- Nos, ez nem Japán, még csak nem is japános, de ízig-vérig Rebecca Blackhorse -
– Mi a neve, katona? – meredt rá a tiszt.
– Seoc McNeil, uram! – válaszolta.
– Jack?
– Nem, uram.
– Jacques?
– Nem, Seoc.
– Seoc? Jézusom! Ez meg miféle név?
– Skót, uram.
– És maga ezzel a névvel akar meghalni? – nézett rá a tiszt gúnyosan
vigyorogva.
– Nem, uram. Úgy értem, nem áll szándékomban meghalni… uram –
tette hozzá Seoc McNeil gyorsan.
– Maga csak azt hiszi… – mondta vészjóslóan a tiszt. – Maga csak
azt hiszi – ismételte. – Tűnjön a szemem elől!
Seoc McNeil tisztelgett, majd futni kezdett a gép felé.
Miután elfoglalta a helyét a pilótafülkében, felcsatolta a
sisakot.
„Ha az ember egy F–16-os pilótája, vannak pillanatok, amikor
halhatatlannak képzeli magát – gondolta, miközben a gép lassan emelkedni
kezdett. – Na persze ez csak addig tart, amíg az ellenség néhány lövéssel meg
nem nyírbálja a farktollait.”
Először minden csendesnek és nyugodtnak tűnt. Talán túl
csendesnek is. De pár mérfölddel a kijelölt célpont előtt váratlan látogatóik
akadtak, akik örömükben gyorsan tüzet nyitottak az újonnan érkezőkre. McNeilnek
eleinte szerencséje volt, de mialatt egy sajátos manőverbe kezdett, furcsa
érzés kerítette hatalmába. Ez az érzés abból a felismerésből fakadt, hogy az
üzemanyagtartály valamilyen rejtélyes módon kiürült, és a hangokból ítélve a
motor lassan leállni készült. Aztán a gép zuhanni kezdett egyenesen a föld felé,
és egy oldalra vetett pillantásból a pilótának azt is sikerült megállapítania,
hogy az ellenség már rég nem fecséreli rá az idejét. Seoc McNeil megpróbált
katapultálni, de a gép mintha csak a tisztet akarta volna igazolni, akivel nem
olyan régen az udvaron futott össze, ez valóban csak próbálkozás maradt. Egyre
gyorsulva közeledett az előtte meredő sziklaszirt felé, aztán egyetlen hatalmas
lökést érzett, majd minden elsötétült előtte.
Seoc McNeil hirtelen kinyitotta a szemét, és felsóhajtott.
„Furcsa – állapította meg –, már több éve nem jött elő. Miért
pont ma? – méregette az ébresztőórát, mintha az tudná a választ. – Pedig direkt
vigyáztam arra, hogy ne egyek túl sokat Ahmed fűszeres keftájából.”
Seoc rövid töprengés után meggyőzte magát arról, hogy valójában
még aludni szeretne, de épphogy újra elszenderedett, valaki finoman megrázta a
vállát.
– Jó reggelt!
Seoc ismét kinyitotta a szemét; egy tíz év körüli arab fiú állt
az ágya mellett mosolyogva: Tamír.
– Nincs még túl korán? – kérdezte Seoc, majd ásított egyet.
– Ma kedd van – jelentette ki a fiú.
– Kedd? – kérdezett vissza Seoc; először nem értette, ez miért is
olyan fontos. – Á, szóval, kedd van! – csillant fel a szeme pár másodperccel
később. – De a gép csak dél körül érkezik.
– Igen, de azt mondtad, hogy ébresszelek fel, mert reggeli után
ellenőrizni akarod a szobákat, és még a konyhában is van dolgod – magyarázta Tamír.
– Igaz – bólintott Seoc. – Első a zuhany, aztán a kávé, és utána
jöhetnek a szobák – állapította meg.
– A kávé már kész van – jegyezte meg Tamír. – Ahmed is rád vár.
„Ma mindenki gyorsabb nálam – gondolta Seoc. – Talán csak ennyit
jelent ez a különös zuhanás” – nyugtatta magát.
– Szólj Ahmednek, hogy pár perc és lemegyek! – mondta, aztán egy
barackot nyomott a fiú fejére. – Menj!
Tamír bólintott, és már el is viharzott.
Seoc kiszállt az ágyból. Ez a kedd valahogy csöppet sem volt az
ínyére. Ebben a pillanatban ezt a rosszkedvet az előbbi rémálomra fogta, de
közrejátszhatott a bal térdében egyre erősödő fájdalom is. A platina, amivel
kipótolták a gránátrepesz okozta hiányt, nem volt túl barátságos, sőt, gyakran határozottan
ellenségesen viselkedett. De lehet, hogy nem is a platina volt a hibás, hanem
az a hentes, aki a műtétet végezte. Kilóra vágta fel és varrta össze az
embereket, katonákat és civileket egyaránt, és a betegei közt eluralkodó igen
magas halálozási arány ellenére is elégedett volt a munkájával. Seoc McNeil gyakran
gondolt doktor Gyorsszikére, egészen pontosan minden egyes időjárási front
alkalmával, és ezekre a gondolatokra a legkevésbé sem illett volna a keresztényi
jelző, holott Seoc annak idején szigorú katolikus neveltetést kapott.
Seoc felállt, és kisántikált a szobából egyenesen a folyosó végén
álló fürdőszoba felé. Pár lépést követően megállt – nem árt egy kis pihenés, a
hosszú út után –, majd összeszedte magát, és továbbindult.
„Az első méterek mindig sokkal nehezebbnek tűnnek, de a nap
végére már fel sem tűnik, ha belenyilall a fájdalom a térdedbe. És járhattam
volna rosszabbul is – vigasztalta magát ilyenkor –, például ha a gránát a
fejemet találja el, azt ugyanis nehéz lett volna platinával kipótolni.”
Behúzta maga után a fürdőszoba ajtaját.
„Itt sem ártana egy gyors takarítás” – nézett körbe, majd levette
a pólót, az alsónadrágtól megszabadulni viszont már sokkal bonyolultabb volt.
Seoc a zuhanyfülkéhez lépett. Megnyitotta a meleg víz csapját,
majd adagolt a zuhanyhoz némi hideget is, és amint úgy vélte, hogy a kettő
elegye megfelelő hőmérsékletű, belépett a fülkébe.
Huszonhárom évesen, amikor belépett a Brit Légierő kötelékébe,
biztosra vette, hogy élete legjobb döntését hozta meg. Ugyanilyen határozottan
gondolta három évvel később ennek az ellenkezőjét, és titkon még hálás is volt
annak az ellenséges szakasznak, amelyik rábukkant a kényszerleszállás közben
félig a homokba fúródott gépe mellett. Igaz, hogy akkor ezek a fickók akkor éppen
meg akarták ölni, és feltehetően a kézigránát robbanása után úgy hitték, ez
sikerült is, de Seoc nem érzett haragot irántuk, mert később kiderült, hogy ez a
lehető legjobb dolog volt, ami történhetett. Az Allah nevét kiáltozó katonák nem
is sejthették, hogy Seoc McNeil ismeretlenül is a szívébe zárta őket, amikor az
orvos szakértőkből álló vizsgálóbizottság harcképtelennek nyilvánította.
Ezután persze hazaküldték, és annak ellenére, hogy otthon hősként
fogadták, valahogy csak nem találta a helyét. Ez a katonásdi egyáltalán nem úgy
sült el, ahogy Seoc tervezte, és nem csak járnia kellett újra megtanulni, de az
emberi kapcsolatok terén is volt mit bepótolnia. Ráadásul roppantmód
idegesítette, hogy állandóan azért nyüstölték, meséljen arról, hány embert ölt
meg, milyen érzés volt, és hogy élvezte-e. Egyszer megpróbálta elmagyarázni
ezeknek az embereknek, hogy milyen is hosszú napokig egyszerre fosni és hányni
valamilyen, az orvosok által sem ismert betegségtől, és gyógyszer helyett be
kellett érnie azzal a jó tanáccsal, „majd elmúlik, ezen túl kell esni”. Vagy,
hogy milyen érzés eltemetni megmaradt végtagokat, csonkokat és holttesteket,
miután a levegőből valami barom – történetesen ő maga – egy meggondolatlanul
kiadott parancsra elegánsan végigbombázta a környéket. De nem értették meg, és
csak egy átlagos meccs utáni, kocsmai verekedés lett a végeredmény. No meg persze
az, hogy az éjszakát a rendőrőrs egyik cellájában töltötte. Ott viszont legalább
csend volt, és senki sem nyaggatta ostoba kérdésekkel.
Végül úgy döntött, a világ egy ismeretlen pontján vett horgonyt,
és épp kapóra jött az egyik volt bajtárs ajánlata, aki egészen más okokból
ugyan, de szintén búcsút intett a Királyi Légerő vasmadarainak. Seoc McNeil így
kötött ki Marrakesben, abban a városban, amiről eddig nem túl sokat tudott.
Azóta persze ezt a hiányosságot volt alkalma korrigálni, és felfejleszthette az
arab nyelvtudását is.
Seoc a zuhanyzás végeztével kénytelen volt szembenéznie azzal a
negyven felé közeledő fickóval, aki valaha istennek vagy valami nagyon ahhoz
hasonlónak képzelte magát. A múlandóság felismerése fájdalmas volt fizikailag
és pszichésen egyaránt, el is telt pár hónap, amíg beletörődött, cserébe
azonban olyan bölcsességre tett szert, amely keveseknek adatik meg – győzködte
magát Seoc, ha olykor kétségei támadtak.
Rövid, vizes haját hátrafésülte – a szárítással egyébként teljesen
felesleges bajlódni –, aztán pedig álljon, ahogy akar, illetve ahogy a
légmozgások akarják. Ezután következett a borotválkozás, ami szigorúan a napi
rutin része volt. Azóta ragaszkodott kíméletlenül ehhez a szokáshoz, amióta egy
kéthetes intenzív sivatagi rejtőzködés után meglátta magát a tükörben. Akkor
megfogadta, hogy soha többé nem teszi ki az emberiséget annak a borzalmas
látványnak, bár lennének olyanok, akik megérdemelnék.
Borotválkozás közben azonban egy gyanakvó, rideg, kék szempár
méregette a tükörben.
„Ez a nap is elkezdődött, nincs mit tenni” – mondta gondolatban a
tükörképének.
Mialatt Seoc McNeil a felső szinten elsántikált a zuhanyig, aztán
vissza a szobájába, Tamír odalent az egyik asztal mellett üldögélt, és a sátor
alakú hálóval letakart reggelit őrizte, amely egy nagy bögre kávéból, némi
gyümölcsből, és pár húsos pitából állt. Az őrzés pontosan annyit jelentett,
hogy egy összetekert újsággal minden repülő rovart elhessegetett, ami csak a
háló közelébe merészkedett.
Korábban az alsó szinten étteremként működő helyiség egy
szőnyeggel teleaggatott bazár volt. Most azonban a falak csupaszon fehérlettek,
csak néhol lehetett látni egy-egy festett mintát. Nyolcszög alakú, intarziával
díszített asztalok és székek sorakoztak egymás mellett a vendégeket várva. Az
utca felőli hatalmas ablakokat fedő faragott táblák már hajnal óta nyitva voltak,
akárcsak maga az ajtó. A majdnem a bejárattal szemben állólépcső mellett,
helyezték el a pultot, amelynek két fontos funkciója volt: azon kattogott a
kassza, és mögötte rejtőztek az ásványvizes palackok. A bejárattól jobbra
lehetett bejutni Ahmed birodalmába, vagyis a konyhába. A jobb saroknál pedig
két diszkrét ajtó rejtett az illemhelyeket, amelyet főként a turisták
használtak.
Tamír türelmesen várt a gazdájára, és még akkor is folytatta a
szárnyas rovarok rémisztgetését, amikor Seoc McNeil lesétált a fából épített,
egyszerű vaskorláttal ellátott csigalépcsőn.
Seoc könyékig feltűrt, világoskék ingben és fekete nadrágban pont
úgy festett, akár egy helyi kifőzde pincére, főként, ha még a fehér kötényt is felkötötte
volna a derekára. Mindent elkövetett ugyanis, hogy a legkevésbé se hasonlítson
egy katonaviselt fickóra, ezért igyekezett például olyan nagy gonddal a
bakancsot a nadrág szára alá rejteni.
Tamír szemében mégis Seoc McNeil volt a háborút megjárt
eszménykép. Nem is csoda, hiszen Seoc magas volt, legalábbis jóval magasabb,
mint az itteni férfiak; széles váll, világos barna haj – ami lehet, hogy csak a
sok ősz hajszáltól tűnik világosnak, és valaha jóval sötétebb volt – és az errefelé
nem túl gyakori kék szem. Ráadásul valami különös oknál fogva az arca
ugyanolyan sápadt maradt, mint tíz éve, amikor megérkezett, és ez még inkább
fokozta a személyét körüllengő misztikumot. Tamír számára mindenképpen. Bár a
sápadtságra doktor Roberts szerint az anémia és a napfénytől való beteges
tartózkodás volt a legkézenfekvőbb magyarázat.
– Szólok Ahmednek! – ajánlkozott Tamír.
– Ráérünk még arra! – legyintett Seoc, miközben az asztalhoz
sántikált. – Farkaséhes vagyok! Mellesleg az emeleti fürdőszobára ráférne egy
kis súrolás – tette hozzá.
– Még be sem fejezed a reggelit, és ragyogni fog minden – vágta
rá Tamír, és már a csigalépcső felé tartott.
– Rendben, és köszönöm – válaszolta Seoc, majd leült a székre.
Felemelte a hálót, majd kihúzta alóla a húsos pitákkal megrakott
tányért, és hatalmas falatokat harapva elkezdte magába tömni. Aztán a kávé
következett, lassan kortyolgatva, és végül néhány gerezd narancs. Jó tíz évvel
ezelőtt egy ilyen összetételű reggeli elfogyasztását elképzelhetetlennek
tartotta volna, de az éhség és egy jó szakács sok mindenre képes, még arra is,
hogy Seoc McNeilt leszoktassa a hagyományos skót étkezési szokásokról.
Ahmed a konyha ajtajában állt, és onnan figyelte, ahogy a sánta
vezír, ahogy a helybeliek maguk közt Seoc McNeilt nevezték, befejezi az
étkezést. Ahmed sűrű, fekete szakállával és fehér turbánnal a fején semmiben
sem különbözött egy átlagos marrakesi polgártól, de fehér szakácsöltözéket viselt
egy kék kendővel – amire igen büszke volt, és amelyet nagy gonddal igyekezett
tisztán tartani –, mintha egy előkelő európai étterem séfje lenne. Továbbra is
az általában csendes sánta vezírt nézte. Várt néhány percet, majd az asztalhoz
sétált, és leült Seoc McNeillel szembe.
– Lenni egy kis gond – kezdte –, a szekrény zörög.
– Melyik szekrény? – kérdezte Seoc, miközben összeráncolta a homlokát,
és a válaszon töprengett; általában nem okozott különösebb agytornát Ahmed kódrendszerét
megfejteni, de ezen a napon valahogy ez sem ment úgy, mint máskor.
– A hideg szekrény – felelte Ahmed.
– Á! A hűtő! – simultak ki a ráncok Seoc homlokán. – És hogy
zörög?
– Zörög – vágta rá Ahmed, aki úgy vélte, a zörgés természete
kevésbé lényeges, mint maga tény, hogy a hideg szekrény igencsak zörög.
– Jobb, ha megnézem! – állt fel a sánta vezír. – Legalább ezt a
pár napot kibírhatná! – sóhajtott fel.
– Az lenni jó! Az jó! – vigyorgott Ahmed, és előresietett, hogy
kinyithassa a konyha ajtaját.
A hátsó bejárat mellett álldogált a szerkezet, amelyet Ahmed csökevényes
angoltudásából fakadóan hideg szekrénynek nevezett. Méreteiből adódóan ezt a
valamit valóban szekrénynek lehetett volna nevezni, mert majdnem két méter
magas és egy méter széles volt, ráadásul olyan mély, hogy kényelmesen elfért
volna benne egy felnőtt ember. A hűtőszekrény fehér burkolatán egészen fent egy
cirill betűkkel írt felirat díszelgett: Szaratov. A szovjet ipar remekműve
plusz és mínusz negyven fokban egyaránt jól teljesített, de ennek egyik
alapfeltétele volt a megfelelő szaktudás, amelyet egyedül Seoc birtokolt a
környéken.
Ahmed izgatottan figyelte a hideg szekrényt vizsgálgató sánta
vezírt. Seoc finoman megérintette a hűtő jobb és bal oldalát, majd bekukucskált
a fal mögé. Aztán visszalépett, kinyitotta, néhány másodpercig hallgatózott, és
várt.
– Hm – állapította meg, és visszacsukta az ajtót.
Kellemes borzongás futott végig rajta, ahogy a hűtőből áradó
hideg megcsapta.
– Nincs nagyobb baj – jelentette ki, majd szembe állt a hűtő bal oldalával,
megragadta a tetejét, és elkezdte maga felé rángatni.
A Szaratov szörcsögni, majd erősen zúgni kezdett.
Seoc elengedte a szerkezetet, ököllel kettőt vágott a tetejére,
majd karban font kézzel a zúgást hallgatta.
– Most jó! – nézett Ahmedre, aki felsóhajtott. – Túl közel került
a falhoz – magyarázta.
Ahmed hosszú hálálkodásba kezdett arabul.
– Mennem kell – szabadkozott mosolyogva Seoc, akinek az elmúlt
két év kevés volt ahhoz, hogy kiismerje magát Ahmed sajátos dialektusát, de
mivel ezt mégsem vallhatta be, inkább csendesen elsomfordált.
Tamír még a fürdőszobát csinosítgatta, amikor Seoc felért az emeletre.
– Mindjárt készen vagyok! – kiáltotta a fiú.
– Rendben – bólintott Seoc. – Addig becsukom az ablaktáblákat.
Az emeleti szobákban, szám szerint mind az ötben, valaha a volt
tulajdonos, vagyis a szőnyegkereskedő és a feleségei laktak. A kereskedő azonban
a feleségeit túl hangosnak, a fenti lakrészt pedig már túl szűkösnek találta,
ezért is adott túl ezen a „viskón”. Seoc egyformán rendezte be a szobákat,
habár az általa választott helyiség valamivel kisebb volt a többinél. Egy
kényelmes ágy a falhoz tolva, egy kisebb komód, egy éjjeliszekrény, az ablaknál
egy asztal és egy szék, nagyjából ennyiből állt a berendezés. Egyszerű, de
praktikus. A falakat kissé megfakult szőnyegek díszítették, és az ablak melletti
sarokban egy nyolcszögletű kis asztalkán minden szobában egy-egy törpepálma
árválkodott. Az ablakok északnyugatra néztek, de az emeleti teraszról tisztán
lehetett látni az Atlasz hegyvonulatát.
Seoc szobája mellett lakott Tamír. A másik három helyiség
általában üresen állt, de olykor megszállt bennük egy-egy vendég, például olyan
turisták, akik túlköltekeztek vagy valahol sikeresen elhagyták a sátrukat.
Seoc belépett, lassan végigsétált a szobán, egyenesen az
ablakhoz. Behajtotta a táblát, majd az utcát fürkészte. Szemben néhány árus
vert sátrat, az úton pedig éppen a vén, fogatlan Abdul sántikált át.
„Majd együtt indulunk váltófutásban” – futott át Seocon.
A következő ablakhoz lépett, és behajtotta azt a táblát is. Ekkor
három katonai terepjáró tűnt fel. Az első dudálni kezdett, mire Abdul felemelte
a görbe botját, és megrázta feléjük, majd, ha lehet, még lassabban húzta maga
után a lábát.
– Gyerünk, te vén szamár! Mi lesz? Mozogj már! – kiáltotta a
sofőr ingerülten, de már volt annyi hely az úton, hogy megkerülje a vén
koldust.
„Ebben a hónapban már harmadszor” – állapította meg magában Seoc.
A porfelhő, amit a terepjárók hagytak maguk mögött, elült. Az
árusok már kipakolták a portékájukat, és a vén, fogatlan Abdul a szemközti ház
falához húzódva üldögélt a földön. Legalábbis ezt látta Seoc, amikor a második
szoba ablakához ért.
Mire a sajátja következett, Tamír már az emeleti terasz székeit
igazgatta.
– Igazán szép lett – mondta Seoc.
– Köszönöm! Nagyon igyekeztem – válaszolta Tamír.
– Minden tökéletes – bólintott Seoc. – Menj le! Hátha Ahmednek
szüksége van rád!
Seoc tisztán hallotta, miközben a fürdőszoba felé indult, ahogy a
fiú léptei lefelé dübörögnek a lépcsőn, amit Tamír alaposan kitakarított és
egyúttal át is rendezett, hogy a vendégek holmija is elférjen. Seoc pár percig
az ajtófélfának támaszkodva bámult maga elé, majd visszaballagott a csigalépcsőhöz.
„Kellene egy lift vagy egy csúszda, bár az a felfelé haladást
csak nehezítené” – húzta el a száját, és elindult lefelé.
– Megérkezett doktor Roberts! – futott be Tamír. – Kaptam tőle
egy igazi puskagolyót! – kiáltotta lelkesen, majd kinyitotta a tenyerét. – Nézd
csak!
– Ez igen! – bólintott elismerően Seoc, miután sikeresen vette az
utolsó lépcsőfokot is. – Ez aztán a kincs.
– Igen! Egy amerikai katonából operálta ki, és most nekem adta –
magyarázta Tamír, majd felrohant.
– Jó napot! – jelent meg egy árnyék az ajtóban, vagyis doktor
Anthony Roberts.
Fehér, rövid ujjú inget és egy drapp színű, vékony szövetből
készült nadrágot, egy jó állapotban lévő, de már sokat megjárt, rövid szárú
bakancsot viselt. No meg egy speciális szemüveget, amelyet egyenesen Londonból
hozatott, és amely számos, az egyszerű laikusok által nem ismert sugárzástól is
védte a szemét. Cingár termete ellenére már többször bebizonyosodott, hogy igen
szívós, és olykor emberfeletti erő lakozik benne, de első látásra inkább
olyannak tűnt, akit egy erősebb szélvihar könnyedén arrébb söpör. Rövid sötét
haja mindig borzas volt, de nem hanyagságból, hanem a zselétől, mert az volt a
fixa ideája, hogy ez a divat a marrakesi éghajlaton éppúgy megállja a helyét,
mint Európa nagyvárosaiban.
– Jó napot! – biccentett Seoc. – Indulásra készen?
– Abszolúte. De hol van Tamír?
– Elrejti a magától kapott golyót, de szerintem mindjárt itt lesz.
– Seoc egy pillanatra elgondolkodott. – Köszönöm a segítséget – mondta végül.
– Ugyan, kérem! – legyintett doktor Roberts. – Igazán szívesen. Mostanában,
szerencsére, teszem hozzá, elég kevés a betegem. Egyébként is örülök, hogy megismerkedhetem
a professzorral. Legalább ez a látogatás kizökkent minket a szürke hétköznapokból.
Azt persze doktor Anthony Roberts már nem tette hozzá, hogy ez az
élénk érdeklődés inkább a professzor asszisztensének szólt, aki Seoc McNeil
leírása alapján spanyol akcentussal beszélt, és a keresztneve Juanita.
Seoc bólintott.
– Ma Ahmed kecskesajtos tekercset is készít – mondta.
– Azt meg kell kóstolnom, és talán akad egy üveg whiskyje is
később, ha nem tévedek.
– Akad – mosolygott Seoc.
Tamír eközben gondosan becsukta maga mögött az emeleti szoba
ajtaját, lehasalt a földre, és bekúszott az ágy alá, majd felemelte az egyik
kisebb deszkát, amely alatt egy régi cukorkásdoboz rejtőzött. A festék néhol
lekopott róla, de a szélmalmokat ábrázoló tájkép a fedelén még jól kivehető
volt. Tamír két éve az utcán találta a tenyérnyi nagyságú dobozt, természetesen
rögtön felmérte a lelet fontosságát és különlegességét. Már a doboz tetejére
festett kép is roppant értékes volt számára, mert még sohasem látott hasonlót,
így nem volt kérdéses, hogy csak ebbe rejtheti a kincseit. Ezúttal azonban sietnie
kellett, mert tudta, hogy doktor Roberts várja, így nem szórta ki a doboz
tartalmát, hogy elgyönyörködhessen bennük, csak felnyitotta, és elhelyezte a
puskagolyót a Seoctól kapott katonai kitüntetés és a sivatagban talált
pénzérmék közé. A másik oldalon pár különleges formájú kavics és egy megkövesedett
csigaház kapott helyet. Tamír bezárta a dobozt, a helyére tette,
visszaillesztette a deszkát, majd előmászott az ágy alól.
www.undergroundbolt.hu
www.bookline.hu
