Rebecca Blackhorse: Otokojaku

Oozora Yuuhi a Casablanca nyitó jelenetében.

Kép forrása:

http://www.asahi.com/showbiz/stage/spotlight/OSK201001220035.html

Ogivara Haruki, tokiói rendőrtiszt, előzékenyen előreengedte a vendéget, majd utánaoldalazott a két széksor között. A gaidzsin megvárta, amíg Ogivara egészen mellé ér, aztán kölcsönös udvariaskodás következett arra vonatkozóan, hogy ki foglaljon először helyet, amit végül egy házaspár érkezése szakított félbe, akik mosolyogva törtek utat. Végül Ogivara és a gaidzsin megegyeztek abban, hogy egyszerre ülnek le. Ogivara kényelmesen elhelyezkedett a széken, majd oldalra fordult a vendéghez.

– Edward szan, igazán kár, hogy ma nem láthatja A máltai sólymot – kezdte a magyarázkodást, mintha legalábbis ő lenne az igazgató, akinek a szeszélye folytán megváltozott a műsor –, de biztos vagyok benne, hogy a Tűz Japán felett ugyanúgy elnyeri majd a tetszését.

– Emiatt felesleges aggódnia, Haruki szan – bólintott Edward Williams különleges ügynök, jelenlegi minőségében külső szakértő –, mindkettő kiváló választás lenne.

Williams igyekezett megnyugtatni a házigazdát játszó Ogivara Harukit, aki láthatóan azóta gyötrődött e miatt a kellemetlenség miatt, hogy megpillantotta a bejáratnál kihelyezett plakátot. Edward Williams e tekintetben viszont igen engedékeny volt egy régi emléknek köszönhetően.

– Kényelmes a széke, Edward szan? – kérdezte Ogivara, mintha nem lenne minden ülés egyforma.

– Igen, köszönöm – válaszolta Williams, miközben csillogó tekintettel nézelődött. Amióta ugyanis belépett a Takarazuka Szakuranbo épületébe, újra tizenhat évesnek érezte magát, bár akkor a hátsó ajtón próbált besurranni az egyik öltözőbe, természetesen nem akármelyikbe. Mielőtt elérhette volna, persze lebukott, de nagyon elnézőek voltak vele szemben, talán mert még a célszemély a pártjára állt.

„Arita Kijo – mondta magában Williams az akkor népszerű művésznő nevét. – Azóta már halott” – tette hozzá néhány másodperccel később, ez azonban csöppet sem kedvetlenítette el, mert számára a nő, akárcsak maga az emlék, halhatatlan maradt.

Williams már szinte látta Arita Kijo karcsú alakját, az arcát, ahogy rámosolyog, amikor a mellette ülő Ogivara alig hallhatóan felsóhajtott:

– Már elkezdődött.

Williams összeráncolta a homlokát. Az előadásig még legalább öt perc volt hátra, tehát a tokiói rendőr megjegyzése valami egészen másra vonatkozhatott.

– Mi kezdődött el, Haruki szan? – hajolt közelebb.

Ogivara meglepődött. Igen! Már megint megfeledkezett arról, hogy ez a gaidzsin tud japánul.

– Csak egy ostoba semmiség, Edward szan. Semmiség – vágta rá.

– Azért bátran ossza meg velem – mosolyodott el Williams, akit mindig is érdekeltek az efféle semmiségek.

– Remélem, hogy az előadás alatt nem jár majd folyton a szájuk – szólt hátulról egy öblös hang; egy kevésbé udvarias tokiói őslakos, aki nem nagyon szívelte az ilyen fecsegő nézőket, főként nem a közeli sorokban.

– Elnézést! – fordult hátra egyszerre Ogivara és Williams.

– Elnézést! – ismételte ingerülten a férfi.

– Talán jobb, ha később mondja el – súgta Williams.

Ogivara Haruki bólintott, és bízott abban, hogy a gaidzsin az előadás végére az egészet elfelejti.

Williams visszadőlt, majd újra elmerült az emlékezés tengerében, és mire az első alakok feltűntek a függöny mögött, ő már egy egészen más előadáson vett részt, az agya ugyanis különös módon összekombinálta a huszonhat évvel ezelőtt látottakat azzal, ami éppen előtte zajlott. Úgy bámulta a színpadot, mint a kis srácok kedvenc rajzfilmjük legújabb epizódját a tv-ben, és egy külső szemlélőnek akár úgy is tűnhetett, hogy valamiféle furcsa transzban van.

Ezzel szemben Ogivara Haruki nagyon is a jelen problémáival volt elfoglalva.

„Már elkezdődött – gondolta. – Már elkezdődött a vadászat Otoka Juri fejére – fejezte be a mondatot. – Mi másért változtatták volna meg a műsort?" – érvelt.