Yakuza in Jacuzzi

Ez persze jelen esetben nem igaz, bár a jakuzák biztosan jól éreznék magukat a jakuzziban, főként, ha lenne mellettük pár hostesscica is, de én a jakuzzit az óriás plakátokon mindig jakuzának olvasom magamban.

Egy falat "Bonszai"

Sean O’Brien hosszú évek óta már „törzsvendége” a Kiotó fényének, persze merőben másként, mint Seattle átlagpolgárai. Amikor ebbe a városba került, rögtön a szervezett bűnözéssel foglalkozó osztályra helyezték, egészen pontosan megkapta az ázsiai részleget, a jakuzákat. Ami annyit jelentett, hogy közelebbi ismeretséget köthetett a Tecuba családdal. Ő a saját maga részéről bármennyire is igyekezett „elmélyíteni” ezt a barátságot, Kiotó fényének asztalainál és a doktor Tagava Simóval, a család jogi képviselőjével folytatott „beszélgetéseknél” nem jutott közelebb a Tecuba Sokúhoz, a családfőhöz.

Egyébként is O’Brien úgy vélte, ez a küzdelem elég egyenlőtlen. Az egyik oldalon a II. világháború után áttelepült Tecuba család „csekély” befolyással és vagyonnal, amelyhez három étterem, egy tucat kis üzlet, pár night-club, karaoke bár és játékterem tartozott, hivatalosan persze. A másik oldalon Sean O’Brien különleges ügynök, aki maga mögött tudhatta az FBI teljes apparátusát, főként, ha a papírmunkáról volt szó. O’Brien egyszer tréfából megjegyezte, hogy a maffia azért jóval hatékonyabb, mert nem kell mindenhez írásban kérvényt benyújtani. Az igazgató ezen nem nevetett, sőt, felajánlotta az azonnali nyugdíjazás lehetőségét.

Kiotó fénye déltől éjfélig változatlan pompában ragyogott a hét minden napján, de sosem tülekedtek a vendégek az ajtóban. A hatalmas üvegfalakon keresztül bárki beleshetett az utcáról. A bejáratnál díszes lampionok invitálták az arra járókat Japán varázsával kecsegtetve, de ezt sajnos ellensúlyozták az ízlésesen, angolul és japánul kifüggesztett étlap borsos árai. Hiába, aki Kiotó fényében akar megmártózni, annak nagy árat kell fizetnie. Azok pedig, akik beléptek az impozáns bejáraton, igencsak meglepődtek. A megszokott japán éttermek látványa helyett ugyanis merőben más kép fogadta őket. A falakat díszítő tusrajzokon kívül csak néhány kör alakú asztal emlékeztette a látogatót arra, hogy hol jár. Gyékények és alacsony asztalok helyett egy előkelő hotel ázsiai stílusban berendezett étterme várta a vendégeket.

Az étterem előtti parkolóban egyetlen sötétbarna Jaguár XK parkolt. Egy kétüléses, villámgyors és vakítóan ragyogó álom.

„Tagava itt van” – jegyezte meg magában O’Brien, miközben a bérelt, kissé poros Ford Mondeo lassan begurult az autócsoda mellé.

– Mi a terv? – kérdezte Mackenzie.

– Mi a terv? – ismételte meg a kérdést O’Brien kissé bosszankodva, mert nem értette, ehhez az önmagában is értelmetlen feladathoz miért is kellene külön stratégiát kidolgozni. – Értelmetlen kérdéseket teszünk fel, amire a szokásos értelmetlen válaszokat kapjuk. Röviden ez a terv – magyarázta. – Aztán írunk egy értelmetlen jelentést.

– Ne legyen ennyire borúlátó! – vágta rá a fiatalabb, és megigazította a nyakkendőjét.

– Maga meg ne legyen olyan optimista! Mi van abban az állítólag koffeinmentes kávéban, amit inni szokott?

– A vitaminok és ásványi anyagok hiánya miatt olyan ingerült, pedig… – kezdte volna Mackenzie.

– Oké, hazafelé majd beugrom a zöldséghez! – vágott közbe O’Brien, nem volt kedve végighallgatni a soron következő kiselőadást.

Kiszálltak a kocsiból.

Mackenzie gondosan bezárta az ajtót, majd beriasztotta az autót.

O’Brien elmosolyodott.

„Ugyan már, kinek kellene ez a kopott tragacs? – gondolta. – Különben is ez a város egyik legbiztonságosabb parkolója.”

O’Brien csöppet sem lepődött meg, amikor belépett, hogy az emeletről levezető lépcsőn doktor Tagava Simo közeledett felé. Szigorú tekintetű, merev arcú japán férfi, méretre szabott, elegáns öltönyben. Bármely akciófilmben sikerrel alakítaná a fő gonosz jobb kezét, vagy magát a fő gonoszt.

Egy vérbeli Tagava: A Leszámolás Kis-Tokióban című filmből jól ismert arc,

Cary-Hiroyuki Tagawa, aki általában rossz fiúkat alakít, kivéve, ha nem...

A kép forrása:

http://jamesbond.wikia.com/wiki/Kwang

 

Azt persze kevesen tudták doktor Tagava Simóról, hogy különös neve egy szándékos elírásból származott. Az anyakönyvi hivatal lelkes munkatársa ugyanis szentül meg volt győződve arról, hogy az ázsiai gyermek semmiképpen sem kaphatta a Simon nevet, így levágta azt a feleslegesnek tűnő n betűt, hogy megőrizze a keleties hangzást, majd elégedetten hátradőlt a széken. Később persze beigazolódott, hogy mégiscsak neki volt igaza, mert Tagava valóban nem egy hétköznapi fickó, így a megszólítása sem lehet szokványos, és hogy nincs keresztneve, az se akkora tragédia, úgy se merne vele senki bizalmaskodni, mert már első pillantásra sem az barátkozós fajta. Amióta pedig Tecubának dolgozott, nem nagyon akadt volna olyan, aki elvitatná a Tagava Simo névhez való jogát, vagy ha akadt is, nem volt túl sok ideje ezt hangoztatni.

– Konnicsi va! Jó napot! – köszönt O’Brien jól nevelten. – O-genki desz ka? Hogy van? – és, mivel japán nyelvismeretének jelentős részét már előadta, várakozón nézett a jakuza-ügyvédre.

Tagava csak meghajolt.

– Régen láttam magukat. Már azt hittem munka hiányában feloszlatták az Irodát – mondta szúrósan.

– Nem járt tegnap a reptér közelében? – vágott vissza O’Brien.

Tagava összeráncolta a homlokát.

– Ne itt, a vendégek előtt. Menjünk fel! – mutatott a lépcsőre.

– Miért, vannak vendégek? – kérdezte őszinte meglepődéssel O’Brien, és körbenézett.

Egy távoli asztalnál valóban ültek, két fiatal nő.

„Az egyik talán olasz lehet. Az ilyesmi ruhákra szokták azt mondani, hogy kis semmiség? Legalábbis, ami a ruha felső részét illeti – állapította meg magában O’Brien. – A másik latin, talán kubai. Vajon Tagavához tartoznak, vagy tényleg vendégek?”

– Buongiorno! – köszönt kedélyesen a két nő felé.

– Buongiorno! – válaszolt az olasz, a kubai csak zavartan nézett.

– Ugye nem akar felbosszantani, Sean szan? – kérdezte atyáskodó hangon Tagava.

O’Brien nem válaszolt, csak vigyorgott. Ugyanis imádta bosszantani doktor Tagavát. Ha már nem zárhatta rács mögé sem őt, sem a tetovált barátait, legalább ennyi öröme legyen.

Tagava az egyik emeleti irodába vezette őket.

Mint a másod- vagy harmadgenerációs japán emigránsok általában, úgy a Tecubák is épp annyira ragaszkodtak a hagyományokhoz, amennyire rajongtak az újdonságokért. A tágas, világos irodában sajátosan keveredett Japán és az Egyesült Államok. A tojáshéj színű falakat haikuk borították, de a bútorok mind az amerikai ipar termékei voltak. Egy elegáns fekete kanapé, két kényelmes, buján hívogató fotellel, egy ébenfa dohányzóasztallal, aminek üvegből készült a lapja; ez volt az a sarok, ahová Sean O’Brien bejáratos volt.

Tagava megvárta, amíg a két ügynök leül a kanapéra, majd helyet foglalt az egyik fotelben.

– Kérnek valamit? – kérdezte ridegen.

– Egy beismerő vallomást két cukorral – válaszolta mosolyogva O’Brien.

Tagava arcán valami halvány mosolyféle futott át.

– Ha jól vettem ki a szavaiból, azzal vádol minket, hogy közünk van a két etruszk váza eltűnéséhez – nézett kérdően O’Brienre.

– Maga mondta, nem én – vonta meg a vállát az ügynök.

– Vannak bizonyítékai? Vagy ez is csak feltételezés, mint a többi?

– A madarak csiripelték – válaszolta O’Brien némi gúnnyal szándékosan használva az igazgató szófordulatát.

– A helyében nem sokat adnék az efféle csiripelésre – szólt közömbösen Tagava, és megvetően végigmérte Mackenzie-t. – Ennyi? – fordult ismét a másik felé. – Vagy van valami más is, amivel az időmet akarják rabolni?

– Ha már szóba hozta – kezdte kedélyesen O’Brien –, mi újság azzal a húsfeldolgozó üzemmel?

– Miféle húsüzem? – nézett rá Tagava érdeklődve. – Nincs semmiféle húsüzem a család tulajdonában, sőt még tulajdonrésze sincs ehhez hasonló cégben.

– Sejtettem, hogy ezt fogja mondani – sóhajtott fel az ügynök. – Pókereznie kellene!

Tagava arca megrándult.

„Ez megint egy mosoly” – gondolta O’Brien.

Mackenzie csak néma statisztája volt ennek a párbeszédnek, már rég feladta, hogy közbeszóljon.

– Ez esetben, uraim, örültem a szerencsének – állt fel Tagava, udvariasan meghajolt, és kiment.

– Ennyit a nemzetek közötti együttműködésről – mondta O’Brien Mackenzie felé fordulva. – Menjünk! Még meg kell írnunk a jelentést.

Ahogy lefelé ment, oldalra pillantott. A két nő még mindig ott ült. De ez már annyira nem érdekelte. Máshol jártak a gondolatai. Hogyan lehet több oldalt írni a semmiről?