Stephen King nevét mindenki ismeri - horror-ranjongók és horrorellenzők egyaránt -, az 1981-ben megjelent Danse Macabre azonban nem egy újabb horror klasszikus, hanem sajátos elméleti munka. Nálunk kissé késve, csak 2009-ben jelent meg először az Európa Könyvkiadó gondozásában (a fordításért és egy-két ferdítésért felelős Müller Bernadett és Totth Benedek).
A magyar kiadás borítója
Most jöhetnének az olyan frázisok, hogy "ez egy hiánypótló munka, amely..." stb, de mivel ez mű- és önelemző könyv, szakmai áttekintés helyett inkább a saját reflexióimat osztanám meg.
Sajnos a könyv pont az az időszakot tárgyalja (1950-1980), ami számomra kevésbé izgalmas, így a boncasztalra kerülő művek java része hidegen hagy, és igazán sajnálom, hogy a '30-as, '40-es, de főként a '90-es évek meg ami utána jön már kimaradtak a szórásból, mert velük együtt kimaradt Lugosi Béla, a Rebecca, Coppola Draculája az Interjú a vámpírral és a '99-es Múmia és Hannibal Lecter teljes pályafutása - csak néhány példa a sok közül. Ennek ellenére érdekes olvasmány elsősorban a személyes gondolatok és az előbb említett önelemző részek miatt, valamint azért, mert az amerikai horror alkotások és az amerikai társadalmat ért hatások különös szimbiózisára is fény derül.
Hiányoltam továbbá, hogy míg terítékre kerül William Faulkner A hang és a téboly című regénye az elidegenedés tárgykörénél, kimarad Fitzgerald Benjamin Buttonja A zsugorodó férfi hosszas elemzésénél, holott hasonló problémát feszeget a kettő, csak az egyik esetben a fizikai méret csökken, míg a másik esetben a életkor halad visszafelé - mivel az elemzések során rendszerint a tárgyalt időszaknál korábban született alkotások és szerzők is gyakran szerepelnek az időrendiség erre nem lehet magyarázat. És míg Poe, sőt, Dickens is többször felbukkan, az abszurd és a horror összefüggéseinél olyan szerzők maradnak ki, mint Gogol vagy Kafka, pedig, ha valami valóban idetartozna, az Az átváltozás, és idesorolhatnánk Nexő Az üres helyek utasai című novelláját is - persze belátom, hogy e három szerző nem ékes angol nyelven írt és minden "szentnek" maga felé hajlik a keze, így vigye el a balhét a hiányos amerikai oktatás. Még egy zárójeles megjegyzés a Jancsi és Juliska és a kannibalizmus című részhez: ez nem mese, mert az adott időszakban valóban létező jelenség volt a kannibalizmus, és Jancsi és Juliska épen azért került az erdőbe, hogy lekerüljenek a családi étlapról - az egy másik kérdés, hogy így egy másik mágikus étlapra kerültek fel.
Lugosi Béla és Ed Wood Tim Burton filmjében (1994):
Martin Landau és Johnny Depp
Számomra az is furcsa, hogy milyen sótlan módon értelmezi Lugosi Béla utolsó filmjét, a kétségtelenül borzalmas 9-es terv a világűrből című Ed Wood-alkotást. Bár mentségére legyen szólva, hogy a könyv megírásakor még nem láthatta Tim Burton erről szóló moziját - ahhoz egy időgép kellett volna -, ami (már mint a film) némi magyarázattal szolgál, még hozzá olyan magyarázattal, amit az ember hajlamos elfogadni. Miért vállalta el Lugosi Béla Ed Wood filmjeiben ezeket a szerepeket? Egyszerűen azért, mert valaki hitt benne, és ez a hit azzal az illúzióval kecsegtette, hogy a régi szép napok visszatérnek. Másrészt ott van az, amit Laurence Olivier is leírt az önéletrajzában, idősebb korában azért vállalt el néha egy-egy kevésbé nívós munkát - mint Mengele vagy Van Helsing -, mert legalább dolgozhatott. És ha már Lugosi Béláról van szó, kaliberekkel jobb színész volt, mint Karloff - persze a Karloff-rajongók ennek az ellenkezőjét hangoztatják -, és akinek mégis kétsége lenne efelől, nézze meg A fehér zombit vagy A hollót.
A szuperhősök ledegradálásával sem értek egyet, és érzek benne némi prekoncepciót is. Bár igaz, hogy a Pókember népszerűségének egyik fő oka az emberi mivolta - meg az újításnak számító gondolatbuborékok -, de ez igaz Batmanra is - bár a Pókember tök csóró, míg Batman kőgazdag. Úgy érzem, itt a szuperhős megfogalmazás erősen Supermanre és a hozzá hasonló valószínűtlenül tökéletes és unalmas hősökre értendő.
Amiről viszont a szerző már nem tehet, az a magyar fordításban szereplő néhány apróság. John Wayne említésénél a "duke" szót például nyugodtan lefordíthatták volna hercegre, hiszen köztudott, hogy Wayne-t beceneve a "Herceg" volt, persze ehhez lehet, hogy egy nagyszótár kellett volna. A görög eredetű szavak átírása sem ment valami jól az angolból, így a püroszi győzelemből piroszi lett, Nárcisszuszból pedig valami egész érdekes dolog. Sotto voce jegyzem meg, hogy ezen szavak átírása már régóta egységes, és az Európa Kiadótól ennél többet várt volna az olvasó, mellesleg nyilvánvaló, hogy sem a fordítók sem a többi munkatárs nem figyelt a gimis töri órákon, mert akkor tutira nem tévesztik el.
Az Addams Family 2 óta tudja, milyen káros hatással van ránk a Disney;
Wednesday Addams Disney-mosolya
És most lássuk a pozitívumokat!
Az előbbi bekezdésekből talán úgy tűnhet, hogy ez a könyv nem a legsikerültebb művek egyike, de ezt rögtön megcáfolnám. A már kétszer hangsúlyozott személyes mivoltán túl, amelyből kezdő és már pályán levő írók egyaránt okulhatnak, és melyben némi betekintést nyerhetünk az amerikai könyvkiadók világába, valamint a regényből filmadaptációvá és átértelmezéssé válás bonyolult és küzdelmes folyamatába, a könyv eredeti humora és stílusa már önmagában elegendő indok.
Külön köszönet a szerzőnek a Disney-borzalmakról írt soraiért, melyben világosan rámutat arra az érzelmi alapú manipulációra, ami az egész rendszert működteti - a pszichés horror rejtett eszközeiről már nem is szóval. Úgy hogy csak óvatosan a Disney-vel!
Ami vitathatatlan érdeme a könyvnek - és amit sajnos nem tárgyal elég részletesen - az a horror pszichológiája - értendő ez a szerzőre és olvasóra egyaránt. Az utolsó, kissé hidegzuhany-szerű fejezetben azért találhatunk pár érdekességet, de helyszűke miatt erről bővebben már nem értekezik a szerző.
A könyvben mindazonáltal található jó pár magvas gondolat, melyből kettőt emelnék ki.
"Sajnálatot érzek, amikor olyasvalakivel hoz össze a sors, aki így vélekedik ezekről a dolgokról: 'Nem olvasok fantasyt (nem a magyar műfaji kategóriára gondol, inkább a fictionként definiált könyvekre), és nem nézek ilyen filmeket; mert nem igaziak.' Ezek az emberek egyszerűen képtelenek felemelni a fantasy súlyát. Képzeletük izmai valami oknál fogva elsorvadtak az évek során."* - nagyon szép, eufemisztikus megfogalmazás.
"A legtöbb kritikus nem foglalkozik a fantasy-irodalommal (értsd: fiction), mert fogalmuk sincs, mihez kezdjenek vele, hacsak nem egyértelmű allegóriáról van szó. 'Nem foglalkozom fantasyvel - közölte velem egyszer egy nem kisebb orgánum, mint a New York Times Book Review egykori kritikusa. - Nem érdekelnek az őrült hallucinációk.' Sosem árt jó kapcsolatot ápolni ilyen nyitott elmékkel. Szélesíti az ember látókörét."* - Köszönjük, Stephen King!
"Egész tűrhető kézirat, Mr. King,
de lenne néhány részlet, amin érdemes volna még csiszolni."
*Stephen King: Danse Macabre 172. old és 562. old
