A háborús filmek között klasszikusnak számít A halál 50 órája (Battle of the Bulge) 1965-ben készült majd' három órás opus. A téma a ma is igen népszerű, mondhatni már jó öreg II. világháború, bár az új ízlés szerint gyártott, finoman szólva is naturalisztikus, "életszerű" war movie-k mellett ma már mosolyogni való, ráadásul a történelmi kutatások eredményei is alaposan megtépázták valóságtartalmát, bár ez utóbbira a nagyérdemű nem mindig kíváncsi.
A számonkérés: Charles Bronson hadifogolyként is az igazság bajnoka,
bár jelenleg semmi esélye sincs
a jóval kifinomultabb stílusban játszó Robert Shaw-val szemben
Már a szereposztás is eléggé egyenlőtlen, hiszen a szövetséges haderőben Henry Fonda, Charles Bronson és Telly Savalas mellett több ismert arc sorakozik, míg a német hadseregre mindössze egyetlen Robert Shaw és a folyton morális hasfájással küszködő Hans Christian Blech jutott. Aztán kiderül, hogy Shaw lényegében képes elvinni egyedül is a műsort, legalábbis drámai színjátszás tekintetében, ezzel erősítve a náci főgonoszokat alakító angol színészek elit klubját, ahol olyan nevekkel találkozhatunk, mint Anthony Hopkins, Michael Caine vagy Laurence Olivier.
A több szálon futó cselekményben számos érdektelen, de igen heroikus szál csordogál a főmotívum oldalvizein, riadalomra azonban semmi ok, a történet könnyen követhető, váratlan fordulatoktól mentes - azért Schumacher osztaga olykor-olykor okoz némi kavarodást. Kétségtelen, hogy a film nagy erénye a látványos csatajelenetek, bár néha lövés vagy robbanás nélkül is hullanak a katonák, mint a legyek. Az amerikai nézőknek készült háborús mese azért igyekszik valamennyire hitelessé, emberivé, esendővé tenni a fronton harcoló hazafiakat, erre kiváló példa Savalas karaktere, aki azért a végén csak rájön, hogy ő mennyire amerikai. A háborús filmek toposzai is szépen felsorakoznak: olykor értetlenkedő tábornok, akit dezinformációkkal félrevezetnek, de amikor felhomályosítják, rögtön tudja, mit kell tenni vagy az áskálódó ellenlábas, aki mindig szabotálja a főhősök heroikus kirohanásait. Az ellenfél megformálása is tipikusnak mondható: a Shaw által alakított Hessler elvakult, könyörtelen, poroszos fickó - és szegény amerikai biztosan meglepődtek, amikor német területre látogatva azt látták, hogy nem mindenki szőke és kék szemű. Könyörtelenségének középfokozata, amikor a partizán fiú helyett, aki megpróbálta megölni, az apját löveti agyon - kérdés: vajon egy amerikai ezredes mit tett volna, csokit ad a fiúnak, barackot nyom a fejére és megígérteti vele, hogy ilyet többet nem tesz (?) -, felsőfoka pedig az, amikor hősi halált hal a csatamezőn. A Blech által megformált Conrad "őrmester" viszont annyit "nyavalyog", hogy az is csoda, hogy az első jelenetet megérte, nehogy a film végét - egy ismerősöm ezt úgy foglalta össze: "milyen érdekes, hogy morális problémák csak a német hadseregben vannak". Conrad karaktere azt sugallja a nézők felé, hogy az egyszerű német katonák szívük szerint mind elhajigálták volna a fegyvert. Ebben van némi igazság, a kérdés viszont jóval összetettebb, és ha teljes képet akarunk kapni érdemes elolvasni Helmut Altner Haláltánc Berlinben című könyvét.
A kurtizán-jelenetet viszont hosszas gondolkodás után sem tudom hová tenni: a Harmadik Birodalom züllöttségét vagy Hessler fanatizmusát akarta prezentálni? Hessler mellesleg az egyetlen tiszt a filmben megjelenített német haderőben, akinek van tartása és tényleg úgy jár, viselkedik, beszél, mint egy magas rangú katona - tipikus náci "arrogancia" - mellette még a tábornok is közlegénynek tűnik. Kiváló ellenpólus a folyton görnyedten járó Henry Fonda, aki egy szörnyen gátlásos könyvelő benyomását kelti.
A halál 50 órája lényegében felejthető alkotás, de mégis akad benne néhány értékes motívum. Ilyen például az a dramaturgiai fogás - vagy talán a vágóé az érdem, nem tudni -, amikor Hessler dobbant a csizmájával, és máris a következő jelenetben, egy csapatszemlén találjuk magunkat - néhány ehhez hasonló ötletet még elbírt volna a film. Külön pontot érdemel a Panzerlied, bár szólhattak volna a srácoknak, hogy miközben énekelnek, ne olyan képet vágjanak, mint aki most jött a fogorvostól - az is rejtély, miért csak az első strófát ismételgetik, holott bőven futotta volna többre is. A negatív csúcsot pedig az a jelent viszi, amikor Henry Fonda és Charles Bronson együtt kisütik, hogy az amerikainak öltözött német katonák rendre átverik őket. Bronson eléggé hiteltelenül világosodik meg, mintha csak az első olvasópróbán lenne. Azért viszont hálát adhatunk, hogy sem szerelmi szál, sem Marlene Dietrich nem bukkan fel benne.
És honnan az 50 óra? Ennek megválaszolásához muszáj lesz legalább belenézni a filmbe.
A forgatókönyv nagyjából a helynevek szintjén igazodik a valós eseményekhez. Mivel ezt előttem már összegezték, csak ismételni tudnám az erre vonatkozó sorokat, ajánlom azonban elolvasásra Földi Pál A halál 50 órája igaz történetét, melyben részletesen is ismerteti a tényeket. A szerzőnek ugyan akadt némi gondja a német szavakkal leírásával, és gyakran szokták bírálni stílusa miatt, de ebben a tárgyban mint magyar nyelvű munkát, érdemes végigfutni. Részemről csak a jelzők olykor túlzott vagy kevésbé értelmezhető használatát tartom zavarónak, és nem egészen értem, miért kapta a Panzerlied a hátborzongató jelzőt.
Malmedyről másként
A filmben megjelenített, Malmedy mészárlásként ismert eseményt azonban egy másik Földi Pál-könyv, a Peiper, Hitler szamurája tárgyalja - ezért is csap Charles Bronson Robert Shaw asztalára. Az ügy annyiban kötődik Joachim Peiper személyéhez, hogy a háború után őt tették felelőssé ezért a "mészárlásért", holott effektíve ott sem volt, bár az egységéből tartózkodtak katonák a helyszínen. Az ügy szép kis koncepciós perré nőtte ki magát - ha már a csatamezőn nem tudták legyőzni, így végül a vádlottak padjára ültették Peipert, csupán azért, mert az "áldozatok" között volt az egyik szenátor fia is. A nem túl szilárd lábakon álló vád első körben sikeresen kiharcolta a halálos ítéletet, de később az újratárgyalások során egyre több bizonyíték került elő a német tisztek védelmében. Sok kérdés merülhet fel az események megítélése tekintetében, viszont csak egyet emelnék ki: mennyire nevezhető mészárlásnak, ha hanyagul lefegyverzett hadifoglyok tűzpárbajba keverednek a fogvatartóikkal - a filmben védtelenül összeterelt katonákat mészárolnak le géppuskatűzzel.
Peiper más szempontból is jelentős A halál 50 órája tekintetében, Hessler alakját ugyanis róla mintázták.
"Tank or not tank. This is not question."
Ha valaki egy (h)őskori háborús filmre vágyik, bátran vágjon bele A halál 50 órájába és még véletlenül se nézzen utána a történelmi valóságnak, mert oda az illúzió!
