Minap vettem magamnak a bátorságot, és nekikezdtem Leo Kessler Vér és jég (Blood and Ice) című regényének, ami régóta hevert már a polcomon. Gondoltam, elérkezett az idő, hogy régi tartozásom lerójam. Nem szeretek "savas" bejegyzéseket írni, annak ellenére, hogy azok valamiért népszerűbbek, mint a többi, de ez a könyv már az első pár oldalnál kiverte nálam a biztosítékot.
Kirobbanó siker?
Az első gyanús jel az eredeti angol nyelvű cím volt, de miután kutattam kissé Kessler múltjában, kiderült, ez nem olyan meglepő, hiszen valójában Charles Whitlingnek (1926-2007) hívják és brit. Igen termékeny íróként - a Google szerint 350 címet tudhat a magáénak és fél tucat álnevet - nálunk is igen népszerű főként olcsó kiadásban, ami még nem lenne akkora baj. A stílusa se eget verően rossz, csak a témaválasztással és a tényekkel áll hadilábon - bár valószínű, hogy írásait az angolszász olvasóközönségnek és nem a tengelyhatalmaknak szánta. Whitling 16 évesen megjárta ugyan a nyugati frontot - ami valljuk be babazsúr a keletihez képest -, de ezt írásai alapján bátran le is tagadhatná. Első regénye 1954-ben jelent meg. Munkássága Alistair MacLean kalandregényeket időző háborús regényei és Sven Hassel csöppet sem vidám életképei után eléggé fércmunkának tűnik. Pechemre ráadásul pont egy Magyarországon játszódó részt vásároltam meg - talán messzebbre jutok, ha nem így történik. Több kritikára is bukkantam, ami felsorolja a történetben szereplő pontatlanságokat, de a leírásokban eléggé egyértelmű, hogy a mesternek nem sok fogalma volt az itt zajló eseményekről - másról se nagyon, pedig az Encyclopedia Britannica igen megbízható forrás és kéznél is lett volna. Hogy egy német katona bőrébe bújjon, talán jó marketing fogásnak tűnt, de nem ártott volna a mennyiség helyett a minőséget szem előtt tartani. Még elrettentő példaként se ajánlanám senkinek!
Na, húzzunk innen, srácok, de jó messzire!
