Olajpasztell és manga

Anthony Hopkins és a színház Shakespeare-rel és nélkül

2015-ben került vetítésre Az öltöztető (The Dresser) című film, Ronald Harwood 1980-as színdarabjából, mely nagy sikert aratott a West Enden és a Broadway-on egyaránt. A darabot 1983-ban vitték először filmre.

Lear békében és háborúban

A szereposztás igazán ígéretes: Anthony Hopkins, Ian McKellen és Emily Watson, sőt. Edward Fox is feltűnik a színen, aki a '83-as filmben is játszott - akkor más szerepet. A történet a II. világháború alatt játszódik, de valójában ez csak háttér, a központi motívum egy öregedő színész magánéleti és szakmai dilemmája. A "show must go on" életérzésen túl egy zseniális, de emberként nem túl szimpatikus karakter rajzolódik ki előttünk, akit Hopkins zseniálisan formál meg - de a Túlélni Picassót után ez nem meglepetés. A színdarab dramaturgiája is figyelemre méltó, hiszen a nagy karaktert az árnyékban meghúzódó öltöztető figuráján keresztül ismerhetjük meg. Kettőjük viszonyában a szerepek olykor felcserélődnek, és groteszk módon míg a nagy művész névtelen és ez által félig-meddig személytelen toposszá válik -, a szürke kis öltöztető "megnevesül", a darabon belül így mestere előtt áll. Van némi kínai doboz technika is a történetben - dráma a drámában - , ahogy Lear "elveszti" lányait, úgy "veszti el" a nagy színész a hozzá kötődő vagy kötődni vágyó nőket szinte a darabbal párhuzamosan. Ez a párhuzam a végkifejletben teljesedik ki. Mindez persze nem ennyire egyszerű, a műnek úgy mond több rétege van, nem is említve a nézőben kialakult egyedi értelmezésektől. Az öltöztető azonban nem tartozik a könnyen fogyasztható alkotások közé, érdemes előtte ráhangolódni, felkészülni, hogy valóban élvezni-értékelni tudjuk.

Sztár és rendező: Irons és Hopkins

Némiképp könnyedebb a 1988-as Kisvárosi komédia (A Chorus of Disapproval), ami egy walesi amatőr, zenés darabokra specializálódott társulat hétköznapjaiba nyújt betekintést. A színdarab furcsa mód 1984-ben íródott Alan Ayckbourn tollából. Guy Jones, a társulat új tagja egy jelentéktelen mellékszereppel kezdi karrierjét, és miközben eljut egészen a főszerepig, a néző alaposan kiismeri a kisváros számító és alattomos lakóit. Jonest, a naiv és esendő kívülállót Jeremy Irons, a város talán egyetlen tisztességes polgárát, az amatőr színház kissé nehéz természetű rendezőjét pedig Anthony Hopkins formálja meg. Hopkins árnyékba húzó feleségét Prunella Scales alakítja, aki a Waczak Szállóban John Cleese Sybilljeként nálunk is ismert. A történetben a Koldusopera előkészületein túl, szerelem, féltékenység, barátság és némi telekspekuláció is feltűnik. A kínai doboz ezúttal is remekül működik, Jones és Bicska Maxi párhuzama a cselekmény előrehaladtával - a szerelemi viszonyok tekintetében - egyre nyilvánvalóbb, és bár Bicska Maxi a darab végén kegyelmet nyer, Jones-t kitaszítja magából a város. De végüllis komédiáról van szó: Jones, miután megszabadult a ránehezedő és olykor kissé fullasztó emberi viszonyoktól, új életet kezd egy új városban és azonnal visszatér nagy szerelméhez, az amatőr színjátszáshoz. A filmet érdemes angol nyelven is megnézni, mert a magyar szinkron nem igazán tudja visszaadni az eredeti hatást, és a fordításban is akad egy-két gyenge pont - az első próba után például, amikor Mrs. Washbrook "All Through the Night"-tal búcsúzik Ironstól, az utalás egy másik zenés darabra, Cole Porter Anything Goes-ára, és ennek ismeretében már van értelme Hopkins magyarázatának is.

Egy gép nem tér vissza 1943

Egy gép nem tér vissza avagy the first Hungarian action movie - nem mintha lenne second. Az 1943-ban készült filmhez Nyirádi Szabó Imre regénye szolgált alapul. Nem döntött nézettségi rekordot, nem lett világhírű, de a magyar filmtörténet egyik legérdekesebb darabja. A cselekmény lényegében a magyar légi felderítés pilótái kontra orosz partizánok címszavakban foglalható össze, így érthető, hogy 1945 után nem tartozott a népszerű alkotások közé. Van benne némi kémrománc szomorú szemű, bús tónusban éneklő partizánnővel, sírva vigadunk mulatós rész, légi csata és géppuskaropogás.

Gábor főhadnagy nem udvarol,

hanem csendesen géppuskát ragad

A szereposztás húzóágazata Jávor Pál és Lukács Margit. Ezúttal azonban nem Jávor Pál a szerelemtől gyötrődő hős, ő ugyanis a magyar katonatiszt kissé idealizált alakját személyesíti meg, és ahogy gépfegyverrel ritkítja a partizánok sorait, hát az aztán "ripityom" - egyes vélemények szerint, ezek után nem is csoda, hogy a hős szovjet katonák nem zárták szívükbe e szerep láttán. Az olykor naivnak tűnő forgatókönyvet a már említett légi csata, a lezuhant gép és a halott bajtárs eltemetése és az elhagyatott gyárépületben zajló lövöldözés teszi emlékezetessé, ezek a részek semmivel sem maradnak le a későbbi "nagy háborús filmek" hasonló jeleneteitől, a cigaretta-jelenet pedig igazi ritkaság. Igazságtalanság volna persze összehasonlítani a hasonszőrű amerikai alkotásokkal, melyek javarészt jóval később készültek. Az Egy gép nem tér vissza fő erénye Jávor Pál jelenlétén túl, hogy a háború viharában készült, a korszakra jellemző számtalan hangulati és dramaturgiai elemet tartalmaz. A légi felvételek egyedül álló kortörténeti dokumentumnak számítanak, és igazán szerencse, hogy ez a film túl élte a háborút.

"Ha elmegyek ősszel, őszi hervadással,

jössz te majd utánam csöndes megadással.

Ezen a bús földön csak tebenned bíztam,

a neved mélyen a szívembe írtam.

Ha elmegyek ősszel, őszi hervadással,

borulj a síromra könnyes megadással.

Odalent is várlak, gondolok rád százszor,

míg nyomomat lassan elmossa a zápor."