William the Bloody - Spike

Home, sweet home...

 Egy vallomással tartozom, én is, mint gondolom sokan, Angel miatt kezdtem el nézni a Buffy, a vámpírok réme című sorozatot. Ez nálam egészen a 2. szezon 3. részéig tartott, amikor is behajtott a képernyőbe egy kopott, fekete Cadillac, aztán kiszállt belőle egy ráncos képű, Billy Idol fazon és rágyújtott. Annyit mondott: "Home, sweet home", de ezzel végérvényesen megpecsételte a sorozat és a nézők sorsát. Ez a hidrogénszőke punk, vagyis Spike, igazán felpezsdítette a tinidrámába hajló sorozatot.

Zsánerkép a 2. szezonból

Spike alapkaraktere, a szarkasztikus humorú szociopata, üdítő változás volt Angel folyton szenvedő személyiségéhez képest (az első rész végén például kiteszi egy kicsit a napra a felkent főgonoszt, mert túl sokat pattog). Drusillához kötőtő szenvedélye - amely később más női szereplők irányába teljesedik ki -, lázadó, minden tekintélyt és hagyományokat felrúgó karaktere, épp úgy szimpatikussá teszi, mint emberi gyengeségei. Ezt a formát sikerült megtartania végig a 2. szezonban, de  később, a 4. és 5. évad során rendesen kiherélték, ennek ellenére mégis ő volt a legizgalmasabb és kiszámíthatatlanabb, vagyis az, akiért érdemes egyáltalán követni a sorozatot. A 6. szezonban szerencsére kezd újra magára találni, a 7-ben remekel, és miután átcsúszott az Angel záró, 5. évadába, ott már régi fényébe konspirál.

Spike és Dru

Spike eredetileg csak a 2. szezonban szerepelt volna, de a rajongóknak köszönhetően kapott egy epizódszerepet a következő évadban, és a 4. évadtól pedig állandó mellékszereplőként funkcionált. Azonban csak jóval később ismerjük meg a háttértörténetet, bár azt kezdettől fogva tudjuk róla, hogy angol. Mint kiderül egy zseniálisan megszerkesztett duplaepizódból (a Buffy és az Angel sorozatokban egymás után került bemutatásra, egymást kiegészítve más-más szemszögből), egy gazdag polgári családból származó, félénk fiúról van szó, aki borzalmas verseket ír szerelme tárgyának. Külön pikantériát kölcsönöz a dolognak, hogy egyetlen rajongója az akkor még nagyon gonosz Angelus. Aztán kiszemeli magának Dru és innentől már egyenes az út a drámai, majd eléggé sajátos végkifejletig. Mellesleg, vagy nem is annyira mellesleg, Spike az egyetlen vámpír, aki vadászt ölt - szám szerint kettőt. Ebben, hogy úgy mondjam, alaposan überelte a főhős Angelt - ezt a pechet!

A bőrkabát

Spike egyik attribútuma a nevezetes bőrkabátja, amit - mint később megtudjuk - New Yorkban szerzett az általa megölt második vadásztól.  Ez a kabát egyfajta szimbólum, számos részben felbukkan és fontos szerepet tölt be. Jellemző az a momentum is, amikor nem hordja, végül mégis visszatér hozzá. Mellesleg a kabát másolata bárki számára elérhető, megvásárolható, ahogyan a Spike-ról készült (Pop!, Lego, stb.) figurák.

Spike különböző stílusban

A borító tűrhető, a belívet engedjük el

Miután végig vitte a Buffyt majd feldobta az Angel utolsó évadát, Spike a képregényekben is tarolt. Rendszeres szereplő az Angel and Spike névre keresztelt sorozatban, sőt, saját képregényt is kapott. Sajnos ezen munkák színvonala jóval a tévésorozatok szintje alatt van, de örüljünk egyáltalán annak, hogy létezik, magyarul egyébként nem jelentek meg. Zárójelben jelzem, hogy nálunk a Buffy-könyvsorozat sem aratott osztatlan sikert, aminek talán egyik oka, hogy Spike csak a borítón szerepel.

John Hart, az intrikus

James Marsters, a Spike karakterét megformáló színész, aki kiváló zenész is egyben, számos más filmben és sorozatban is szerepelt (Torchwood, Smallville), a rajongók számára azonban mégis Spike marad. Ezzel talán egyedül John Hart szerepe veheti fel a versenyt, a Doctor Who melléksorozataként futott Torchwood 2. szezonjában, ahol két igen ütős rész erejéig bukkan fel. John Hart számos rokon vonást mutat Spike-kal, és éppúgy felforgatta Cardiff városát, mint vámpírkollégája Sunnydale-t. Marsters zenész karrierét nem kíséri rivalda fény, de stabil rajongótábort mondhat magáénak. A neten bárki meghallgathatja dalait.

Utóhang, avagy a szinkronhangok:

Spike magyar hangja a 2. szezonban Fesztbaum Béla volt, zseniális színész, és olyan színezetet adott a karakternek, ami magasan a többi szereplő fölé emelte. Később sajnos mások vették át ezt a feladatot, ami egy kissé lehangoló. Javaslom a többi szezont eredeti nyelven megtekinteni vagy német szinkronnal, ami szintén pazar.

Made In Japan - a teljes sorozat

 Előkészületben a tizedik rész, szintén e-book formájában. Ideje leltárt készíteni. 2011-ben jelent meg az első, azóta - te jó ég! - 12 év telt el. Nézzük csak, hogyan is állunk most:

Columbo és az elnyűhetetlen ballonkabát

Columbo kétségtelen, hogy ugyan úgy elnyűhetetlen, mint ballonkabátja, Kutya és a Peugeot. Sokan igyekeztek megfejteni az okot, hogy a rajongók miért nézik meg újra és újra a már ezerszer látott epizódokat, miért olyan népszerű még napjainkban, melynek ékes bizonyítéka például a "Just One More Thing" feliratú bögre és társai. Erre a kérdésre nem tudom a konkrét választ, bár gyerekkorom óta rajongónak számítok - azt persze szívesen felsorolnám, én miért szeretem - , de az biztos, hogy Columbo hadnagy egyénisége, a történetek minőségi kidolgozása, az apró poénok, melyeket csak többszöri megtekintés után szúrhatunk ki, éppen úgy hozzá tartoznak vonzerejéhez, mint a gyilkos karaktereket vagy mellékszerepeket megformáló színészek. A sorozat egyértelműen mestermunka, és Columbo hadnagy szinte már az első szezonok alatt legendává vált (erről Peter Falk is beszámol életrajzi könyvében). Később igyekeztek ezt a nimbuszt kihasználni, de a további próbálkozások (a könnyen felejthető Mrs. Columbo sorozat, vagy a változó színvonalon megírt regények) mind kudarcot vallottak, mert hiányzott belőlük a Peter Falk által megformált esszencia.

2022-ben jelent magyar nyelven a Mindörökké Columbo című könyv, mely minden rajongó számára kötelező olvasmány lehet. Számtalan érdekes sztorit tartalmaz a sorozat születéséről, az epizódokról, Peter Falkról és azokról, akik a háttérből ugyan, de tevékenyen részt vettek az alkotásban. Ha belekezd az ember, garantálom, hogy nem tudja letenni, és a végén csalódottan veszi tudomásul, hogy újabb fejezetek helyett a borító hátsó oldalával találja magát szembe. Igazi csemege, csak ajánlani tudom!

Peter Falkról bátran kijelenthetjük, hogy ő maga Columbo. Ez áttétesen és konkrét értelemben is igaz, hiszen tevékenyen vett részt a karakter formálásában - a ballonkabát, az autó, a kutya és a szivar is mind olyan elem, amely Falk ötlete vagy választása alapján került a történetbe -, ráadásul a forgatókönyvben is gyakran eszközölt változtatásokat, sőt, egy epizódot ő maga rendezett. Falk maximalizmusának köszönhető az az igényesség, ami a sorozatot jellemzi.

A Columbo 1971 és 2003 között készült, hosszabb kihagyással 10 szezon, összesen 69 epizód. Számos nagy névvel találkozhatunk a sorozatban, mint William Shatner (Star Trek), Leonard Nimoy (Star Trek), Janet Leigh (Psycho), Vera Miles (Psycho), Faye Dunaway, Anthony Andrews. A mellékszereplők között pedig olyan legendák bukkannak fel, mint Leslie Nielsen, Vincent Price és Little Richard.

A Mindörökké Columbo vezetett el Peter Falk: Just One More Thing című önéletrajzához. Sajnos valamiért - számomra érthetetlen módon - ez a könyv magyar nyelven eddig még nem jelent meg, pedig lebilincselő olvasmány. Falk egyénisége teljesen áthatja, sajátos humorával tálalja az olykor megdöbbentő, máskor humoros epizódokat. A könyv egyedülálló képanyaggal rendelkezik, a fotók és Falk grafikái varázslatos hangulatot kölcsönöznek a beszámolóknak. És ha már Falk rajzai szóba kerültek, számomra különösen érdekes ahogyan a képzőművészethez viszonyul, ahogyan ír róla, ahogyan elmeséli, hogyan is csöppent bele az alkotás folyamatába, hogyan ragadta magával, vált a szenvedélyévé. Fő témája a női test, amiről azt írta: "...feltűzött hajjal - leengedett hajjal - ruhában - ruha nélkül. Egy férfi számára a legelbűvölőbb téma."*

Peter Falk rajza: Just One More Thing

* Peter Falk: Just One More Think, Arrow Books, 2006, 214. o.

„Jó éjt, drága kis hadnagyom!”

 

Ugyanazt a dalt dúdolta unos-untalan, maga sem tudta, miért. Hiszen annyi év eltelt már azóta! Minden hiába, képtelen volt megszabadulni tőle, és ha néhány órára mégis sikerült, ha valamiért hűtlen lett hozzá, rövid időre megcsalta, mindig visszatért, hirtelen rátört megint.

„Jó éjt, drága kis hadnagyom! Jó éjt! Most az ég rád borít holdfényt és csak terád gondolok. Jó éjt!”

Ez a mánia ’42 telén kezdődött, amikor az orosz frontra vezényelték, ez zümmögött a fülében ’43-ban a Don-kanyarban és Budapest ostrománál. Elkísérte egészen az utolsó pillanatig azon a rozoga, hordozható lemezjátszón, amit még karácsony előtt sikerült vásárolnia. A muszkák persze magukkal vitték azt is, akárcsak az óráját és az ezüst cigarettatárcáját, amit az apjától kapott, de a háború már csak ilyen! Német Mihály hadnagy ezt már az orosz fronton megtanulta.

„Ha elvitték, hát elvitték! Már úgy se vettem volna hasznát!” – gondolta később. Végül is cserébe ott volt a tizenegy lövedék, ami felsőtestét díszítette, és amelyekre igen büszke volt. Különben is, ha az ember már halott, aligha tud kezelni egy ilyen szerkezetet, ezt be kell látnunk.

Mert Német Mihály hadnagy halott volt, ez kétségtelen.

Azt a hat embert fedezte, akik az egységéből még megmaradtak, és talán nyertek egy órát vagy egy napot, amíg Német feltartoztatta a muszkákat fél tucat kézigránáttal, a két napja zsákmányolt golyószóróval és a maradék lőszerrel, pont úgy, mint Jávor Pál Az egy gép nem tér visszában. Legalábbis Német hadnagy ebbe a heroikus illúzióba ringatta magát, amíg a „Jó éjt!” dallamát a golyószóró ütemes kattogásával egészítette ki. A muszkák azonban túl sokan voltak, szinte minden irányból tüzeltek. Kilyuggatták a mellkasát, olyan lett, akár egy szita. Élettelen teste a fegyverre borult, vére vékony csíkban csorgott végig a csövet tartó állványon. Aztán a muszkák közrevették, az egyik belerúgott, a halott a golyószóróval együtt felborult. Alaposan átkutatták, leszedték róla a kabátját, majd odavonszolták a többi holttesthez.

„Jó éjt, drága kis hadnagyom! Jó éjt! Arra kint jéghideg szél zúg, fekszel és hallgatod, mit súg…”

Pedig máshogy is lehetett volna.

A ’30-as évek elején Német Mihály még egészen más jövőről álmodozott, írói babérokról, annak ellenére, hogy a családi hagyományokat követve ő maga is tiszti uniformist öltött. Eleinte versekkel próbálkozott, mert az időmérték már latinórán is jól ment, de hamar rájött, hogy a próza sokkal közelebb áll hozzá. Több tucat novellát írt, melyet végül egy saját kiadású kötetben publikált. A költségeket a művészlelkű nagynéni fizette, Német Mihály egyetlen, de annál lelkesebb rajongója. A Nyugat azonban nem figyelt fel az új tehetségre, egyetlen egy sors sem jelent meg a kötetről, ami rosszabb volt, mintha becsmérlő kritikát kapott volna. Ez olykor elkeserítette, máskor inkább dühítette. Aztán a kezébe került annak a P. Howardnak a könyve, a Menni vagy meghalni. Német akkor kénytelen volt számot vetni saját sorsával, és végleg letette a tollat. Be kellett látnia, hogy kitartása és szorgalma sajnos kevés, választékos stílusa pedig maximum katonai dokumentumok és tábori levelezőlapok írásában teljesedhet ki. Viszont lelkes olvasója lett P. Howardnak, akárcsak Charles Lorre-nak.

„Jó éjt! Csak rád gondolok. Jó éjt!”

Mikor és hogyan történt, már nem tudta volna pontosan megmondani, de egyszerre csak a háború, amit gondolatban távoli tájakon vívott, hirtelen valósággá vált, és az egyenruha, amit mondhatni jelmezként viselt, immár lényegi részévé vált. Kezdetben minden könnyen ment, lassan azonban a vidám katonanóták ritmusa megváltozott, a háború dicsfénnyel övezett glóriája megkopott, akárcsak a rohamsisak a fején.

Ahogy ott feküdt mozdulatlanul, élettelenetlen testtel a holtak között, joggal kérhette volna számon egy szebb világ ígéretét, de mindehhez már késő.

„Érzed talán e néhány szóból, hogy rád oly büszkék vagyunk. Jó éjt!”

Míg az iskolapadot koptatjuk, lassan döcög az idő szekere, de ahogy felnőttkorba lépünk, hirtelen száguldani kezd, majd a halálunk pillanatában azt feltételezzük, hogy megáll. Német számára azonban az idő nem szűnt meg létezni, sőt, folytatta eszeveszett vágtáját a végtelen felé.

Eleinte a budavári katakombákban húzta meg magát, de olykor pusztán kíváncsiságból tett egy-egy körutakat a belvárosban, rendszeresen felült például a kis földalattira. Amikor viszont újra megjelentek a muszka tankok, és vér folyt az utcán, inkább önkéntes száműzetésbe vonult. Elképzelni sem tudta, mennyi idő telhetett el, miután ismét felmerészkedett, de majd’ a földbe gyökerezett a lába. Szinte rá sem ismert szeretett városára.

„Mennyi csók, mennyi szép emlék!”

Aztán kezdte felvenni ő is az élet új ritmusát. Kedvenc elfoglaltsága lett mostanság például, hogy bekukkant korábbi törzshelyeire. Ha a kedve úgy tartja, akár mindhármat végiglátogatja egyetlen nap alatt.

A Centrálban szokott kezdeni, bár amióta élőzene gyanánt zongora helyett valami gépi hang kalimpál, azóta a hangulat valahogy nem az igazi. Legutóbb például a zongorista – Német nagylelkűen így nevezte magában az illetőt – valami olyasmit énekelt, hogy végre elmegy, de a hallgatóság várakozásaival ellentétben mégiscsak maradt, végigjátszotta a dalt, majd még fél tucat másikat. Bár az a Most élsz nem is volt annyira rossz, de talán nagyobb ovációt váltott volna ki, ha Karády vagy Szeleczky Zita énekli és Seress Rezső kísér zongorán.

Aztán rendszerint a New York következett. Itt Németnek nem lehetett oka panaszra, mert amikor besétált, éppen akkor csendült fel a Szomorú vasárnap. Jól eső borzongás futott végig rajta, azonnal az emeltre sietett és a zongora mellett állva hallgatta végig. Nincs még egy dal, amely hallatán ilyen kellemes melankólia áradna szét a lelkében. Igaz, a „Jó éjt!”-tel szemben nem volt sok esélye, még ennek a slágernek sem.

A körséta vége pedig nem lehetett más, mint a Japán. Német már túltette magát azon, hogy egyik kedvenc kávéházából könyvesbolt lett. Nem volt könnyű elfogadnia, de amióta rájött, hogyan is tehetné a helyet… izgalmasabbá, azóta egész megkedvelte. Véletlenül történt, mert mindössze egy Kockás Pierre kötetet keresett – később kiderült, teljesen hiába, pedig mindent átkutatott beleértve a galériát és a raktárt is. Nagy buzgalmában eközben felborított egy gondosan megépített könyvpiramist. Az alkalmazottak iszonyatos lármát csaptak és azonnal kizavarták azt a gyanús külsejű suhancot, aki felelős lehetett a gigantikus méretű katasztrófáért. Német viszont igazán jól szórakozott. Azóta rendszeresen beugrott, hogy összekeverje, felborítsa a modern magyar irodalom szerinte egyébként értelmezhetetlen remekműveit, aztán, mint aki jól végezte dolgát, kiballagott, előszedte azt a doboz cigarettát, amit a rohamsisakjában rejtegetett, kihúzott egy szálat és rágyújtott.

„Lesz még újra nyár, újra csók. Jó éjt!”

Made In Japan: új borító, új megjelenés

 Eltelt 10 év az első kötet megjelenése óta. Sok víz lefolyt a... Szajnán, sok minden történt, de végre a teljes sorozat megújult borítóval ismét kapható, ezúttal azonban epub formátumban.

Íme az első négy kötet: