„…1941. március 4-én
vezényeltek át az éjszakai vadászokhoz. A 6. Nachtjagdgeschwaderbe osztottak
be, Gruppenkommandeure Hauptmann Gottfried Nachtwald parancsnoksága alá. Mint
később megtudtam, a többiek számos viccet fabrikáltak Nachtwald nevéből az
éjszakai erdőre faragott rímekkel.
Hauptmann Nachtwald pont
úgy festett, mintha a Der Adler címlapjáról lépett volna le, de valószínű, hogy
bármely más a Reichspropagandaministerium által készített képes újság szívesen
ott szerepeltette volna. Magas volt, széles vállú, világos barna haj, kék szem
kissé hideg, arisztokratikus arcvonásokkal. Senki sem tudta, hogy honnan jött,
csak tippelni mertük, hogy porosz, és azt sem tudtuk, pontosan hány éves, talán
a harmincas évei elején járhatott.
Először azt gondoltam, erős
szigora miatt lett az élcelődések középpontja, de ahogy teltek a napok, lassan
kezdtem rájönni, hogy valami egészen más áll a háttérben. A többiek, akárcsak
én, tisztelettel adóztak mindannak a tudásnak, aminek a birtokában volt. A
legnagyobb viharban is képes volt egy könnyed landolást végrehajtani. Több mint
kétszáz bevetésen vett részt, és a találatainak száma is túl volt már az
ötvenen. Ha célba vett egy ellenséges gépet, azt addig üldözte, amíg teljesen
meg nem semmisítette. Ugyanakkor számos olyan történetet is keringett, amelyben
tűzön-vízen át – értsd teljesen szó szerint, vagyis az égő gépből vagy a jeges
tengervízből kihúzva – cipelte bajtársát a következő segélyállomásig.
Tiszteltük, de éreztük,
hogy a benne lakó könyörtelenség az ellenséggel, vagy akár saját magával
szemben, egyre közelebb sodorja végzetéhez. A bevetések során többször magam is
tanúja voltam, milyen kíméletlen precizitással hajtja végre a támadást, hogyan
vadássza, kergeti a halálba az áldozatait. De sosem esett abba a hibába, hogy
alábecsülte volna az ellenfelet, pontosan ismerte a britek és a saját
gyengeségeinket is.
Ami azt illeti, sosem
láttam Hauptmann Nachtwaldot részegen, sőt, azt sem, hogy bármikor alkoholt
fogyasztott volna. Igaz, olykor, teljesen váratlanul igen jó hangulatban jelent
meg köztünk. Ilyenkor elővette a tangóharmonikáját és mindenféle dalokat
játszott a szórakoztatásunkra.
Ha jól emlékszem, május
első napjaiban történt, hogy tűzharcba keveredtünk a Spitfeuerökkel. A rossz
időjárási viszonyok miatt elvesztettük a kommunikációt a bázissal, és néhányan
elkeveredtünk. Hauptmann Nachtwald igyekezett minket összeterelni, és minden
erőfeszítésével arra összpontosított, hogy mindannyiunkat épségben visszavigyen
a bázisra, de a Spitfeuerök, mintha megérezték volna, hogy milyen különleges és
soha vissza nem térő alkalom kínálkozik a számukra, újabb és újabb támadást
indítottak. Két pilótát, Schmidtet és Bohrt már elvesztettünk. Egyszer csak
leszakadt egy darab a balszárnyamból. Miközben rutinos igyekeztem kiszabadulni
a gépből, oldalra pillantottam, és legnagyobb megdöbbenésemre azt láttam, hogy
Nachtwald gépe lángokban áll. Nem volt időm sokat töprengeni a dolgokon, ahogy
kijutottam a gépből, néhány másodperccel később már a nyitott ejtőernyő végén
himbálóztam. A Spitfeuerök megkímélték az életünk, ezek szerint megelégedtek
azzal, hogy a gépeinket elpusztították.
A földet érésem viszont már
nem volt ennyire zökkenőmentes. Végiggurultam egy dombon, közben bevertem a
fejem egy nagyobb kőbe, szinte ájultan zuhantam a burjánzó növényzetbe.
Nehézségeim fokozásaként az eső is esni kezdett. Hosszú ideig feküdtem
mozdulatlanul, képtelen voltam még arra is, hogy felemeljem a fejem. Aztán
hirtelen megragadott két kéz.
– Jó kis móka, nem igaz? –
kérdezte egy hang. – Szerencséje volt – tette hozzá, aztán segített talpra
állni.
– Szédülök – motyogtam;
csak annyit sikerült megállapítanom a jótevőmről, hogy német, akárcsak én.
– Mire kivirrad,
hozzászokik – nevetett fel.
Akkor ismertem fel
Nachtwald hangját.
A lábam azonban felmondta a
szolgálatot, és ha Nachtwald nem tartott volna olyan erősen, összeesem.
Felkapott és a vállára fektetett, majd lassú léptekkel elindult.
– Átkozott eső, a
cigarettám teljesen át fog ázni – szólt, de valószínű, csak azt akarta tudni,
hogy eszméletemnél vagyok-e.
– Az enyém már csurom víz, uram
– válaszoltam.
Nem sokkal hajnal előtt
futottunk össze egy őrjárattal, addig több kilométeren keresztül a hátán
cipelt.
Engem elszállítottak a
kórházba, de pár nappal később már csatlakoztam is a többiekhez. Nachtwaldot
néhány héttel később előléptették, majd egyre ritkábban láttam, aztán újra
áthelyeztek, nem hallottam róla többé.
Vajon, túlélte a háborút?
Mi történhetett vele? Attól tartok, hogy a béke legkevésbé sem neki való. Talán
ő lehetett az utolsó német vadászpilóta, aki felszállt, hogy a jenkik ellen
harcoljon, és inkább szétlövette magát, mintsem hogy átadja a gépét. Amennyire
én tudom, nem volt családja, se barátnője, és barátai sem, akik emlékezhetnének
rá.
1941 májusában azonban más
fontos esemény is történt. Néhány nap szabadságot kaptam, és hazalátogattam
Erikához…”
– Ezt a részt jelölje ki! – utasított az idősebb az asztalnál ülő
fiatal férfit. – Ha túlfut az oldalszám, kivágjuk. Ez a fickó nem túl
érdekfeszítő, és csak rontja a pályázati esélyeinket. Egy porosz őskövület, még
ha muzikális is, akkor sem ösztönzi az uniós bizottságot.
A fiatal férfi bólintott. Kit érdekel, hogy ez a Nachtmicsoda
túlélte-e a háborút vagy sem. Láthatólag nincs különösebb hatással az olvasókra
és a könyv szerzőjére, Johann Grafra sem – akit mellesleg a kutya se ismerne,
ha a dédunokája nem volna azonos az éppen aktuálisan futó tini metál banda
énekesével.
Az idősebb tovább lapozott.
– Nocsak! A fickó szerepel az egyik fényképen – jegyezte meg. A
fiatal férfi felé fordította a kezében levő oldalt. – A képaláírás szerint
balról az első – magyarázta. – Jóformán semmi sem látszik belőle, szinte háttal
áll.
„Még egy érv arra, hogy ki kell húzni.”
– Rendben. Nézzük tovább! A 126. oldalon… – folytatta a
szerkesztő. Szeretett volna korán végezni a munkával, de ez nem igazán jött
össze. Már tíz óra is elmúlt. Ahogy azonban oldalra pillantott, egy hatalmas
fénylő korongot pillantott meg az égen.
Tényleg! Telihold van.
– 126. oldal – nézett fel a fiatal férfi, jó volna még éjfél
előtt haza jutni.
– Igen…
„Telihold. Ha odafent repülsz, még jó szolgálatot is tehet, de
most nem sok hasznát veszem. Sőt, határozottan idegesít. Ilyenkor egész éjjel
rám világít, mintha rajtam mulatna” – gondolta Gottfried Nachtwald, miközben az
eget fürkészte. Rossz hangulatban volt úgy hetven éve, és sehogyan sem tudta
felvidítani magát, pedig számos módszert kipróbált. Végül persze be kellett
látnia, hogy vele van a baj, és képtelen az új idők kihívásainak megfelelni.
http://bookline.hu/search/search.action?inner=true&searchfield=Rebecca+Blackhorse&tab=bookline.hu%2Fbook
