A következő állomás valamivel közelebb található, és nem más, mint a fények városa: Párizs,
ami 1879-ben valahogy így festett.
Akkor még az emberek nem gondolták volna, egyszer az a szentségtörő ötlete támadhat bárkinek is,
hogy a Louvre udvarára üvegpiramisokat épít.
Boldog békeidők!
Mint az olvasók többségének, úgy nekem is Athos, Porthos, Aramis és D'Artagnan volt a kedvencem,
aztán idővel átpártoltam a sötét oldalhoz,
Mylady de Winterhez, Rochefort grófhoz és Richelieu bíboroshoz.
A romantikus illúzió elmúltával rá kellett jönnöm,
hogy gonosz bíborosunk messze nem volt annyira gonosz,
még ha oly annyira költséghatékonyan is használt ki a Bastille adta lehetőségeket.
Mellesleg a francia történelem egyik meghatározó alakja, kiváló katona és politikus
Armand Richelieu de Plessis, aki előtt az utókor e képen látható emlékművel tiszteleg.
És ha már meglátogattuk a francia történelem egy jeles személyiségét,
úgy illik, hogy az irodalmat se hagyjuk figyelmen kívül.
Voltaire sírja sajnos messze nem annyira kifejező, mint az előbb látott példa,
és ő maga, ha látná, biztosan írna is gyorsan az észrevételeit részletesen taglaló,
igen csípős kis pamflettet.
De legalább van miről beszélni!
Magunk mögött hagyva Párizst, ruccanjunk ki a festői, egykor nyüzsgő Monte Carlóba,
amelyet Scott Fitzgerald nyomán
és Daphne du Maurier A Menderley-ház asszonya című regényéből már jól ismerünk.
Az életkép azonban nem '20-as, '30-as évek mindennapjait, hanem a Nagy háború előtti
törékeny boldogságot örökíti meg.
Bon voyage!
