"A katonasághoz a hadtörténeti szemináriumokon kívül sok köze nem volt,
de arra gondolt, ha minden kötél szakad, akkor a nagyapjára hivatkozik,
aki hidász volt a keleti fronton, legvégső esetben pedig a
dédnagyapjára, aki a Nagy háborúban három frontszakaszt is megjárt..."
"10 hadsereg parancsnoks. Tiszti járőr a magas hegységben"
Lassan negyvenhárom éve, hogy először vetítették A tavasz 17 pillanatát (Семнадцать мгновений весны 1973). Akkoriban Moszkvában kiürültek az utcák, mindenki rohant, hogy együtt izgulhasson Max Otto von Stirlitz SS-Standartenführer alias Iszajev ezredes "kalandjain". A KGB rendelésére készült sorozat napjainkban vegyes érzelmeket kelt, bár Oroszországban töretlen a népszerűsége. Tény, hogy olykor naiv bájjal ábrázolja az adott kor szereplőit, de számos olyan erénye van, amellyel a mai amerikai sorozatok nemigen büszkélkedhetnek.
"Az idő soha-soha meg nem áll.
Az órák róják szüntelen az útjukat..."
Mielőtt azonban a sorozat erényeiről szó esnék, néhány alapvető szempont az értelmezéshez.
Először is el kell különítenünk a történet három alapvető dimenzióját. Első dimenzió: a valós történelmi szereplőket ábrázoló jelenetek; ezek ma már inkább nevetségesnek és torznak hatnak, igaz ez Sztálinra, Hitlerre és Dullesre egyaránt, de a korszellem tükrében szükséges háttérként szolgáltak - ideértendő az Információ a mérlegeléshez fedőnevű részek is. Szerény véleményem szerint a hogyan képzelem el a német vezérkar tanácskozását, Göring a fronton vagy Sztálin levelet diktál típusú jelenetek nélkül is megállná a helyét Stirlitz története. Második dimenzió: a hitelességet alátámasztandó eredeti filmfelvételek, melyek érdekes adalékul szolgálnak, bár nem mindig indokolt a használatuk és gyakran azt láttatják, amit látnunk kell. Harmadik dimenzió: Stirlitz Standartenführer viszontagságai a Harmadik birodalom végnapjaiban, ez a lényegi rész.
A történelmi hűség az erős hátszél miatt itt-ott csorbát szenvedett, de ha nem erre, hanem Stirlitz személyiségére koncentrálunk, túl lehet lendülni rajta - és ha ez a 007-es esetében sikerült, itt sem eshet nehezünkre -, a lényeg hogy nem kell ilyesmin agyalni, mert nem ez a lényeg.A leggyakrabban elhangzó kritika a sorozattal kapcsolatban, hogy egy magas rangú SS-tiszt családfáját 1750-ig kellett visszavetni, és ezen a rostán Max Otto meglehet fennakadt volna - hacsak nem egy létező személy bőrébe bújt, amire sem pro sem kontra nincs utalás.
Aki egy bondosan pergő cselekményre számít, az valószínűleg hamar elvérzik, mert főhősünk akciójelenetek, dögös macák és high-tech ketyerék nélkül dolgozik, a szerző, Julian Szemjonov pedig az orosz irodalmi hagyományokra építve egy nagy adag pszichológiával. A manapság divatos látványfilmeken felnőtt nemzedék számára talán nem is annyira fogyasztható, de azért reménykedem.
Merengés zongora kísérettel,
Csajkovszkij-szerű dallamokra
Lássuk azokat az erényeket!
A nyitó jelenetet mintha egy Csehov-drámából vágták volna ki, és ez a hangulat vissza-visszaköszön a későbbiekben is. A cselekmény nem állíthatnám, hogy száguld, inkább szépen folydogál, hogy legyen időnk mindenkit jól kiismerni, aztán eltöprengeni. Az olyan jelentek, mint például, amikor Stirlitz elbúcsúzik a feleségétől - ez még a Spanyol polgárháború idején történt - a Vészhelyzet pörgéséhez szokott nézőnek talán osztályidegen, ugyanakkor ott rejtőzik benne az orosz irodalom esszenciája. Ugyanez áll arra, amikor Iszajev ezredes a maga tolsztojos módján ünnepel: krumplit sütöget a kandallóban, Leningrád ostromára gondol és magában egy orosz dalt dúdolgat vagy amikor "sonkavacsorára" invitálja sakkpartnerét. Ezek teszik Stirlitz karakterét igazán életszerűvé.
Nem csupán Stirlitz, de főellensége Müller is előszeretettel használja a pszichológiai fegyvereket. A kémjátszma itt valójában az elmék párharca - ezt a szimbólumot egészíti ki Stirlitz civil énje, Bolsen úr azokban a bizonyos sakkjátszmákban. Főhősünk nem egy ártatlan bárány, gyakran használja ki mások gyengeségeit, rendszeresen alkalmazza a megfigyeléskor levont következtetések és tapasztalatok eredményeit, finoman szólva úgy játszik velük, mint macska az egérrel - akár a feletteséről, akár egy alárendeltről legyen szó. Mindig képes megőrizni hidegvérét, lelki nyugalmát és a már-már idegesítően józan. Az orosz tudományos eredményekkel nem sokkal maradnak el a fejlett nyugattól, csak kevésbé ismertek - ez igaz volt Sztálin idején és napjainkban is, elég ha a Szovjetunió által kitermelt bőséges sci-fi irodalmat vesszük példaként.
Akkoriban talán ez fel sem tűnt, de Stirlitz alkalmaz bizonyos távol-keleti technikákat. Egy ízben Müllernek is is említi a fejfájás elleni módszereket: "joga légzési gyakorlatot", majd miután bezárják a börtönbe, a test és lélek szétválasztását gyakorolja, megpróbálja visszaképzelni magát a nyitó jelenetben feltűnő nyugalmi, meditatív állapotban - ez A tavasz megszépíti Berlint kínzásjelenetében még erősebben van jelen. Ezek szerint volt a csapatban egy buddhista-szerzetes, aki Kínából menekült vagy egy jogi?
A sorozat egyik nagy újítása, hogy a "német" katonánkról kiderül, nem mind ostoba hólyag, kiváló ellenpélda erre Müller. Szerepelnek ugyan benne sztereotípiák, mint a hős anya, aki egyszerre két csecsemőt ment meg, vagy a frontot megjárt német közkatona, aki végül lelövi a kegyetlenkedő SS-tisztet - és persze ilyen az ostoba, parancsot vakon követő, kegyetlenkedő SS-tiszt is.
A színészi munkára - értendő ez alatt a harmadik dimenziós cselekményvonal - nem lehet panasz, hiszen nem csupán a Stirlitzet megszemélyesítő Vjacsiszlav Tyihonov nyújt zseniális alakítást, de többek között a nem szeretem Müllert alakító Leonyid Bronyevoj, a Schellenberget játszó Oleg Tabakov is - akiből kitűnő Jágó válhatott volna, ha angol Shakespeare-színésznek születik. A magyar szinkron szintén nagy neveket sorakoztatott fel Bicskei Tibortól Gobi Hildáig. A forgatókönyv hagy ugyan némi kívánnivalót maga után, a szereplők gyakran ismétlik önmagukat, de ezt drámai színészeiknek sikerült szinte észrevehetetlenné varázsolniuk. Egyedül a narrátor hangszínével és beszédmodorával van némi probléma, egy kissé idegesítőre sikeredett.
A zenei anyag tökéletesen egészíti ki a film hangulatát, ez igaz a zongora-betétekre és a főcímdalra is. A bús-komor dallamok egyaránt utalnak Berlin pusztulására, a reménytelenségre, és Stirlitz "hazátlanságára" - valahogy érezzük, hogy a háború végeztével nem lesz belőle szorgos koholsz tag, bár mindent feláldozott Orosz anyácska érdekében.
A tavasz 17 pillanata DVD-n szerencsére beszerezhető, Szemjonov azonos című regénye azonban nem
Orosz borító egy új kiadáshoz
A szerző, Julian Szemjonov és aki életre keltette Max Otto von Stirlitz figuráját: Vjacsiszlav Tyihonov
A sorozatra sokon emlékezhetnek, azt viszont már kevesen tudják, hogy a nagy sikerre való tekintettel a szerző elkészítette A tavasz 17 pillatának folytatását A tavasz megszépíti Berlint (Приказано выжить - Parancs: túlélni 1984) címmel, ami nálunk 1985-ben jelent meg.
A magyar kiadás borítója azonban eléggé félrevezető, annak ellenére, hogy a regény a Zrínyi Kiadónál jelent meg. A címlapon szereplő - számomra értelmezhetetlen okból megjelenített - ibolyacsokor és a hátsó borítóra kiválasztott regényrészlet - ami a könyv egyetlen szerelmesnek mondható jelenetét tartalmazza - ugyanis azt a látszatot kelti, hogy itt Stirlitz Standartenführer gáláns kalandjaiba nyerünk majd bepillantást - vagy ha a tavaszt, az ibolyát és Berlin májusi felszabadulását akarták összekombinálni, hát az nem annyira sikerült -, ehelyett a történet ott és úgy folytatódik, ahol az első kötet véget ér. A cím választás is eléggé ambivalens, ez a mondat ugyanis mindössze egyszer hangzik el, és akkor sincs túl nagy jelentősége, míg az eredeti orosz cím többször is, mivel Stirlitz ebből igyekszik erőt meríteni - kicsit olyan érzem van, mintha ez valamiféle ellenmarketing része lenne, és szándékosan úgy hozták ki a könyvet, hogy a kutya se legyen rá kíváncsi.
A szereplőgárda kissé leszűkül ugyan, de fordulatokban és izgalmakban, meg türelem- és agyjátékban nincs hiány. És bár a történet végére Berlint még a tavasz sem tudja megszépíteni, de felszabadul, igaz Stirlitz álcája olyan jól sikerül, hogy az "övéi" majdnem szitává lövik, és végül a sors fintoraként a Hitlerjugend tagjai mentik meg az életét. Egyébként a könyvre is igaz, ami a sorozatra, és a Roosevelt-Sztálin levélváltásokat lelkiismeret furdalás nélkül átlapozhatjuk, Stirlitz végjátéka így is kerek egész, és izgatottan várnánk a folytatást.
Ha nem akarsz eladni egy kémregényt,
csinálj neki lányregényes borítót
Az orosz változat azért valamivel jobbra sikeredett
A hátsó borítóra inkább valami ilyesmi illett volna:
"Müller a zubbonya zsebéből lassú, csaknem lusta mozdulattal egy cédulát húzott elő, és letette az asztalra Stirlitz elé.
- Pontosan ő hozta a konspiratív lakásunkra ezt a rejtjelzett szöveget. Emlékszik? Akkor mutattam meg magának, amikor kénytelen voltam bedugni egy cellába. Fölöttébb érdekes, nem? A rejtjelzés pontosan ugyanaz, mint, amit az a gyönyörű kis rádiósnő, az a kismama használt...
'Ha most arra kényszerít, hogy bal kézzel írjak, akkor baj lesz - gondolta Stirlitz, miközben szemügyre vette a maga készítette rejtjelsort. - Erre bizony fel kellett volna készülnöm...'"*
Stirlitz sajátos karakterét nem csupán két könyv és a sorozat örökítették meg, de számtalan vicc is született a kontójára. A legtöbb eléggé esetlen, de akad egy-két említésre méltó: "- Stirlitz! Hol tanult meg ilyen kitűnően autót vezetni? - kérdezte Müller.
- A Vörös Hadseregben - válaszolta Stirlitz, majd elgondolkodott, hogy nem fecsegett-e túl sokat."
Az imádott Marika Rökk, aki mellesleg félig magyar
Még a Csárdáskirálynőben sem szabadulunk tőle. Te jó ég! Mit szólna ehhez Honthy Hanna?
A II. világháborús utópiák és utórezgések között érdekes helyet foglal el a 2012-ben megjelent (magyar nyelven 2013-ban) Nézd, ki van itt (Er ist wieder da). A cím egy nálunk kevésbé ismert slágert idéz, és ha a borító nem lett volna olyan amilyen, valószínű, hogy kevesen vették volna kézben. Eddig azonban világszerte több mint 700 000 példányban kelt el és 27 nyelvre fordították le.
Egyszerű, lényegtörő és figyelemfelkeltő:
Er ist wieder da
"...Egyelőre azonban nagyobb
szükségem volt megbízható hírekre, egy Völkischer Beobachterre vagy egy
Strürmerre, vagy felőlem a Panzerbär is megtette volna... A Völkischer
Beobachtert nem találtam, nyilván elkapkodták. Pillantásom
belekapaszkodott az egyetlen olyan újságba, amely legalább a
tipográfiájával valamelyest ismerősnek tűnt. Frankfurter Allgemeine
Zeitung. A hírekre egyelőre nem pazaroltam a figyelmemet, a dátumra
koncentráltam.
Augusztus 30.
2011..."*
A kritikusok vegyes érzelmekkel közelítenek a bizarr témájú könyvhöz, de az olvasóközönség furcsamód rögtön ráharapott erre a csemegére. A cselekmény nem túl bonyolult, Adolf Hitler napjaink Németországjában tér magához, és kezdeti botladozásai ellenére végül mégiscsak megtalálja helyét a modern politikai életben. Hogy mindez mitől annyira bizarr? Először is az eseményeket Adolf Hitler személyén keresztül (Hitler az elbeszélő én) ismerhetjük meg, így, aki nincs otthon a II. világháború történéseiben és az akkori hétköznapokban, az kösse fel a gatyáját és készüljön fel rá, hogy sok mindennek utána kell majd néznie. Másodszor, ahogyan egyre jobban elmélyülünk Hitler elméjében, egyre jobban megismerjük emberi vonásait. Harmadrészt pedig, és talán ez a legbizarrabb, hogy ismét arra az útra lép, mint '33-ban, de a szerző az olvasó bízza, mi is lesz a végkifejlet (a történet félig-meddig lezáratlanul ér véget).
A stílus és a témaválasztás tökéletes harmóniában van egymással, ami egyébként a letehetetlen kategóriába emeli a művet. Ezúttal a magyar fordításra sem lehet panasz, így Nádori Lídia nevét külön kiemelném.
A szerző, Timur Vermes félig magyar származású, édesapja '56 után hagyta el az országot. Vermes Nürnbergben született, majd szülővárosában is járt egyetemre, újságíróként több neves újságnak is dolgozott, és a Nézd, ki van itt nem az első könyve, de jelenleg a legismertebb. Külön érdekesség: 2015-ben Vermes fordította németre David Duchovny Holly Cowját. Meglepő azonban - vagy talán mégsem -, hogy ezeken az információkon kívül szinte alig találni róla valamit az interneten. Bízom benne, hogy hamarosan újra összehoz valami hasonlót.
A könyvből egyébként 2015-ben film is készült. A cselekmény némi változáson ment ugyan keresztül, mint az szokás, de a rendezés igyekezett visszaadni a könyv hangulatát. Hitler monológjait reality show-szerű kameratechnikával tették szubjektívvá, így a sikerült nagyjából megőrizni a személyes látásmódot. A végkifejletet kissé túlbonyolították, de ez nyilván a fogyaszthatóság kedvéért történt, bár akad néhány momentum, amin azért nem árt elgondolkodni. Bár a kissé átírt forgatókönyv tartalmaz néhány érdekes dramaturgiai húzást, a karakterek egy része sajnos teljesen átértékelődött. A stáblistából érdemes kiemelni Katja Riemannt, akit több nálunk is ismert német filmben láthattunk, többek között a Mein Führerben, de más ismert arcok is felbukkannak, ráadásul a készítők rendszeresen tesztelik komolyzenei ismereteinket, sőt, még Morriconéra is rálelhetünk. Jelen esetben is igaz, hogy a könyv jobb, mint a film, és a moziélmény előtt érdemes mindenképpen megismerkedni az eredeti szöveggel.
Iwo Jima, amerikai zászló helyett valami egészen más...
És ha már III. Birodalom, akkor néhány hasonló témájú könyvvel sem árt megismerkedni.
Philip K. Dick Az ember a Fellegvárban (1962 The Man in The High Castle) című regényében például az alapszituáció szerint a Tengelyhatalmak, miután megnyerték a háborút, az Egyesült Államokat két zónára osztották. Nyugaton a japánok, keleten a németek gyakorolják a hatalmat. Az Agave ötletes borítója, hátsó oldalán az Iwo Jima-i győzelem idején készült, híres fotó parodisztikus inverzével, és a bevezető alapján, ez egy pofás kis szatíra lehetett volna, de aki ezt gondolja, az nem figyelt eléggé a címre. A központban ugyanis valóban az ember, az egyszerű, hétköznapi és kissé unalmas ember áll, így a zseniális háttérkép előtt olcsó papírmasé bábuk esetlenkednek. 2015-ben azonos címmel tévésorozat is készült, amelyre abszolút igaz, hogy készült a könyv alapján, de sokkal többet ne várjunk tőle.
G. L. Thompson (alias Gráczer László Tamás) Germánia (2013) című regénye egész jól indul. Miután a birodalom megnyerte a háborút, Európára új világ és béke köszönt. A győztesek azonban igyekeznek eltüntetni a bűnös múlt emlékeit, persze a főhős elől reménytelenül. Kezdetben érdekes, szellemes, tele ötletes utalásokkal, a felétől azonban valami furcsa, értelmetlen és kissé erőltetett heroikus küldetésbe torkollik, ami még kissé ízléstelenre is sikeredett. Siegfried nevű lovagunk jelleme a regénnyel együtt el is vérzik, és az ígéretes háttér végül semmivé foszlik.
Moldova György 1972-es Hitler Magyarországon című kisregénye azonban vajmi kevéssé sorolható ide, hiszen ott Hitler felbukkanása csupán eszköz az akkori magyar viszonyok bemutatására, és a hitelesnek tűnő háttér ellenére sem lett túl birodalmi.
* Timur Vermes: Nézd ki van itt, Libri 2013, ford.: Nádori Lídia
