Valahogy így kezdődött:
A színpad
melletti asztalnál maga Fjodor Uljanov ült, akinek, ha már a nevét nem vesszük
alapul, tetemes súlya akkor is tisztelet parancsol. A legutóbbi méredzkedéskor
a szokásos két sikertelen fitnesszkúra között nagyjából százhúsz kilót nyomott
a maga százhatvan centiméteres magasságához képest, de mivel a mérleg is csak
120-ig tudott számolni, elképzelhető, hogy néhány apró kilóval talán többet.
Fjodor Uljanov a megboldogult Szergej halálakor vette át a Los Flamencost meg a
kevésbé virágzó családi üzletet, és az elmúlt hónapokban igyekezett népszerűvé
és nyereségessé tenni. Szergej ugyanis, akinek ezt a bizonyos megboldogulását a
pimasz viet, Vu Xuan Ben ténykedése idézte elő, eléggé elhanyagolta a helyet,
így Fjodornak számos változtatást kellett végrehajtania. Először is kulturálisabbá
tette a ruhában fellépő vendégművészekkel, másodszor a flamingólányokat is
felöltöztette, persze csak módjával.
Szinte minden
estét ennél az asztalnál töltött, hogy ellenőrizze, minden rendben zajlik-e: a
flamingók elég magasra emelik a szárnyaikat meg kecses lábukat, a pincérek elég
serények, no meg udvariasak, valamint az italt se hígítják fel jobban, mint
kellene. Kövérkés termetével és rosszul szabott, olcsó szövetből készült
öltönyeivel azonban inkább egy nagylelkűen megtűrt, folyton adósságokba
keveredő törzsvendégre emlékeztetett, akit csak hajlott kora meg az átlagot
jóval meghaladó tömege miatt nem dobtak még ki. Rövid, őszes haját gyakran összevissza
borzolta a légkondicionáló és a táncoslányok ujjai, akik már azzal őrült
vágyakozásba tudták hajszolni, ha csak megsimogatták az arcát vagy ezüstös bajuszát.
Ezen az estén
is ugyanazon a széken ült, mint általában, egy pohár vodkával, illetve a
háttérbe olvadó két testőrrel együtt, azonban egy igen illusztris vendég
társaságában. Miután a Jang Hong halála körüli vihar elült és a kedélyek
lecsillapodtak, Uljanov óvatosan felvette a kapcsolatot Mr. Tagava Simóval,
akit ez alkalommal sikerült elcsábítania a Los Flamencosba. A vén Fjodor Uljanovot
sem ejtették persze a fejére, ő is pontosan tudta, hogy odaát, a rizsevők
klubjában a japcsi a vezér, a többi csak hajbókol, így, ha akar valamit, vele
kell megegyezni. A Vu Xuan Bennel való személyes találkozást különben is
szerette volna elkerülni, mert könnyen elveszthetné az emberei bizalmát, ha
Szergej gyilkosával kezd el koccintgatni. Mindezt előtte azért megerősítette
számára Valentyin, az unokaöccse, akinek fiatal kora ellenére igen jó
meglátásai voltak, és olykor talán túl merész tervei.
Azt viszont Fjodor
Uljanov sosem gondolta volna, hogy ez az átkozott japcsi ilyen szótlan pofa.
Már egy órája ültek egymás mellett, és két mondatot, ha szólt, sőt, a vele
érkezett szemüveges ügyvéd sem volt sokkal bőbeszédűbb. Persze eléggé furcsán
is festett egymás mellett a terebélyes, de hanyag eleganciával öltözött Uljanov
meg Tagava, akit ezúttal is egy skatulyából húztak ki, és aki Genszai
Kondzsival együtt sem tett ki annyit sem súlyban, sem átmérőben, mint a
házigazda.
– Hallott már
Juan Duartéról? – hajolt közelebb Uljanov, aki ezen az estén igyekezett kitenni
magáért, hogy valamennyire lenyűgözze a komor képű japcsikat, és ezért a
legkülönlegesebb műsorszámokat válogatta össze.
– Sajnos nem –
válaszolta Tagava udvariasan.
– Ó, pedig
Duarte az egyik legnevesebb tangótáncos! – vágta rá Uljanov, aki jó
kereskedőhöz híven rögtön dicsérni is kezdte a saját portékáját. – Argentin a
fickó, de már évek óta az Államokban él. Folyton úton van, mindig máshol lép
fel, ezért nagyon nehéz megszerezni. Tudja, azért utazik annyit, mert mindig új
tehetségeket keres – magyarázta. – Ma este a bájos Margaritával lép fel, utána
pedig egy másik fickóval, valami félvérrel… a neve most nem jut eszembe.
Mivel azonban a
színpadra éppen akkor sétált be az imént említett hölgy egy elegáns, kombinéra
emlékeztető fekete ruhában, formás lábait neccharisnyába bújtatva – aminek a
látványától Fjodor Uljanov szinte azonnal elvesztette a társalgás
fonalfoszlányait –, egy vékony, latin férfi társaságában, a házigazda elhallgatott.
A nő szorosan
kontyba tűzött hajában egy hatalmas, vörös selyemvirág volt, ahogy az illik, és
pont úgy festett, ahogy minden táncosnő ebben a műfajban, bár olykor jóval
erélyesebbnek tűntek a mozdulatai, mint a férfipartneré. Inkább kubainak látszott,
és nem sokkal lehetett több húsznál. Juan Duartéról azonban nehéz lett volna
megállapítani a korát, de úgy a harmincas éveiben járhatott, vagy annak a vége
felé, bár mindkét halántékán egy-egy ősz tincs volt látható. Nemcsak a mozgása,
de a testalkata is elég nőies volt, a kezéről nem is szólva. Lágy arcvonásairól
is hasonló finomság tükröződött, hiába is igyekezett mindezt közömbösséggel álcázni
a tánc közben. Duarte egy elegáns, sötétszürke, háromrészes öltönyt viselt a nő
hajában levő virággal megegyező színű, vörös nyakkendővel, hozzá vakítóan fehér
inget.
Tagava arcán
nem látszott különösebben, hogy érdekli vagy sem ez az egész, de udvarias figyelemmel
kísérte a valóban bájos és igen temperamentumos mozgású Margaritát és azt a
másikat is. Uljanov viszont olyan izgatottan meredt a nőre, mintha még sosem
látott volna ehhez hasonlót, pedig a próbákat is mind végignézte, pontosabban
végigbámulta kocsányon lógó szemekkel.
Néhány perccel
később Juan Duarte alaposan megforgatta a partnernőjét, akit a záróakkord
végeztével magához ölelt. Az utolsó taktus is elcsendesedett, majd hirtelen
sötét lett a színpad. A vendégek lelkesedése a taps hangerejében volt
elsősorban mérhető, amihez még Tagava is csatlakozott a maga visszafogott
módján. Aztán Margarita egyedül maradt, és a következő pár percben teljesen be
is táncolta a teret, közben kivette a hajából a selyemvirágot, és egy váratlan
pillanatban Fjodor UIjanovnak dobta, aki gyorsan kitűzte a gomblyukába, így
most már egy kiöregedett dzsigolóra emlékezetett, aki utolsó románca emlékéül
hordja magánál azt a méretes rózsát. Tagava magában mindezt úgy definiálta,
hogy Uljanov komoly maffiózóimage-e végleg szertefoszlott, de különben
szórakozató egy figura.
Margarita
váratlanul pózba vágta magát, két karja egy kecses ívet zárva megállt a levegőben,
jobb lábát kissé előrecsúsztatva spiccben tartotta. Minden porcikája
megmerevedett. Csend lett.
– Most
figyeljen! – fordult kissé oldalra Uljanov, miközben élénk tapssal jutalmazta
Margaritát, aki éppen akkor hajolt meg. – Nem árulok el nagy titkot, de a
félvér tangótáncos is meleg, akárcsak Duarte – vigyorgott, mert még élénken élt
benne a kép, ami a motelszobában fogadta, ahol az argentin táncost a félvér
karjaiban találta.
Tagava
érdeklődve nézett az oroszra, hogy ezt miért is osztja meg vele.
– De a gazdag
hölgy vendégek kedvelik az ilyesmit – magyarázta Uljanov.
Tagava
bólintott, mert végül is ezt a gazdasági érvet elég hihetőnek tartotta.
A két táncos a
színpad két oldala felől közelített egymáshoz. Duarte vékony alakja egész
törékenynek tűnt a másiké mellett, akit először csak hátulról lehetett látni.
Aztán a félvér megfordult, és egy szenvedélyes mozdulattal magához vonta Duartét.
A félvér hasonló öltözéket viselt, mint a partnere, nyilván a tangótáncos-konfekcióosztályon
vásárolt ő is, bár fekete nyakkendőjével komorabbnak látszott, amit rideg
vonásai is csak fokoztak.
A következő
lépések nem sokban különböztek az előbb látottaktól, de aztán a két táncos
között valamiféle párbaj kezdett kialakulni, vagy inkább amolyan szerelmes
civódás, ki tudja. A félvér ellökte magától Duartét, majd gőgösen felszegte a
fejét, és ettől kezdve az argentin hiába igyekezett visszanyerni a másik
kegyeit. Majd néhány forgással később a szeszélyes félvér meggondolta magát, és
egy lágy mozdulattal végigsimított Duarte arcán, de a következő pillanatban a
kezében megvillant egy kés. Beledöfte a partnerébe, majd a már látszólag halott
férfival táncolt tovább, végül finoman leengedte az élettelen testet a padlóra,
aztán elegánsan átlépett felette. A zene zaklatott ritmusára mozogva, a kés
pengéjét megtörölte egy zsebkendőbe, majd elrejtette a zsebébe, megigazította a
nyakkendőjét és a zakója gallérját, majd néhány elegáns tánclépés kíséretében
eltűnt a színpad sötétjében. Közben metsző pillantást vetett az Uljanov mellett
ülő japán férfira.
Tagava arcizma
sem rándult, még a kés megvillanásakor sem, igaz, onnan, ahol ő ült, pontosan
látni lehetett, hogy ez csak egy kellék, és ahogy Duarte gyomrához ért a penge,
engedelmesen visszacsúszott a nyélbe. Tisztán értette azt is, hogy miért
szegezte rá a fickó a tekintetét. Abban azonban már az első pillanatban biztos
volt doktor Tagava Simo, hogy a másik férfi pont annyira félvér, meleg, és pont
annyira tangótáncos, mint ő maga. A rossz nyelvek híreszteléseivel ellentétben azonban
mégiscsak fejlődik az FBI-os képzés, és már kiterjedt a művészetek beható
tanulmányozására is, ami semmiképpen sem árthat az új ügynökök nemzedékének, és
a kissé erős smink meg a különös fülgyűrű dacára határozottan előnyére vált a
jelen nemzedék eme képviselőjének. Egyúttal fény derült arra a furcsa rejtélyre
is, hogy miféle küldetésre távozott olyan hirtelen állítólag New Yorkba kedvenc
különleges ügynöke. Az óvatos Tagavának ezeket a felismeréseket azonban esze
ágában sem volt megosztani Fjodor Uljanovval, mert nem akarta felzaklatni az
amúgy is izgatott házigazdát.
A félvér igen
előzékenyen felsegítette Duartét a padlóról, majd együtt meghajoltak.
– Na, mit
szól? – fordult ismét a vendég felé Uljanov.
– Érdekes –
válaszolta Tagava közömbös hangon.
A terebélyes
orosz intett az egyik testőrnek, majd megparancsolta neki, hogy vezesse az
asztalhoz a két táncost...
