák meghatározásánál. A történet az isteni - értsd  jól, antik isten: Apollón - szépségű, fiatal és kezdetben naiv Dorian Grayről szól, aki lassacskán alámerül az élvezetek, gyönyörök végtelennek tűnő mámorába - amely végül az önpusztításhoz vezet. Gray karakterváltozásához két személy is asszisztál: Lord Henry Wotton az élvhajhász, romlott és telességében felelőtlen főnemes és Basil Hallward, egy visszafogott temperamentumú festő. E három szereplő, egymáshoz fűződő viszonya és reflexiói határozzák meg a művet. Nos és persze ott az a furcsa festmény, amely ponton a történet lényegében átlép a társadalmi szatírából a horror műfajában.

A festmény, amely a portré alanya helyett öregszik és változik számos metaforát rejt magában, ugyanakkor kiváló lehetőség némi természetfeletti misztikum becsempészésére. Teljesen zárójelben, egyes észak-amerikai indián törzsek hiedelemvilágában még a XIX. században is, ha valakit lerajzoltak vagy lefotóztak, akik a kép rabul ejtette a lelkét. Innentől pedig nem kell Edgar Alan Poe-nak lenni a folytatáshoz.

A történet egyébként fricska is a szép és jó apolloni összetartozására, ami a görög esztétikára vezethető vissza. Esetünkben a szép a gonosszal párosul, ami félreértésekhez és tragédiákhoz vezet.

Azt már el se kezdjük inkább elemezni, hogy a nárcisztikus vonások mellett, milyen pszichopatikus vonásokkal rendelkezik ez a személyiség, és még véletlenül se kezdjünk el párhuzamot vonni a kiválóan zongorázó, és a művészetekre oly érzékeny Dorian Gray és Hannibal Lecter között.

Dorian Gray a festővászonról átlép a filmvászonra

Annak ellenére, és ezt fontos leszögeznünk, hogy Dorian Gray az eredeti történetben a címszereplőnk szőke - akár egy angyal -, a filmvásznon javarészt barna fürtökkel virít. Az első változat 1945-ben került a mozikba, és számomra rejtély, hogy a háború vége felé, hogyan juthatott bárkinek is eszébe pont ezt a témát feldolgozni - mondjuk nem bánom. Ez a változat a film noir besorolást kapta, amivel nem tudok maradéktalanul egyet érteni, de érdekes próbálkozás, és jól tükrözi azt, mi a történet valódi mozgatórugója, mi az, ami leginkább megragadja az emberek fantáziáját. Az 1945-ös változat egyik érdekessége, hogy a drámai hősnőt, Sybil Vane-t Angelica Lansburry játssza, akit idősebb korában fedezett fel inkább a mozivilága és előszeretettel adták rá a szenilis - vagy szenilisnek látszó - vénasszony szerepét.

 Dorian Gray 1976-ban a BBC-nél

Minden filmváltozatot nem áll szándékomban felsorolni és kielemezni, de az 1976-os változat több szempontból is figyelemre méltó. Először is eléggé egyértelmű, hogy az eredeti irodalmi mű történetiségét, hangulatát és atmoszféráját leginkább ez a változat tudta visszaadni, és ebben  a BBC jellegzetes stílusa éppannyira szerepet játszott, mint a színészek, köztük - és elsősorban - a Basilt megformáló Jeremy Brett - sokak szerint az igazi Sherlock Holmes -, és a Lord Henryt alakító John Gielgud. Ebben a változatban Dorian pont olyan, ahogyan azt Oscar Wilde is megálmodta, szőke fürtös kisfiú, akiből hamarosan élvhajhász koravén válik.

 Sir Henry és Basil a tökéletes mű megszületése pillanatában

Festő és múzsája, gyilkos és áldozat

Az 1976-as tv-változat kevés szereplős, sem látványelemek, sem sok statisztás jelenetek nincsenek benne, de éppolyan ütős, mint bármely Shakespeare-dráma BBC-adaptációja. Bevallom Jeremy Brett játéka engem teljesen lenyűgözött.

 2009-ben nagy költségvetéssel

A 2009-es brit mozifilm igazán újszerű távlatokat nyitott, kissé modernizálta a történetet - némiképp át is dolgozta. Alapjaiban véve semmi sem változott, csak egy sok statisztás, látványos mozi készült, és nem alaptalan a feltételezés, hogy kifejezetten  Colin Firth-nek és Ben Barnes-nak tálalva. E két angol színészkiválóság a 2008-as Easy Virtue (Könnyed erkölcsök) című Noel Coward-adaptációban már bizonyítottak, igaz Firth akkor már női szívek millióit rabolta el Darcyként. Meglehet, hogy tévedek, de amikor először láttam ezt a Dorian Gray-filmet, egyből az volt az érzésem, mintha Lord Henry szerepét egyenesen Firth-re akarták volna szabni, mert ebben a változatban a maga dekadens módján végül is ő képviseli a pozitív - vagyis inkább pozitívabb - gondolkodást. Mondjuk jó oka is van rá, mert a saját lánya a tét. Viszont ebben a változatban tűnik ki igazán egyértelműen, hogy Lord Henry hatására születik meg a szép szörnyeteg, aki megtört lelkeket és véres holttesteket hagy maga után. 

A modell és a mű

Ben Barnes tehetsége vitathatatlan, mesterien formája meg a vidám és naiv, máskor a romlott és gonosz Grayt, sajnálatos, hogy később hasonló szerepre már nem tartották méltónak.

Az élet illékony

A film látványelemei olykor elviszik a hangsúlyt, ami talán nem túl szerencsés, ennek ellenére igazán élvezhető alkotás olyan gyöngyszemekkel, mint Basil temetési jelenete.

Dorian Gray új arcképe

Külön fejezetet érdemelni a Penny Dreadful-sorozatban újragondolt Dorian Gray karaktere, ami bizarr módon mutatja be a nárcisztikus, intelligens pszichopata prototípusát, akit ráadásul még utálni sem lehet. A szépség és az extrémitások megismerése iránti mérhetetlen vágyát nem is olyan nehéz megérteni. Jóval komplexebb, elfogadhatóbb karakter, mint a 2009-es mozi hőse, ahol az alkotók olykor kissé elvetették a sulykot. Bár tudjuk, hogy a sorozatban Dorian karaktere inkább hátráltatja a gonosszal szembeni ádáz küzdelmet, mintsem, hogy támogatná, ettől függetlenül sikerül bűvkörébe vonnia a különös vámpírvadász társaság több tagját is: játszva szelídíti meg a farkas és varázsol el egy "boszorkányt". A karakter a sorozat 1. évadában igazán remekel, sajnos a 2.-ban már megjelenik pár viharfelhő, de az Angelique-fejezet lezárásával végül sikerül ezt a hibát kiküszöbölnie. A 3. szezonban azonban kissé kiüresedni látszik, de a fináléra azért összeszedi magát.

Aki Wagnerrel csábít: a modern Dorian Gray

Ebben a változatban egyébként a portré is egészen más értelmet nyer, saját élete van, sokkal "mozgalmasabban" reagál a változásokra.

Leláncolt lélek

Kép forrása és további érdekességek:
https://screenrant.com/penny-dreadful-show-dorian-gray-portrait/?fbclid=IwAR32TutY8lDKPZAvY7EQdyD--X5-SZ9bZfcDKNvch0FqnPUEUyZWhnmQ9ns

És csak, hogy teljes legyen a kép, pár fotó a moszkvai Maloj Bronnoj Színház 2001-es Dorian Gray arcképe (Портрет Дориана Грея) című előadásából. A cím szerepet Daniil Sztrahov játszotta, aki számos színpadi alakítása mellett több tévé-sorozatba is szerepelt, köztük az Isaevben.

Képek forrása:
https://strahov-art.ru/dorian11_foto.htm

Az előadásról:
http://www.smotr.ru/2001/mb_grey/ik_mb_grey.htm

Dorian Gray-ből 1990-ben egy magyar musical is készült, melyet a tavalyi 2018/19-es évadban az Operettszínházban is játszottak. A darab egyébként már bejárta Európát és nagy sikerrel játszották Angliában és Németországban is. Akkor nem volt szerencsém eljutni, de amint lehetőségem lesz, beszámolok.

A Dorian Gray-musical szórólapja