Otokojaku - entrée

Oozora Yuuhi a Casablanca nyitó jelenetében.

Kép forrása:

http://www.asahi.com/showbiz/stage/spotlight/OSK201001220035.html

Ogivara Haruki, tokiói rendőrtiszt, előzékenyen előreengedte a vendéget, majd utánaoldalazott a két széksor között. A gaidzsin megvárta, amíg Ogivara egészen mellé ér, aztán kölcsönös udvariaskodás következett arra vonatkozóan, hogy ki foglaljon először helyet, amit végül egy házaspár érkezése szakított félbe, akik mosolyogva törtek utat. Végül Ogivara és a gaidzsin megegyeztek abban, hogy egyszerre ülnek le. Ogivara kényelmesen elhelyezkedett a széken, majd oldalra fordult a vendéghez.

– Edward szan, igazán kár, hogy ma nem láthatja A máltai sólymot – kezdte a magyarázkodást, mintha legalábbis ő lenne az igazgató, akinek a szeszélye folytán megváltozott a műsor –, de biztos vagyok benne, hogy a Tűz Japán felett ugyanúgy elnyeri majd a tetszését.

– Emiatt felesleges aggódnia, Haruki szan – bólintott Edward Williams különleges ügynök, jelenlegi minőségében külső szakértő –, mindkettő kiváló választás lenne.

Williams igyekezett megnyugtatni a házigazdát játszó Ogivara Harukit, aki láthatóan azóta gyötrődött e miatt a kellemetlenség miatt, hogy megpillantotta a bejáratnál kihelyezett plakátot. Edward Williams e tekintetben viszont igen engedékeny volt egy régi emléknek köszönhetően.

– Kényelmes a széke, Edward szan? – kérdezte Ogivara, mintha nem lenne minden ülés egyforma.

– Igen, köszönöm – válaszolta Williams, miközben csillogó tekintettel nézelődött. Amióta ugyanis belépett a Takarazuka Szakuranbo épületébe, újra tizenhat évesnek érezte magát, bár akkor a hátsó ajtón próbált besurranni az egyik öltözőbe, természetesen nem akármelyikbe. Mielőtt elérhette volna, persze lebukott, de nagyon elnézőek voltak vele szemben, talán mert még a célszemély a pártjára állt.

„Arita Kijo – mondta magában Williams az akkor népszerű művésznő nevét. – Azóta már halott” – tette hozzá néhány másodperccel később, ez azonban csöppet sem kedvetlenítette el, mert számára a nő, akárcsak maga az emlék, halhatatlan maradt.

Williams már szinte látta Arita Kijo karcsú alakját, az arcát, ahogy rámosolyog, amikor a mellette ülő Ogivara alig hallhatóan felsóhajtott:

– Már elkezdődött.

Williams összeráncolta a homlokát. Az előadásig még legalább öt perc volt hátra, tehát a tokiói rendőr megjegyzése valami egészen másra vonatkozhatott.

– Mi kezdődött el, Haruki szan? – hajolt közelebb.

Ogivara meglepődött. Igen! Már megint megfeledkezett arról, hogy ez a gaidzsin tud japánul.

– Csak egy ostoba semmiség, Edward szan. Semmiség – vágta rá.

– Azért bátran ossza meg velem – mosolyodott el Williams, akit mindig is érdekeltek az efféle semmiségek.

– Remélem, hogy az előadás alatt nem jár majd folyton a szájuk – szólt hátulról egy öblös hang; egy kevésbé udvarias tokiói őslakos, aki nem nagyon szívelte az ilyen fecsegő nézőket, főként nem a közeli sorokban.

– Elnézést! – fordult hátra egyszerre Ogivara és Williams.

– Elnézést! – ismételte ingerülten a férfi.

– Talán jobb, ha később mondja el – súgta Williams.

Ogivara Haruki bólintott, és bízott abban, hogy a gaidzsin az előadás végére az egészet elfelejti.

Williams visszadőlt, majd újra elmerült az emlékezés tengerében, és mire az első alakok feltűntek a függöny mögött, ő már egy egészen más előadáson vett részt, az agya ugyanis különös módon összekombinálta a huszonhat évvel ezelőtt látottakat azzal, ami éppen előtte zajlott. Úgy bámulta a színpadot, mint a kis srácok kedvenc rajzfilmjük legújabb epizódját a tv-ben, és egy külső szemlélőnek akár úgy is tűnhetett, hogy valamiféle furcsa transzban van.

Ezzel szemben Ogivara Haruki nagyon is a jelen problémáival volt elfoglalva.

„Már elkezdődött – gondolta. – Már elkezdődött a vadászat Otoka Juri fejére – fejezte be a mondatot. – Mi másért változtatták volna meg a műsort?" – érvelt. 

Otokojakuk: középen Oozora Yuuhi

Kép forrása:

http://www.asahi.com/showbiz/stage/gallery/

A sorozatról bővebben olvashat:
http://asiafan.hu/archives/2015/03/27/made-in-japan-krimisorozat/ 

A hadikerékpár nyomában No 3

Ez már hazai pálya. A fenti képről a bőszen tekerő honvédek mellett először az jutott eszembe, hogy így már érthető a korai tankokra alkalmazott "meggymagköpködő" kifejezés, bár nem becsülném alá egyetlen önjáró harci löveg ütőképességét sem.

Egy falatnyi berliner

A kép ugyan egy világháborúval korábban született, 
de a hangulatot tökéletesen tükrözi.

A támaszpont helyén hatalmas kráterek éktelenkedtek, a gépek többsége égő roncshalmaz volt csupán bizonyítva az egyesült angol és amerikai légierő fölényét. A sebesülteket már átszállították a közeli kórházba, a harcképes túlélőket pedig átvezényelték egy másik állomáshelyre. Gottfried az osztag maradékával egy laktanyában kapott éjszakai szállást, onnan indultak tovább másnap. De igazából nem is annyira laktanyának tűnt, inkább egy temetőnek.

Gottfriednak a fegyelem sosem volt ellenére, sőt, kifejezetten jó barátságban voltak egymással, azonban amit ott tapasztalt, azt határozottan túlzásnak tartotta. A katonák a kantinban síri csendben, szinte hangtalanul költötték el a vacsorát, és amilyen gyorsan csak lehetett, mindenki visszatért a barakkjába. Gottfried azonban meggondolatlanul kiült a lépcsőre, elszívott egy szál cigarettát, majd az ölébe vette a tangóharmonikáját, ami vele együtt szerencsésen megúszta a légitámadást, és a többiekre való tekintettel nagyon halkan játszani kezdett.

A dallamok utat törtek a kihaltnak tűnő falak között. A katonák nem merészkedtek ki, mert tudták, hogy a váratlan, de igen kellemes koncertnek hamarosan vége szakadt, ezért csak távolról élvezték az előadást.

Gottfried már túl volt három, különböző női nevet istenítő dalon, és éppen a negyedikbe kezdett volna, amikor mellette termett egy járőr csapat. Egyenesen Major Schultz elé vezették, vagy, ahogy a helyeik hívták, Major von Wurm elé, aki a girhes aktakukacok mintapéldánya volt, bár a gerinctelenek minősülő férgek hozzá képest szilárd jelemmel rendelkeztek.

– Mit képzel magáról? – kezdte Major von Wurm kedvenc elfoglaltságát, az üvöltözést. – Egy szavamba kerül, és holnaptól az udvart fogja söprögetni! – majd felállt a biztonságot jelentő íróasztal mögött, de annyira azért nem volt bátor, hogy elő is merészkedjen. – Maguk pilóták azt hiszik, csak mert lelőttek pár gépet odafönt, idelent már bármit megengedhetnek maguknak! Hát majd én megmutatom, hogy nem! A ma éjszakát Hauptmann Nachtwald bizony a fogdában tölti még pedig a hangszere nélkül! – csapott az asztalra. – Vezessék el! – mutatott az ajtó felé.

Mivel a cellák mindegyik foglalt volt, Gottfried a viszonylag szellős magánzárkák egyikébe került, de már ott is laktak. Pár másodperc állt rendelkezésére, hogy lakótársát szemrevételezze, amikor belépett az ajtón, és a folyosóról némi fény szűrődött be. A fickó állát párnapos borosta borította, feldagadt, karikás szemeiből ítélve úgy egy hete pihenhetett ott. Neki azonban nem volt elég az a pár másodperc, hogy bármit is megállapítson az újonnan érkezőről.

– Mi újság odakint? – kérdezte jó pár perc elteltével közönyösen.

– Egyre több a jenki – válaszolta Gottfried.

– Talán előbb ideérnek, és akkor nem kell felkötnöm magam, megteszik majd ők helyettem – huppant vissza a különös cellatárs az ágyra.

Gottfried a keskeny ablak alá sétált, igaz, ehhez elég volt mindössze három átlagosnak számító lépés.

– Csak nem olyan rossz a helyzet! – jegyezte meg. A hosszú csendből, amit feleletként kapott, azonban éppen az ellenkezőjét olvasta ki. – Major Schultz nem igazán szereti a zenét – szólt valamivel később.

– Te játszottál az előbb? – csillant fel a másik tekintete.

– Épp csak bemelegítettem – Gottfried remélte, hogy a fogolytárs nyelve végre megoldódik, de percekig úgy tűnt, tévedett.

– Elvinnél egy üzenetet a feleségemnek? – kérdezte váratlanul a férfi.

– Igen – vágta rá Gottfried.

– Mondd meg neki, hogy szeretem, és hogy becsülettel fogok meghalni, és tőle is ezt várom. Megteszed?

Gottfried bólintott, aztán rájött, ezt a bajtárs nemigen láthatja.

– Szereted, becsülettel fogsz meghalni, és tőle is ezt várod – ismételte, igaz, furcsállotta ugyan a szöveget, mert ilyesmit nem szokott az ember hazaüzenni. – Megteszem.

– Kösz, bajtárs! – ez volt a férfi utolsó mondata, végigfeküdt az ágyon, és a fal felé fordult, nem sokkal később el is aludt.

Gottfried kis idő múltán megunta az ácsorgást, és leült a nyirkos padlóra, majd a cellatárs szavain töprengett. Hogyan adhatná az üzenetet, hiszen még a nevét sem mondta meg!

Hajnalban azonban kirángatták a zárkából, és nem volt több lehetősége szóra bírni a férfit. Így nem volt sok választása. Miközben átvonszolták az udvaron, közömbös képpel az egyik katonára nézett.

– Ki volt az a fickó odabent? Süketnéma vagy hadirokkant? Egész végig egyetlen egy szót se szólt?

– A neve Jan Eder, de ne várja, hogy dalra fakadjon, Herr Hauptmann, nincs ki a négy kereke, amióta csak itt van.

A séta ezúttal is von Wurm irodájában ért véget, ahol az őrnagy visszaszolgáltatta az elkobzott hangszert egy aprócska módosítással. Éjjel ugyanis a célba lövést gyakorolta rajta, így jelen állapotában rosszabbul festett, mintha a britek robbantották volna fel. Gottfried igyekezett jó képet vágni, mert mást nem nagyon tehetett, bár nincs az a hangszerkészítő, aki új életet lehelhetne a tangóharmonikába.

Szerencsére még a délelőtt folyamán elhagyták ezt a baljós légkörű laktanyát. Gottfried valósággal fellélegzett, ahogyan a konvoj áthaladt a kapun.

A nagy örömtől mámorosan csak pár nappal később jutott eszébe, hogy mit is ígért Jan Edernek. Nem volt túl könnyű teljesíteni a dolgot, de sikerült összebarátkoznia egy volt pilótával, Erich Gratz-cal, akit egy sérülés miatt felmentettek, és áthelyeztek az adminisztrációhoz. A volt pilóta kiderítette Frau Eder címét, és még oda is fuvarozta Gottfriedot.

– Jobb, ha egyedül megy be – mondta Gratz a rájellemző tapintattal.

Ezzel Gottfried is egyetértett.

A nő könnyes szemmel nyitott ajtót, majd a megkönnyebbüléstől sírni kezdett, mert először azt hitte, a két tiszt a férje halála miatt kereste fel. Másodszor pedig akkor fakadt sírva, amikor Gottfried felmondta az üzenetet, amit kétszer el is kellett ismételnie. A nő keserves zokogásban tört ki, amit Gottfried már végképp nem tudott értelmezni, és gyorsan behívta a másik tisztet erősítésként. Erich Gratznak végül sikerült megnyugtatnia a nőt, bár ebben némi része lehetett a snapsznak is, amit Gottfried tukmált Frau Ederre.

– Nagyon különös – jegyezte meg Gratz az autóban ülve, miközben visszafelé tartottak. – Ez az üzenet nagyon különös, és az is, ahogyan a nő reagált.

– Talán valami kód lehet, amit előre megbeszéltek egymás között – magyarázta Gottfried.

– Nagyon szerethetik egymást – állapította meg Erich Gratz. – Látta a fényképeket? Van egy kislányuk.

– Igen, láttam.

– Egyszer minden titokra fény derül – szólt végül Gratz. – Sikerült megjavitatni a hangszerét? – váltott gyorsan témát.

– Sajnos nem, de vettem egy másikat – válaszolta Gottfried, gondolatai azonban még mindig Frau Eder körül kavarogtak...

Café Moszkva

"Székely István következő érdekes filmes vállalkozása a Café Moszkva című játékfilm volt. 1933-ban. Ebben a Hyppolit fennhéjázó lakáját alakító Csortos Gyula, illetve a később Jávor Pállal személy összeütközésbe kerülő Kiss Ferenc vitték a főszerepeket. A produkció abból a szempontból különleges, hogy a rengeteg komédia után új korszakot nyitott a hazai filmgyártásban: a melodrámákét. További érdekessége, hogy (kimondva, kimondatlanul) a magyar származású Kertész Mihály egy évtizeddel későbbi kiváló alkotása, a Casablanca közvetlen előzményének, mintájának tekinthető, már ami a témát, a dramaturgiát, a cselekményfordulatot és a karaktereket illeti."

Várkonyi Vilmos: Jávor Pál és a magyar film, Lupuj-Book Kft, 140. old. A film más források szerint 1936-ban készült. Kiss Ferenc azonban csak mellékszereplő volt ebben a filmben, a főhőst: Szilágyi István főhadnagyot Vértes Lajos játszotta, a főhősnőt pedig Tőkés Anna.

Tőkés Anna és Kiss Ferenc a Café Moszkvában.
A kép forrása:

http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?SID=&pev=2010&pho=02&pnap=26&n=csalogany13

Ezt olvasva úgy éreztem, hogy muszáj lesz megnéznem a Café Moszkvát, egyrészt, mert magam is Casablanca-rajongó vagyok, másrészt, mert kedvelem a "A külvárosi őrszoba" hangulatú filmek - harmadrészt pedig azért, mert nem túl sok magyar háborús filmet ismertet a szakirodalom.

Szerelem, szenvedély, barátság, bátorság, bajtársiasság, dráma és némi Rejtőt idéző humor, mindez egy melankolikus dallammal elegyítve sajnos csak 67 percben. Igazán kellemes és üdítő a sok szirupos vagy Ryan-közlegény-féle alkotás korszakában újranézni saját filmtörténeti alkotásunkat. Ízig-vérig magyar, búskomor hangulatú mozi, a Jávor Pál és Karády Katalin által tökélyre fejlesztett keserédes előhangja. Ha mindez nem volna elég, kiváló drámáturgia ás kárákterek, a mellékszerepekben pedig zseniális színészek (Tímár József, Mály Gerő, Kiss Manyi) fokozzák az izgalmat.

Míg a Rick's Café Americainben a "Time goes by", addig a Café Moszkvában a méltatlanul elfeledett  "Mondanád csak egy éjszakára" vezeti a slágerlistát. A filmben szereplő változat azonban kissé más, mint az alábbi oldalon hallható verzió:

http://slagermuzeum.network.hu/video/gramafon_slagerek/tokes_anna__mondanad_csak_egy_ejszakara

Töltsön egy estét a Café Moszkvában!
Jó szórakozást!